Skip to main content

Amikor a nő a halálodra gondol

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Luna Csajkovszkij egy karmester lánya volt, olyan töltöttgalamb típus, és nála teltebb ajkú nőt nem látott még Brukkelklein Rezső. Egy grúz fegyverkereskedés előtt ismerkedtek meg, a férfi régi coltokban gyönyörködött, Webly, Smith and Wesson, Kicsi Bird, a lány meg egyszerűen odalépett hozzá, megsimogatta a férfi arcát, és mosolyogva azt mondta, vagyis inkább csicseregte, képzelje, uram, ahogy magára néztem, egyszerre csak az eszembe jutott, hogy elmegy az orvoshoz, mert fáj a háta, az orvos pedig megvizsgálja, körszakálla és mentaillata van máskülönben, aztán leülteti, és lágyan a vállára teszi a kezét. Uram, mondja az orvos, magának gyönyörű tüdőrákja van, ilyen fantasztikusan burjánzó tüdőrákot még nem láttam, plusz az áttétek, uram, tessék készülni a nagy útra, maga három hónap múlva meg fog halni.

Brukkelklein Rezső fölnevetett, és meghaltam, kérdezte.

Nagy szenvedések között, átkozódva, bólintott a lány, és belekarolt Brukkelklein Rezsőbe, mint egy régi ismerősébe, és aztán három hónapig valóban együtt jártak.

Luna Csajkovszkij tudott sütni, volt kövér bankkártyája, így gyakran ő vett a férfinak ruhát, cipőt vagy hanglemezeket, illetve a szerelemi együttlétben egyszerre volt művész, mérnök, pap és kezdő hentestanonc. A lány legmeglepőbb tulajdonsága azonban az volt, hogy folyamatosan elképzelte a férfi halálát. Nem azért, mert annyira kívánta, miért is kívánnánk a szerelmünk halálát, ha az hű, okos és figyelmes, egyszerűen csak jött egy gondolat, egy kép, egy álom, akár valami odesszai felhő, és a lány szorosan a férfi testéhez bújt, éjjel kettő volt akkor például, átölelte, szinte kapaszkodott belé, és azt suttogta a fülébe, képzelje, láttam magát holtan a lóversenypálya futóterén.

Azt álmodtam, hogy zsoké, és hogy levetette a hátáról Vidám.

Eltört a gerince, Rezső, mint egy iskolás pálca.

A lány fölnevetett, és fölkapcsolta a kislámpát. Az arca elé emelte a kezét, az ujjait vizsgálgatta. Szép körmei voltak, nem szabályosak, szépek. De a mutatóujján máshogy fénylett a köröm, mint a többin.

Még megpróbált fölemelkedni, Rezső, de amikor rájött, hogy kész, hogy többé nem mozdulhat meg, akkor inkább meghalt. Lehunyta a szemét, és olyan szürke lett az arca, tudja, mint a Pablo Richie kiskosztümöm, tudja, amit az Opera mellett vettem.

És mit csinált mindeközben Vidám, hümmögött, Brukkelklein Rezső.

Állt maga mellett egy darabig, aztán rágni kezdte a torzsát, tűnődött a lány, és a férfi pizsamájába nyúlt.

Jól éltek. Nem voltak napi feszültségek, fölösleges és kicsinyes viták, a problémákat megbeszélték, és úgy alakították, hogy mindenkinek igaza legyen, valamint azt is mindenki tudja, hogy azok a nők, akiknek van mit költeni, kevesebbet perelnek a hétköznapokkal. Jobb, könnyebb, szelídebb reggelek, például. Az egyik nap a férfi főzött, a másik nap Luna pácolta az őzgerincet. És vajon kártyáztak-e esős estéken. Igen, kártyáztak is esős estéken. Jártak színházba és moziba, művészi kiállításokra, egyszer kiutaztak egy hentestelepre, ahol a lány fotózott is.

Tudja, mi jutott az eszembe, mondta hazafelé menet.

Az 1492-es villamoson ültek, és a lány nem vette észre, hogy egy vércsöpp került az arcára, így beszélt, kedvesen, szinte lehelve a szavakat, képzelje, Rezső, ott a hentestelepen az jutott az eszembe, hogy magát leütötték az utcán, egy híres, forradalmi téren, egyszerűen odalépett magához egy alak, valami apacs, egy hamiskártyás, és úgy megütötte, hogy meghalt. Nem is mozdult már, de még belerúgott magába. Háromszor fejbe rúgta, Rezső. Az emberek meg szörnyülködtek, na hát, ilyet, micsoda gátlástalanság, valakit egyszerűen csak így agyonverni az utcán.

És mi volt az egészben a különös, kérdezte a férfi.

Hát hogy nem vérzett, mondta a lány, és fölnevetett.

Jött az ellenőr, és kérte a jegyeket. Sírt. Ilyen még nem volt, talán nem is lesz, jó napot kívánok, hüpp, kérem a jegyeket, hüpp. Hát persze, hogy nem volt jegyük, sose váltottak, se villamosra se színházba, mindig lógtak.

Miért sír, ellenőr úr, kérdezte Luna Csajkovszkij.

Tízezer, hüpp, töltette a büntetéscsekket az ellenőr, itt írja alá, hüpp.

Ültek egy parkban. Ősz volt, és az ősz mélyén valaki biztosan gordonkázott, jól van, lehet azt is mondani, hogy az ősz egy komoly dzsessz-zenész.

Arra gondoltam, hogy egyszer csak összeesik, magyarázta a lány. Nem. Nem is esik, szinte leheveredik az avarba, úgy, mint egy nagyon rossz színész. És kész. Talán sóhajt még utolsót, azt mondja, köszönöm szépen, neked, világ, és aztán vége. Mint egy kendő, elszáll a lelke. És mondjuk, mert olyan titokzatos az egész, fölboncolják, keresztül-kasul kutatják a testét, és nem találják meg a baj okát. A boncnok meg majd nézi a maga kékülő, fagyott tetemét, Rezső, összeszorított két ujjal löki föl a kinyíló állkapcsát, s megvonja a vállát, áh, nem is halt ez meg, csak beleköltözött az Isten.

Színházba is jártak Luna Csajkovszkijjal. Nem volt se jegyük, se bérletük, belógtak. Operák, zenés kabarék, egy észt Macbeth, gyerekelőadások. Ültek kétszáz visongó kisgyerek között, a Hófehérke és a hét törpe ment, és Morgó nagymonológja alatt csókolóztak.

Azt mondja az egyik szünetben Luna Csajkovszkij, képzelje, láttam magát vízbe fulladni. Az volt a furcsa, hogy nem kiáltozott. Kapálódzott, de nem hívott segítséget. Nem értettem. Maga érti, Rezső?

Jöjjön Luna, mondta a férfi, tudok egy helyet, ahol ingyen adják a harmadik rumot.

Betértek egy édességboltba, állva itták a nápolyi eszpresszót, a lány megcsóválta a fejét. Az jutott az eszembe, hogy menekül egy amerikai rendőr elől, tudja, olyan tányérsapkás, fekete szemüveges rendőr, állj vagy lövök, állj vagy lövök, üvölt maga után, de maga csak rohan, piros spárgával átkötözött doboz van a hóna alatt, barom, barom, ordít a rendőr, és hátba lövi. Kétszer. Maga megáll, véres már a szája, áll, mint egy kirakatember, áll, és üres, és aztán összeesik.

Mi volt a dobozban, kérdezte a férfi, miközben a lánynak adta a kávésüteményét. Nem tudom, vont vállat a lány.

Egy galamb, mondta aztán fölcsillanó szemmel, biztosan egy galamb!

Egy játékbolt előtt azt mondta a Luna Csajkovszkij, elképzelte, hogy Brukkelklein Rezsőt keresztre feszítik. Egy templomnál a villamosszék jutott az eszébe, az uszodában pedig valami repülőszerencsétlenség.

Nem az volt a baj, hogy a lány elképzelte Brukkelklein Rezső halálát. Nem is volt ez terhes, sok, fárasztó. A baj az volt, hogy nem lehetett kiszámítani, eltervezni, hogy bizonyos helyek, az adott atmoszférájú környezet mit vált ki belőle. Luna Csajkovszkij képzelete olyan titkos törvényszerűség szerint szórta az ötleteket és a tündéri benyomásokat, amelyet egyszerűen nem lehetett megfejteni. Nyilván ki kell az olyan embert nevetni, aki azzal dicsekszik, hogy érti a saját életét. Luna Csajkovszkij álmodozott, és egyszer csak kihirdette a végeredményt. És mindig csak a végeredményt. Mi voltál, ki voltál, azt nem lehetett tudni, csak azt, miképpen halsz meg.

Egy ostyadarabkáról eszünkbe jut a dögtemető?

Egyszer a férfi rávette, nézzék meg a szegedi Palánksort, nem azért, mert más lesz, mert szebb is lesz, csak mert soha nem lesz az, ami volt. Ott nem fognak egy darabig építkezni, semmi átalakulás, de azt a pillanatot, azt nézzék meg. A szegedi Palánksoron Brukkelklein Rezső vérmérgezésben halt meg.

A Dob utcában valami külföldi országra gondolt a lány, sok por, ringó tevék, agyagból emelt házak, hangzavar. Megkínozták, és fölakasztották.

És, suttogta Luna Csajkovszkij a fejét ingatva, és a csupasz bokáján még sokáig remegett az az ér, tudja Rezső, amelyen néhány hete olyan sokáig tartottam az ujjamat, amikor olyan sokat sétáltunk, hogy vérezni kezdett az orrom.

Brukkelklein Rezső szerette Luna Csajkovszkijt, kívánta, és bizonyos pillanatokban rajongott érte, és soha nem unta. Igaz, három hónap nem nagy idő. A férfi nem felejtette el egyetlen pillanatra sem, hogy a lány három hónapot adott kettejüknek ott, a grúz fegyverbolt előtt. Így hát készült a szakításra, nagyon készült, egészen izgatott lett, szinte már türelmetlenül várta a lány utolsó meséjét. Vajon milyen történet lesz? Visszavilágít a többire? Átértékel? Újraértelmeztet? Hát persze. Nem volt utolsó mese. A lány kézen fogta a férfit, és elvitte a fegyverkereskedésbe.

Várjon, Rezső, mondta, és belibbent az üzletbe.

Csakhamar jött. Tenyérnyi selyemdobozkában aranymarkolatú coltocska hevert, egyedi készítésű, ilyennel lőtte le egy bárénekesnő annak idején Marcelo Rippit, a Bella Donna Klán második emberét.

A lány megsimogatta a férfi arcát. Őszinte volt, mert úgy nyúlt hozzá, mint egy finom anyagú és drága ruhához.

Töltve van, Rezső, mondta még Luna Csajkovszkij, és elment, talán Moszkvába, talán New Yorkba vagy Koppenhágába ment, mindegy is, hiszen a férfi soha az életben többé nem, nem látta.










































































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon