Kornis Mihály

Nyomtatóbarát változat

Orbán Ottó új verseit (1995–96) böngészem hetek óta. Már a cím is! Hallod-e te sötét árnyék. Se felkiáltójel a végén, se vessző a te előtt, semmi, csak így, kopáran és engesztelhetetlenül: a megszólítás. Annak megszólítása, akit én a leghevesebben rettegek, akivel még mindig úgy bújócskázom, mintha nem is volna… Orbán meg odaszól neki, csak úgy leinti, mint valami rossz nőt, mert már mért is ne ő szóljon előbb, csakazértis ő kezdi az alkut – vagyis megelőzi azt – szíven ragadja a Halált, szíven bizony – nem képzavar! –: hisz ez a Némber is, akárcsak a többi, fertelmesen szép, szőrös szívét a két lába között hordja, még ha ritkán mer is földi halandó odanyúlni Neki, befogni, kiugratni a csiklandó legbelsejét…

„Nyisd meg nekem a dombtetőt, a dombtetőn a temetőt.
A dombtetőn a temetőt. Adj odáig menni erőt,
Hadd készítsek ott heverőt, hadd feküdjem le a sárba.
Hadd feküdjem le a sárba, ahogy kulcs talál a zárba.”

A remekmű magyarázhatatlan. Mondhatom, persze: végtelenül egyszerű (vagy annak tűnik), hogy határos a személytelennel (noha nem az), hogy magától értetődik; nem bíbelődik; nem is akar szép lenni, nem akar az semmit, mert a tökéletes szépség: kinyilatkoztatás, benne a megismerés tárgya „akciózik” az Alannyal, s nem fordítva, mint megszoktuk; a Bohóc personáján átrivall a Több… Mondhatunk bármit, de teteje úgyse lesz. Szabolcsi Bence ezt nevezetesen úgy fogalmazta kábé: „Ott élvezek és passz, mit tudom én…”

Vagy öt remekmű tátog megátalkodottan a lelkemért O. O. legújabb verseskötetében. A Hallod-e te sötét árnyék, A CLIX. szonett, az Egy éj a fapados ülésen, a Cantio Optima és az N. N. Á. az égben – remekművek. És passz. Mit tudom én. Lehet, hogy másnak kettővel több, megint másnak eggyel kevesebb, nem számít: az egész kötet valami Giordano Brunó-i értelemben elvetemült nagyság jelét hordozza magán, mint irgalmatlan ordót, elhordozhatatlan súlyos kitüntetést.

A költő a szeme közé néz a Halálnak.

Eközben olyan vadul szép és keserű mondatok hagyják el ajkát, amilyenek tán Vörösmarty óta nem születtek nyelvünkön: Jöjj, hazug boszorkány, fényes jövő!” (Utószó) „…pecsétes a föld, és lyukas az ég.” (Levél a Parnasszusra…) „Az Isten? Aki azért háziasította az embert, amiért ez a disznót, hogy moslékkal etesse, majd lebökje, s Bábel tornyához hasonló kéményben füstölje föl a húsát?” – hogy csak találomra idézzek közülük néhányat. Elkeseredetten csatázik Istennel Orbán: hol a karjába kapaszkodna, hol elüti magától a kezét, de ez is jól van így, ettől igaz a csatája. Mindenki, aki közelebbről ismeri, tudja, hogy Orbán Ottó nagyon beteg. De csak a teste: költőnek sose volt egészségesebb, se erősebb. Verset írni, versformákat kiaknázni Weöres mellett, mindig is ő tudott a legjobban az utolsó harminc évben e tájon, továbbá ő volt a mi önironikus Priaposzunk, mindenféle érzelmeskedés, obskúrus misztika dühödten szellemes Voltaire-je a magyar költészetben, de most már – ebben meg az előző kötetében, a Kocsmában méláz a vén kalózban – ennél is több, egyes verseiben magasabb fokra hágott; ott áll, ahol az igazán nagyok. Nem a részvét, és nem valamiféle udvariasság mondatja ezt velem, hanem az egyik-másik alkotása nyomán érzett őszinte csodálat. Amihez neki nincs is túl sok köze. Mert egyszer, mint én sem, majd Orbán se lesz itt a maga testi valójában, de itt lesz a bordala, például, az előző kötetből, a Bellmann szelleme a kapuban várja Csatlós Jánost, a maga elképesztően zseniális rímeivel és képeivel; nem állom meg, hogy ne idézzek belőle csaknem egy versszakot:

„Hajha, az asztal lapját öklötökkel
döngető, duhaj élők,
korszakos eszméktől beszeszelt barátok,
lemegy napotok, s ha holnap újra fölkel,
nem úgy süt már, mint régen,
nem is azon az égen, ahonnét tegnap ragyogott rátok…”

Az az utolsó három-négy sor: uramisten! A lejtése, a tudásnak ez a tébolyian szelíd földre ereszkedése… Hogy „nem is azon az égen…”! Oh, ez ritka. S igen, ő az, mellesleg, aki, hogy így mondjam, a legjobban észnél van mai, nagy magyar költőink közül: hibátlanul és bőven reagál a korra, annak veszedelmes hülyeségeire a népnemzeti ködevéstől az ’56-os illúziók miazmájáig… Ebben a legutolsó kötetében is számos költemény található e tárgyban, ezek közül a szikrázóan okos tréfát, a Nemzeti dalt említeném. De a kötet csúcsa – melyre felhágván a méltató hang is elhallgat bennem, el kell hallgatnia – az a Lászlóffy Aladárnak ajánlott Hallod-e te sötét árnyék (változat egy csángó népdalra). Utolsó versszaka így hangzik:

„Búcsúznék már, de nem könnyű, szakad szememből a könnyű.
Ősz szakállal mennydörögve gyöngyöt szór az ég a rögre.
Szakad az eső a földre, fehér szemfedővel föd be.
Szakad az eső a földre, belemosódom a ködbe.”

• Kultúra