Spiró György

Nyomtatóbarát változat

A délután fél háromtól fél négyig tartott, akkor senki sem zavarhatta. Végighevert a terem díványán, lehunyta a szemét, és vagy szundikált, vagy álmodozott. Kezdetben kisebb szobát szeretett volna, de meggyőzték, hogy azt azért mégse lehet. Délután sütött be a nap, az ablakokat nem engedte elfüggönyözni.

Ha az ebéd nem volt túl zsíros, valóban elszundított. Ragaszkodott hozzá, hogy a többiekkel együtt ebédeljen az épületben lévő étkezdében, ahol háromszögletű műanyag tálcán, műanyag edényekbe mérték az ételt. A szegényes választékhoz ragaszkodott, és sose merték fölvetni, hogy jobb ételeket is lehetne főzni, éppen itt. Régebben az épület minisztériumként működött, a munkatársak átgyalogoltak a híd alatt egy másik házban létesített ebédlőbe, de amikor az épületet ők vették át, ezt a szokást megszüntette, még nem olyan időket éltek, hogy kétszáz métert gyalog megtehettek volna, és az étkezde végleg az épületben maradt. Kifejezetten kérte, hogy éppen olyan ebédet főzzenek, mint az üzemekben. Sejtette, hogy annál jobb, de feltételezte, hogy sokkal jobbat mégse mernek főzni.

Az ebéd volt az egyik szilárd tájékozódási pontja.

Időnként kibámult az ablakon, át a folyó másik partjára, és látta, hol és mekkora épületeket emelnek, ez volt a másik tájékozódási pontja. Építkeztek, és nem csak államilag. Beépült szinte az egész domboldal egy-két évtized alatt. Amíg az emberek építkeznek, nagy baj nem lehet. Egyik bölcs tanácsadója fejtette ki, hogy az embereket a lakással lehet megfogni: lehetővé kell tenni, hogy a pénzükért lakásépítésbe fogjanak, de érdemes megnehezíteni a dolgot, már-már lehetetlenné kell tenni, akkor ez fogja őket lekötni, nem más. Bölcs tanács volt, megfogadta, a tanácsadót alacsonyabb beosztásba helyeztette.

Így maradt meg a lakásínség, de így mégis épültek lakások az emberek megtakarított pénzecskéjéből, meg hosszú lejáratú, kedvezményes állami hitelből. Az emberek röghöz voltak kötve, de észre se vették.

A golyóálló kocsi elsötétített üvege mögül is kibámult reggel és este. Elsuhantak mellette a kocsik, az új formájú villamosok és buszok, felvillantak a gyalogosok, és láthatta, hogyan öltözködnek. Egyre jobban. Ezt is ő engedte meg. Amíg öltözhetnek, nagy baj nem lehet. Nem járult hozzá, hogy a fizetések között nagyobbak legyenek a különbségek. Nem szabad túlfizetni a képzettebb, tehetségesebb embereket, mert az egyenlősdi a huzamos társadalmi béke alapja. Úgyis kiharcolják maguknak a dörzsöltebbek a pénzben nem mérhető előnyöket. Ilyeneket ő is biztosított a pártelitnek, a fegyveres testületeknek, a titkosszolgálatoknak, amelyek nélkül állam nem állhat fenn, de nem szívesen találkozott velük. Egykor a főnökük volt, később a börtönükben is ült, sokszor megverték és megalázták, a kiszabadulása után mégsem állt bosszút, ezek ilyen emberek, csak látni nem akarta őket. Az egyik kínzója a cellában a szájába vizelt, később műsorvezető lett a televízióban, mégsem tiltatta le a képernyőről. A tóparti nyaralóban külön kerítéssel szeparált részben töltötte a szabadságát, ahová csak két-három bizalmasa léphetett be; még az illegalitásból, a háború előttről ismerte őket, velük sakkozott. A legelitebb üdülőt használó többi kivételezett a legbelső körből kimaradt.

Elhevert fél háromkor, behunyta a szemét, és vagy szendergett, vagy képzelődött.

Ilyenkor találta ki, melyik vezetőt melyik vezetővel szemben fogja kihasználni, melyik bástyát áldozza be két könnyű tisztért. Mérlegelte, kinek nőtt túl nagy szarva, és parkolópályára küldte. Lehetőleg nem használt kemény eszközöket. Kreált magának egy helyettest, aki a legvadabb szövegeket mondta; ő olyan keményeket sose mondott, legföljebb tette. Mindig volt a talonban liberálisabb helyettese is, ezek ketten egymás ellen hadakoztak, és ő volt a döntőbíró. A szereplők olykor cserélődtek, magas pozícióban hamar elhasználódnak az emberek, a fejükbe száll a dicsőség, ezért csak azokat tartotta meg mindvégig, akikben a hatalmi tébolynak nem látta nyomát. Azokban is volt, persze, de becsülte, hogy úgy tudnak tenni, mintha nem lenne. Aki ellent mert neki mondani, alacsonyabb beosztásba helyeztette. Nem lett volna ésszerű, hogy végleg megszabaduljon tőlük: ki tudja, mikor és ki ellen kell előráncigálnia őket.

Meg volt győződve, hogy nem a hatalomvágy tartja az ország élén, csak nincs nála megfelelőbb ember. Nem merték tanácsolni, hogy neveljen ki magának utódot, noha biztosan gondoltak rá. Ha ő bárkit fölnevel, az legelőször őt öli meg, aztán meg az utódot is kinyírhatják, vagy az utód válik diktátorrá, és válogatás nélkül öldököl. Magát nem diktátornak tartotta, hanem a nemzet szolgájának, és vadászta az alkalmakat, hogy úgy érezhesse: a nemzet megérti.

A nemzet megértette, hogy ő valósította meg a forradalom követeléseit, sőt tovább is ment annál, ameddig kis ország vezéreként nagyhatalmi megszállás alatt mehet. Megbocsátották, hogy ő verte le a forradalmat. Magától nem verte volna le, fogalma sem volt azokban a napokban, mit tegyen, de elrabolták a megszállók, és megmondták: vagy vállalod, vagy megölünk. Nem neki volt hadserege, hanem a megszállóknak. A csetepatét megtorlás követte, de ahhoz képest, amilyen lehetett volna, csekély, néhány ezer embert kellett csak kivégezni. Hol az a diktátor, aki ennyivel beéri? Az izgágákat le kell hűteni, az izgágáknak fogalmuk sincs semmiről, csak bajt kavarnak, az izgágák értelmiségiek. Az izgágák ideákban hisznek, Amerikában és a Nyugatban hisznek, vagy éppenséggel a Keletben hisznek, mindegy, valamiben hisznek, hősök akarnak lenni. Az ég óvja meg az országot a hősöktől, túl sok volt belőlük. A hősök szerencsére megvehetők. Az adásvételt rábízta a bizalmasaira, a lepénzelt izgágákat megvetette és kitüntette. A seggnyalatást kerülte, arra ott a bizalmasai segge. Ha egy segg túl volt nyalva, kihúzta alóla a széket.

Tudomása szerint egyszer ölt igazán, a vetélytársát akasztatta fel, akit a megszállók legalább annyira támogattak, mint őt. Nem kapott közvetlen utasítást a kivégzésére, a megszállók is úgy játszanak a helytartókkal, mint a sakkfigurákkal. Ha szabadon engedi, őt ölik meg. Önvédelemből ölt. És a melósok nevében ölt, mert a vetélytárs a parasztokat részesítette előnyben, márpedig a parasztok a melósokat mindig elárulják. Ismerte a parasztok mentalitását gyerekkorából, a nevelőszülei révén. Munkásokat kell faragni a parasztokból, és akkor ez a veszély egyszer s mindenkorra megszűnik.

Minden országban a kisemberek vannak többségben, ők alkotják a nemzetet, az ő szempontjukból kell kormányozni. Délutánonként szenderegve lelkileg velük egyesült.

Nem sok információ jutott el hozzá róluk. Nem járhatott közéjük szabadon, nem válthatott szót velük, ha pedig megszerveztek egy-egy üzemlátogatást, és ő mosolyogva kezet fogott, fél szemével rájuk kacsintva, tudta, hogy hazudnak, betanított szöveget darálnak, csillogó, lelkes pillantásuk szemforgatás.

Minden reggel megkapott nyolc oldal szöveget, a Szabad Európa Rádió előző napi adásainak kivonatát, abból is a honi híreket. Tudta, hogy azoknak odaát a minimálisnál is kevesebb az információjuk az országról, mégis jobban bízott bennük, mint a saját rádiójában és tévéjében. Azt is tudta, hogy a katonai lehallgatók meg aztán akik a rádióban a lehallgatók hosszú szövegéből a nyolcoldalas összefoglalót készítik, a kínos információkat kiszűrik. Elefánt­csont­toronyba volt zárva, üvegharangba, de még így is többet tudott meg e kivonatokból, mint bármi egyébből.

Apró jelekből messzemenő következtéseket vont le, a saját szimatában babonásan megbízott. A környezetének értésére adta, hogy ő, hogy is szokták mondani, puritán. Valahányszor elment üdülni, a villáját kitakarították. Fontos dokumentumot nem tárolt otthon, felhasználhatták volna ellene, jelentették volna a megszállóknak, a helytartók sorsa ez. Csak a megszállók és csatlósaik ajándékait tartotta otthon, vacak képeket, szobrocskákat, azokból nem lehetett baj. De nemrég, egyik nyaralása után, különös érzése támadt. Minden rendben volt, minden bútora a helyén, és mégis.

Kihúzta az éjjeliszekrény fiókját, megnézte, rajta van-e az a karcolás, amit a nyaralása előtt késsel ejtett az oldalán. Nem volt rajta. Azt a karcolást csak gyalulással lehetett volna eltüntetni, a fiók oldala kissé elvékonyodott volna, de nem, ez pontosan passzolt, nem gyalulták le, mégsem volt rajta a karcolás.

Elmosolyodott. Az ország működőképes.

Amíg ő nyaralt, az egész berendezést kicserélték. Legyártottak újra mindent, ágyat, asztalt, szekrényeket, de úgy, hogy ő, a puritán, ne vegye észre. Kitűnő restaurátorokat alkalmazhattak, akik az összes bútort pár nap alatt elöregítették.

Sok fényképet készíthettek a szobákról, a bútorokról, hogy az újak a megfelelő helyre kerüljenek. Gondoskodtak róla, hogy minden anyag azonos legyen az eredetivel. Minden el is készült szépen, csak a karcolást nem vették észre.

Ezek az új emberek nem tudják, mit tud ő. Sztálin képes volt valamely bizalmasának a lakását tökéletesen lemásoltatni; az illető azt hitte, szobafogságban van, holott börtönben tartották. Ilyen módszerekről csak a régi moszkoviták tudtak, amíg éltek.

Átfutott az agyán, adjon-e kitüntetést az ellátmányi vezetőnek, aki az ő lakását is gondozza, de az ettől gyanút fogott volna.

Az is átfutott az agyán, ne rúgja-e ki, amiért be akarta csapni. De ha kirúgja, akkor is gyanút fog, megsértődik, és ki tudja, kinek mit köp el.

Úgy döntött, hogy amint lehet, nyugdíjazza.

Volt még egy forrása: a megszállók vezetőinek kül­döncei, akik a tennivalók ismertetésén kívül arról is beszámoltak, hogy melyik munkatársa hol, mikor, kinek és milyen váddal illette Moszkvában. Rá volt bízva, mit tesz velük. Többnyire nem tett semmit. Jobb, ha tudjuk, kik vesznek körül, és mire számíthatunk. Új emberekkel kísérletezgetni macerás. A följelentők úgyis elkövetnek egy csomó egyéb hibát, akkor fenékbe lehet rúgni őket úgy, hogy ne is sejtsék, miért. A legcélszerűbb a följelentőket egymás ellen uszítani, nyírják ki egymást ők.

Más információs forrása nem volt.

Tudta, hogy az országról voltaképpen nem tud semmit.

Nincs olyan melós, aki ne tudna többet nála arról, mi folyik az országban. Nem bízott meg olyanokban, akik valaha nem voltak munkások. A kizárólag pártkarriert befutottakban bízott meg a legkevésbé. Azok csak a fenti viszonyokat ismerik, és fogalmuk sincs, mi van odalent.

Délutánonként, amikor mindenki azt hitte, hogy alszik, megpróbált a melósokkal egyesülni. Hallani próbálta a hangjukat, látni a szemüket, kívánta, ve­sze­ked­­jenek vele, nevezzék tirannusnak, megtorlónak, éle­tük megrontójának, bárminek. Félálmában nem ma­gya­ráz­kodott, nem érvelt, mire miért volt szükség, hanem az érveiket hallgatta.

Nekik próbált kedvezni, amennyire tudott, és nem tűrte, hogy köztük lázítsanak. A megtorlás rövid három éve után csak olyanokat küldetett börtönbe, akik a melósok között lázítottak. Akadt néhány értelmiségi, aki azt állította, hogy a fejlődés kulcsa már nem a munkások kezében van, ezek rosszul végezték. Nem kirakatper következtében hunytak el, hanem például gyárlátogatás alkalmával pottyantak bele véletlenül a forró acélba. Azt sem merték még egyszer fölvetni, hogy a telefonhálózatot fejleszteni kellene, mert dühösen kijelentette: magyar ember nem telefonál.

Utált telefonálni a titkos vonalon is, úgyis lehallgatják. Lehallgatja a saját titkosszolgálata, meg a megszállóké, meg Amerikáé. Az értelmiségiek éjjel is órákon át fecsegnek telefonon, lázítják egymást, felkurblizzák egymás bátorságát, holott lényegük szerint gyávák és megalkuvók, nekik semmi ez az ország, neki azonban a tartománya, ahol az emberek többsége melós.

Délutánonként szenderegve felidézte azokat a szakikat, akikkel évtizedekkel korábban dolgozott és szervezkedett. Őket a kommunista értelmiségiek so­sem ismerték, a moszkoviták még kevésbé ismerték, azok erről az országról nem tudtak semmit. Felidézte az egykori melósok alakját, hangját, igyekezett az új körülmények közé helyezvén őket kitalálni, vajon mit mondanának most.

Ők voltak a legmegbízhatóbb forrásai.

Fél négy tájban kiszólt a titkárnőjének, hogy ébren van; addigra rég eltűnt melósok népesítették be a túl nagy, kietlen szobát, ahová délután süt be a nap, akik pedig elébe járultak a piti ügyeikkel, a gúnyosan vigyorgó melós-szellemeket nem látták, mert hozzájuk képest nem igazi emberek voltak, csak gyalogok, futók, lovak, bástyák a sakktáblán.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges