Szilágyi Sándor

Nyomtatóbarát változat

A Beszélő szerkesztőivel megállapodtam: időről időre írok majd a lapba a fotográfiáról. Nem így képzeltem a beköszöntőmet. Négy fotóművész kollégával szeptember 14-én utaztunk volna kéthetes tanulmányútra és a kiállításunk megnyitójára New Yorkba, a Magyar Fotográfia New Yorkban program következő, harmadik fordulójára; a sorozat indításaként a tapasztalatainkról akartam beszámolni. Ezt – az utunkkal együtt – el kellett halasztanunk, ha minden igaz, májusra.

S bár még mindig a történtek hatása alatt állok (a sokkon túl személyes veszteség is ért: egyik legkedvesebb kinti barátom, egy lány elveszítette a barátját – maga alá temette az összeomló torony), most mégis elkezdem a sorozatomat. A későbbiekben nem rólam és a képeimről lesz szó, de most még nem tudok mást csinálni: meg kell szabaduljak attól, amit láttam, hogy beszélni tudjak.

Békebeli anzikszok

Ezeket a felvételeket négy éve készítettem, amikor a programunk első fordulójának előkészítésére New Yorkba utaztam. Akkor még béke volt. A város, mint mindig, szép volt, izgalmas, majd' kicsattant az életkedvtől. A reklámcég megbízásából, amelynek akkoriban dolgoztam, vettem kint egy alig használt M-6-os Leicát (ez a Rolls-Royce: van nála gyorsabb, műszakilag kifinomultabb, de a vele való fotografikus „utazás” semmi máshoz nem hasonlítható), egy 35 és egy 90 mm-es objektívvel, polárszűrővel, vettem vagy tíz tekercs színes diát (Fuji Velviát) – és fényképezendő témát kerestem. Pontosabban valamit, ami – mint mágnes a vasreszeléket – elrendezné a túlságosan is gazdagon kínálkozó anyagot. Választásom a WTC ikertornyára esett, hiszen majd' mindenhonnan látni lehet, és valóban szinte mágnesként vonja magára a tekintetet. Kint volt velem a 4x5 inches fagépem is, amellyel Polaroid N/P és 6x12 cm-es diafelvételeken örökíthettem meg az épített világ egyik legszebb látványát: a dél-manhattani panorámát.

A most közölt felvételek között tulajdonképpen csak egy van, amelyet a magam számára készítettem: az, amelyiken a Brooklyn Bridge is látható. A felvétel napfelkeltekor készült (a bal szélén, a víztükrön látszik is az aranyló fénypászma, melyet az egyik ablaksoron visszatükröződő nap vetített), a Polaroid 4x5 inches (10x13 cm-es) fekete-fehér nyersanyagára, mely a rögtön-fénykép (pozitív) mellett ugyanekkora negatívot is ad; innen a neve: N/P. A kép jobb szélén látható perforáció és körös-körül a maszat a negatív és a pozitív egymáshoz rögzítésének, illetve az előhívás utáni szétválasztásuknak a technikai lenyomata; esztétikai megfontolásokból így szokás hagyni a képet, ahogy van, megvágatlanul. Egyébként nem tökéletes a kompozíció, sajnos: egy kicsit balra kellett volna mozdítani a kamerát, hogy az „aranyhídból” több látsszék, s egy hangyabokányit balra vinni az egész gépet: a szélső cölöp teteje és a túloldalon az egyik épület túlságosan egybeolvad. Mindegy: én így is szeretem. 

A többi felvétel, mint mondottam, színes diára készült, s voltaképpen az volt velük a célom, hogy esetleg fölhasználjuk majd valamelyik reklámunkban (ez nem jött be). Önálló képként az adekvát megjelenési formájuk a diáról készült Ciba-nagyítás, amely – jellegzetes, fémes hatású felületével – gyönyörűen adja vissza a színeket, különösen az acél- és üvegtornyok ragyogását, de az eget, a felhőket és a füvet is, tulajdonképpen mindent; semmi máshoz nem hasonlítható ez a fényképnyersanyag. A felvételek során igyekeztem geometriai formákká absztrahálni a látványt, továbbá tematikus ellenpontokat keresni az égbe nyúló tornyoknak, s lehetőség szerint elkerülni a zavaró összemetsződéseket.

Talán magyarázatra szorul, hogy miért ennyire sötét – az eredeti dián és a Ciba-nagyításokon is szinte feketébe hajló mélykék – rajtuk az ég: a polárszűrő miatt. Pontosabban azért, mert túlspiláztam a dolgot. Itthon ugyanis azt szoktam meg, hogy a többnyire szutykos légkör miatt teljesen el kell forgatni a szűrőt, ha valamennyire is el akarom sötétíteni az eget. New Yorkban viszont – az óceán közelsége, a négyzethálós utcaszerkezet, a gyárak és üzemek hiánya s a korszerű autópark miatt – rendszerint kristálytiszta a levegő, s a fényképen görögösen kék az ég polárszűrő nélkül is, vagy minimális szűrőzéssel.

Általában nem szeretem, mert túlságosan bölcsész-ízűnek érzem a filozofálgatást a fénykép mindent bebalzsamozó, a halálnak ellenálló (s azt épp ezzel fölidéző) hatalmáról.
A történtek után most mégis rendjén valónak tartom, hogy ezek a legújabb időszámítás előtti képeim nem színesben, hanem a gyász színeiben jelennek meg.

A túlélés perverziója

Eszem ágában sincs összehasonlítani őket az enyéimmel, de egy gondolatsor erejéig talán érdemes fölidéznünk a merényletről készült sajtófelvételeket. Rájöttem ugyanis, hogy szinte kivétel nélkül szépek ezek a képek, s hogy ez engem fölöttébb zavar. Van valami viszolyogtató abban, hogy az ember izgatott borzongással, már-már kéjesen csügg az efféle látványokon, s ezt még meg is könnyítik a fotósok és a képszerkesztők.

De voltaképpen mi van e mögött? A mások tragédiája és a szenvedése iránti morbid kíváncsiság? Nem; pontosabban: nem egészen; még pontosabban: csak nagyon áttételesen. Az ember mindent túlélni akaró életösztöne ez: úristen, de jó, hogy nem voltam ott!


Voltaképpen az efféle sajtófotó kommunikációs alapjainál járunk: a sajtóban prezentált borzalom mindig másokkal történik, s mások a szemtanúi, a közvetítői: a riporterek is – én viszont, aki a képet nézem, bár féltem őket (a katasztrófa áldozatait és a riportereket, a tűzoltókat, életmentőket stb.), aggódom értük, együtt is érzek velük, drukkolok nekik, de közben tudom: én biztonságban vagyok!

Annak a létélménynek a diagonális ellentéte ez, amellyel távoli fenséges tájak, szép látványok, érdekes utcaképek, egzotikus arcok-testek látványán legeltetjük a szemünket, nagyot sóhajtván: de kár, hogy nem ott vagyok! Vagy amikor a saját emlékképeinket és az utazásaink során összegyűjtött képeslapokat nézegetjük: de jó, hogy ott lehettem, együtt a szeretteimmel! Mint látjuk: mindezek az érzések ellentétes vagy más-más irányból ugyan, mégis egyfelé mutatnak.

Mint jeleztem, a leginkább zavarba ejtő – már-már botrányos – mindebben az, hogy a borzalom képeire pontosan ugyanazok az esztétikai, kompozíciós és egyéb képalkotási szabályok érvényesek, mint, mondjuk, az idill megörökítésére. Gondoljunk csak a toronynak tartó gép sziluettjére, a gomolygó füst fenséges alakzataira és finom textúrájára, vagy arra
a képre, ahol a százvalahanyadik emeletről eszét vesztetten kiugró ember zuhan fejjel lefelé a Nagy Semmibe, amihez esztétikus háttérként a torony szép osztatú látványszövete szolgál.

Gyakran tűnődtem el már korábban is Robert Capa vagy Don McCullin egy-egy háborús képe láttán: vajon tudatosan építették-e föl az aranymetszés szabályai szerint, vagy csupán a vérükben, a fotográfusagyukban van mindez? Nem az volna a lényeg, hogy mit ábrázol a kép, hanem az, hogy hogyan? Valóban „az üzenet: maga a médium”? Az árnyalatok, a textúra, a képi ellenpontok, a ritmus és a többi? Ezeken ringatózunk, utazunk, mindegy, hogy hova? Hiszen úgyis mindig ugyanoda tartunk?

A fotó, minden fotó a Halálról szól tehát? Vagy mégis inkább az Életről, ami néha talán megbocsáthatatlanul, de mégis él, és élni akar?

• Kultúra