Kornis Mihály

Nyomtatóbarát változat

Tizenhét-tizenhárom éves korodban láttalak először, én se voltam sokkal idősebb, nagyon helyes voltál, és hát a Csákányi László lánya, az is tetszett. Egy Kertész utcai lakásban szteppeltél nekem a barátnőddel, bemutattad a tánctudományodat. Valami tánciskolába jártál akkor.

Mindenfélét tanultam, a szüleim beírattak németre meg zongorázni, de én egyetlenegyet szerettem csak az egészből, a táncot, alig vártam a keddet és a csütörtököt, akkor mentem a tánciskolába. Feleki Kamill felesége tanított és Mednyánszky Henny, a Mednyánszky Ági testvére, ők színpadi táncot tanítottak. És ez csak azért fontos, mert én attól fogva tudtam, hogy van valami a világon, amit nagyon szeretek, amiben jól érzem magam, és sikerem van.

Ez volt a tánc. És mikor láttál először színházat?

Az apámat láttam a Csárdáskirálynőben, a Honthy Hanna férjét játszotta, azt a hülye herceget, a világoskék ruhára emlékszem, meg hogy eszméletlen jó volt a zene. Négyéves voltam akkor.

Ez az ’57 elején bemutatott Csárdáskirálynő volt, annak én is ott voltam a premierjén. És akkor eldöntötted, hogy színész akarsz lenni te is?

Nem, én mindenféle akartam lenni, állandóan tanárnőst játszottam például, a bútorokat használtam táblának, irkáltam rájuk krétával, utána jól letöröltem, és nem értettem, miért lett ebből mindig botrány, honnan jött rá az anyám mégis.

Nem gondoltam a krétaporra, ami úgy lehullik a földre, nem voltam olyan rafinált. De a kedvenc játékom az volt, hogy magamra zártam az ajtót, és jeleneteket játszottam jó hangosan abból, amit olvastam vagy láttam, és az utcán is beszéltem magamban, mindig mondtam a nagyanyámnak, hogy gyere mellettem, mert akkor azt hiszik az emberek, hogy hozzá beszélek, de őt semmibe vettem, csak azért hívtam, hogy ne bukjak le.

Hogy ne nézzenek bolondnak. És mit játszottál ilyenkor, így magadban?

Hát mindig királynőst… Nőket!

És már akkor is ilyen kerek voltál?

Nem, kicsi koromban egyáltalán nem. Miután tizennégy évig táncoltam, akkor kezdett erősödni a combom meg a lábam.

Te nagyon erős vagy egyébként, erről híres vagy. Bármelyik férfinál erősebb.

Hát igen, sajnos.

De hiszen ez jó.


Nem, szenvedek tőle. Mostanában éppen szenvedek tőle.

Ezért nem vettek föl a főiskolára? Hányszor jelentkeztél?

Háromszor. Alkatilag alkalmatlan vagyok, mondták, abban az időben nem vettek föl kövér lányokat, az nem nő, nem ember, és akkor elmentem a Nemzeti Színház Stúdiójába, ahol a tanulás mellett esténként statisztáltunk. Magát a Stúdiót nem szerettem, de Bodnár Sándort, aki ott tanított, és nagyon sok színészt indított el a pályán, őt igen, ő tartotta bennem a lelket, mert máskülönben nem használtak, nem sokat dolgoztam, nem voltam fontos nekik. A statisztálás néha jó volt, emlékszem például, amikor a Mózesben statisztáltunk, mi voltunk a szenvedő zsidó nép, mászni kellett meg minden, és gyönyörűen ki voltunk festve, úgy néztünk ki, mint a Váradi Hédi, mert gyönyörűen festette magát a Váradi Hédi, és akkor mi is gyönyörűen kifestve és halálelegánsan kúsztunk. Egyébként is ugyanolyan dauerolt hajat hordtunk, műszempilla, körömfesték… De különben rosszul éreztem ott magam. Egy fontos jelet azért kaptam, ezt azért elmondom, amikor úgy éreztem, hogy mégis érdemes ezt nekem csinálni: egyszer Shakespeare Szeget szeggeljében egy kurvát játszottam, a Teddszét Katát, és Őze Lajos kinézett engem valahogy, és mindig bevitt a jelenetbe, hogy vele legyek. És képzeld el, egyszer csak a Major, aki rendezte, fölüzent, hogy szóljanak annak a stúdiósnak, hogy ne menjen be, és már ott állt egy gyönyörű lány, hogy majd ő megy be helyettem. Én odamegyek remegve az Őzéhez, hogy ezt mondta a Major elvtárs… Mire Őze egy pillanat alatt átlátta a dolgot, és azt mondta, nem érdekel, maga jön be velem, most én magát lökdösni fogom, csak hagyja magát. Egy pillanat alatt átlátta, hogy mi túlságosan idillikusán mentünk be addig, az volt a baj, úgyhogy elkezdett berugdosni a színpadra. Mire fölüzent a Major elvtárs, hogy maradhatok.

Amikor vége lett a Nemzeti Stúdiós éveknek, egyszer csak föltűntél a kaposvári színházban. A szakma tekintélyei nem óhajtottak téged a pályán, ott viszont néhány év alatt vezető színésznővé lettél. Hogy kerültél Kaposvárra?

Amikor a Stúdiónak vége lett, és épp el akartam jönni, akkor szóltak, hogy kaphatnék egy szerepet a Szép Helénában, maradjak tovább. Talán egy napot gondolkoztam ezen, aztán azt mondtam, nem fogok én még egy évet itt statisztálni egy szerepért, nekem munka után kell nézni. Ajánlkoztam Kecskemétre, de nem kellettem. És akkor jött egy véletlen, azóta tudom, hogy nincsenek véletlenek, hogy a Csákányi nagyanyámnál kinyitottam a Nők Lapját, és ott láttam a Zsámbékival egy állati izgalmas riportot, színház, új emberek, ez annyira szimpatikus volt, hogy azonnal táviratoztam, csak annyit, hogy Csákányi Eszter vagyok, most végeztem a Stúdiót, szeretnék Kaposvárra menni. Ő meg visszatáviratozott, hogy ekkor és ekkor menjek meghallgatásra. Emlékszem, nagy divat volt akkor a kismama szabású ruha. Fölvettem, elmentem, Zsámbéki majdnem elájult, azt mondja, maga terhes? Nem, csak ez a divat, így kezdődött. Aztán bevitt egy kis szobába, ott ült Komor István, a színház igazgatója, ott ültek ebben a csepp szobában, és én nem éreztem azt a szigort, amit a főiskolai felvételiken, a rosszindulatot, amitől kicsit érzékenyebb ember nem tud kinyílni, csak begörcsölni, hanem valami kedvességet és szeretetet. Elmondtam egy Karinthy-novellát, aztán énekelni kellett valamit, erre én elénekeltem Pepi belépőjét, azt, hogy „Házunkban, hol világra jöttem, csemete sok volt, éppen egy tucat”, és hozzá a puffon ugráltam, mint tánc. Mert egy puff volt a szobában, és engem nem érdekelt, hogy milyen pici az a szoba, én eltáncoltam, amit én erre eltáncolni gondoltam, ott ugráltam a kismamaruhában, mire ők azt mondták, hogy most nem tudnak dönteni. Május van, beteltek a helyek, de nagyon szeretnék! Mire én mondtam, ha nincs hely színésznek, akkor bárminek lemegyek. És egyszer csak otthon egy hatalmas boríték várt a szerződésem segédszínésznek, ezernyolcszáz forintos fizetéssel.

Az apád mit szólt ahhoz, hogy vidékre, szerződtél?

Féltett tőle, hogy húszévesen ennek nekivágjak. Amikor levittek Kaposvárra, a nagyanyám rögtön berohant a templomba, imádkozni értem. Az apám meglátta a szobámat, ágy nem volt, csak egy matrac, kosz, büdös, borzalmas falak, se vécé, semmi, megállt az ajtóban: gyere haza kislányom! És akkor mondtam, hogy nem. Tulajdonképpen akkor váltam el a szüleimtől.

Meddig kellett statisztálni Kaposváron, mire szerepet kaptál?

Ez nagyon érdekes volt, mert az első darab egy operett volt, én a tánckarban voltam, meg kellett csinálni, nem volt mese. De utána Zsámbéki rendezte az Ahogy tetsziket, és abban már szerepet kaptam: Jucit játszottam, és volt is egy kis gyűlölet ezért a társaim körében, hogy én már játszok. Aztán pedig ennek az évadnak a végén Ascher Tamás rendezett egy édes musicalt, a Tűzijátékot, amiben én egy szakácsnőt játszottam, és volt már egy önálló magánszámom is. És akkor kerültem össze Lukáts Andorral, akkor kötöttem vele életre szóló barátságot. De a szerepek mellett sokáig statisztáltam is. Ez egy iskola volt nekünk, így lettünk színészek. És nemcsak színész lettem ott, hanem a kaposvári színház meghatározta a gondolkodásmódomat, az életemet is. Mert a kaposvári műhelyben dolgozóknak egészen speciális világlátásuk lesz.

Szerinted miben speciális a kaposvári színház?

Hogy egyáltalán nem hazudik. Én dolgoztam együtt pesti színészekkel, meg néztem a pesti előadásokat, és mindig annyira éreztem, hogy az más. Hogy az valami leöntött dolog, hogy felületesek, hogy az első megoldást elfogadják, hogy mindig a szépség, a finomság, a lazaság a fontos. Én meg azt gondolom, hogy az a fontos, hogy ha az ember lentről nézi; akkor ráismerjen a saját életére, esetleg adjon a nézőnek valami megoldást, valami hitet. A kaposváriak mindig valamilyen problémával foglalkoznak. És az nem véletlen, hogy nekik én kellettem, úgy, ahogy én kinéztem, amit én jelentettem, az kellett nekik.

Milyen szerepeid voltak fontosak neked? Összeszámoltad már, hány szerepet játszottál ott ’73-tól mostanáig, amíg két éve följöttél Pestre, a Katonába?


Valaki összeírta nekem Kaposváron, és képzeld el kilencven szerepet játszottam! És ebben még a nagyon kicsik nincsenek is benne. És általában azok a szerepek izgattak, az olyan figurák, akiknek, mint nekem is, mindig harcolni kell, mindig be kell bizonyítaniuk, hogy ők is érnek valamit. Én már gyerekkoromban is olyan voltam, hogy ha valaki jó volt valamiben, akkor az engem nem elkeserített, hanem inspirált, hogy én is jó legyek, harcoljak, hogy én legyek a legjobb.

Nagyon jó szereped volt például Gombrowicz darabjában Yvonne, burgundi hercegnő.

Látod, ez is jellemző a kaposvári felfogásra. Láttam ezt a darabot Veszprémben, ahol úgy rendezték meg, hogy ezt a figurát csak szeretni kelljen és sajnálni. Az Ascher előadásában és az én felfogásom szerint az ilyen embert nemcsak szeretni kell, félni is kell tőle, mert a csúnyasága iszonyú gonoszságot hoz ki belőle. Tönkretesz egy egész királyi családot. Vannak pillanatok, amikor tesz egy szeretetre méltó gesztust, amikor épp nem gondolnád, de alapjában véve borzalmas erős egyéniség. Szerintem ez a jó színház. Engem ez izgat, de nagyon sok embert meg ez taszít. Volt, hogy egy ismerősöm odajött hozzám, és azt mondta: jaj, most már nagyon elegem van abból, hogy tinálatok mindig csak a kiszolgáltatottság meg a szomorúság…

Hogy reagálsz a kritikákra?

Te, nem olyan fontos dolog. Van körülbelül öt ember az életemben, akinek a véleménye érdekel, a többié nem. És az már eldőlt Kaposváron, hogy én nem az a színész leszek, akit majd megszólítanak az utcán. Tudom, hogy nem vagyok olyan. Én nem vállalok sorozatokat, csak egy réteg ismer, és ha fölkérnek egy szerepre, az első kérdésem, hogy kikkel játszom együtt, ki rendezi, mert most már egyre jobban ez érdekel.

Na, most próbálj meg a kilencven szerepedből fölsorolni, ahányat tudsz.

Jaj, istenem, de annyit játszottam, hogy ami fontos, azt ki fogom hagyni. Játszottam klasszikusokat, Csehovokat, Cseresznyéskert, Sirály, Három nővér, meg a Szentivánéji álom, Molnár Ferenc Liliomját, akkor a Revizort, groteszket, Ionescót, Gombrowiczot, aztán rengeteg zenést játszottam, Chicago, Kabaré, My fair lady, Cirkusz hercegnője, Csárdáskirálynő, és ami nagyon fontos, meghatározó volt az én színészetemben, hogy nagyon sok gyerekdarabban játszottam, a Pinocchiót, az Ózt, Micimackót. Egy gyerekdarabban nagyon szélsőséges és nagyon bátor figurák vannak, akiket erősen kell játszani. Ezt tanultuk meg a gyerekelőadásokból, hogy felnőtt közönségnek is ugyanilyen bátran kell játszani.

Én elég sokszor láttalak életed különböző korszakaiban, és mindig olyan színésznek, aki egész nap, megállás nélkül a színházért robotol. Jól látom?

Hát valószínű, hogy jól látod. Már én egy filmet vagy egy előadást is csak úgy tudok nézni, hogy mint színese, abból mit tanulhatok. És ha járok a metrón, vagy emberek közt vagyok, akkor is, szóval úgy élek, hogy figyelem, milyenek a karakterek. Az ember eleinte hályogkovácsként csinálja a dolgát. Emlékszem, abban az Ahogy tetszikben, amit Zsámbéki rendezett, én vállaltam a kövérségemet: egy klottnadrágban játszottam. Most, ha megnézem róla a fényképet, azt gondolom: úristen, ezt nem biztos, hogy meg tudnám most így csinálni. Már teljesen más vagyok; minél többet dolgozik az ember, annál jobb akar lenni, és annál jobban tudja a hibáit. Az is olyan érdekes a színész életében, hogy ahogy kapjuk a szerepeket, és ahogy az ember saját magából igyekszik azokat megoldani, én legalábbis ilyen fajta színész vagyok, ezzel milyen sok mindent ért meg önmagából. Eljátszottam Hermiát a Szentivánéji álomban, a kicsi lányt, nagyon fiatalon kaptam meg azt a szerepet, és akkor a szerepen keresztül éreztem meg, hogy én mit jelentek, mi lesz velem az életben, hogy mennyi gondot fog például az okozni, hogy alacsony vagyok, mennyi hátránnyal jár az… Ott van Hermiának a darab végén egy isteni mondata: „Most már értem, mire megy a játék.” Az egész életem ilyen, hogy mindent kicsit később, de megértek.

Vagyis téged a szerepek tanítanak élni.


Sok olyan szerepet kaptam Kaposváron, ami első látásra nem volt nekem való, például Lady Milford. Hát arra még az én apám is azt mondta, Jézusom, kislányom! És abban az előadásban, abban a rendezésben mégis a helyemen voltam. Nem a szokványos megoldást választottuk, unatkozó szépasszony helyett megalázott, öregedő szeretőt játszottam, és pont az ilyen másságok miatt mentem én Kaposvárra, így telt el tizenkilenc év, eközben a színház és a szerepek együttesen alakítottak és átformáltak engem, vagyis ott értettem meg, hogy én valójában milyen vagyok. Amikor a Nemzeti stúdiójába jártam, például festettem magam, magas sarkú cipőben jártam. Kaposváron rájöttem, hogy jobban szeretem a lapos cipőt, és megtaláltam magam. Rájöttem, hogy nekem nem a magánéleti jelentésem a fontos. Annak örültem, hogy amikor a Chicagóban egy Érdekes Nőt játszottam, és előadás után egy lompos nagy pulóverben megláttak a fiatalok, azt kérdezték: ez volt az?

Majdnem húsz év után eljöttél Kaposvárról. Erről nyilván nehéz beszélni.

Nem, hát ez természetes. Nagyon szívesen beszélek erről. Én nem azért jöttem el, amire sokan gondolnak, hogy összevesztem volna velük, hanem mert elfáradtunk, a színház is, én is. És abban a pillanatban, amikor én ezt megéreztem, eldöntöttem, hogy otthagyom a színházat. Nagyon nehéz volt, nagyon megszenvedtem, az összes bugyrát megjártam ennek a válásnak. De nem tudtunk már egymásnak újat adni, és nem bírtam volna ottmaradni, ahol csodák, szerelmek, boldogságok voltak. Az egész életem ilyen. Én a Katonából is el fogok jönni abban a pillanatban, ahogy ezt megérzem. Nem tudnék olyan helyen maradni, ahol nem tudok jól dolgozni. Most mindenesetre minden rendben van. És tulajdonképpen Kaposváron a barátaim is azt mondták, hogy igazad van. Nem tartóztattak. Valahogy én nagyon sokszor hülyeségeket csinálok, de az igazán életbevágó döntéseim mindig jók voltak.

És hogy fogadtak a Katonában?

Szeretettel. Azt mondják, nehéz beilleszkedni egy jó társulatba, de én tudom, mint őskaposvári, hogy akin egy picurkát, egy hajszálnyit látni lehet, hogy be akar illeszkedni, azt befogadják, és akit nem fogadnak el, az nem is akarta azt igazából. De szerencsém is volt, mert először az Új lakásban Ascherrel dolgoztam, aki Kaposváron is rendezett, aztán pedig Zsámbékival, és ez gyönyörű volt. Tizenhárom évi megszakítás után pontosan ott folytatódott a munka vele, mint ahol egykor abbahagytuk.

Ez az Akárki című darabja Kárpáti Péternek, amivel a színház, vendégjátékán óriási sikerrel szerepeltél Németországban is.

Ha külföldre megyünk játszani, az nagyon nagy felelősséggel jár. Kell, hogy értsék, mit játszunk. És az Akárki különösen nehéz volt, mert nagyon magyar ügyekre van írva. Az első jelenet egy lakásközvetítőben játszódik, és egy német embernek arról fogalma sincs, mi az, hogy bemész, és vagy kapsz lakást, vagy meghalsz, és eladod, és egy lepusztult SZTK-ról se lehet fogalmuk; arról, hogy az ember ott hogy ki van szolgáltatva. És az volt az én örömöm Stuttgartban, hogy egyszer csak a harmadik-negyedik jelenetben a terem atmoszférájából megéreztem, hogyan lehetséges „németül” játszani – és azt hiszem, akkor megértették azt a nőt, akit játszottam.

Téged soha nem érdekelt a politika? Most hogy vagy ezzel?

Nem, nem érdekelt, erre mindig a gyerekes énemmel reagáltam, hogy én színész vagyok, megpróbálok becsületesen élni, dolgozni. Soha nem mentem el választani, és akkor, ’90-ben egyszer csak választani kellett, mert nem lehetett nem politizálni. Ettől zavarba jöttem, mert tudtam, hogy színt kell vallanom. Magamnak tartozom ezzel. Azóta tudatosabb „állampolgár” vagyok, és most azt látom, hogy az emberek boldogtalanok, félnek, kétségbeesést látok, kilátástalan életeket. És annyira boldog voltam, amikor most láttam a Charta-felvonuláson az embereket!

Te is ott voltál?

Nem voltam ott, mert menni kellett előadásra, csak az autóban ültem, és láttam őket, és bőgtem. Mosolyogtak, és ez is olyan jó volt, mert különben olyan szomorúak, szürkék az emberek. Én, ha mondjuk megállít a rendőr, mert rosszul kanyarodok, akkor sose a durvaságot választom, hanem a mosolyt, kiugrok az autóból, elnézést, bocsánat, hülye vagyok, puszit intek, és látom, hogy dermedten néznek, erre nem tudnak reagálni.

Mondd meg őszintén, olvasol? Jut rá időd?

Csak speciális dolgokat, csak olyanokat már amik segítenek ahhoz, hogy bonyolultabban tudjak valamit eljátszani. Női sorsokról szóló könyveket, levelezéseket, és a halálról olvasok sokat.

A halálról? Miért?

Nekem akkor lett nagyon erős viszonyom az apámmal, amikor beteg lett. És nagyon boldog vagyok, hogy élete utolsó szakaszában, mert akkor jöttem el Kaposvárról, vele lehettem mindennap. Két hónapot töltöttünk együtt. Akkor én is nagyon közel kerültem a halálhoz. Magyarországon egyáltalán nincs a halálnak kultúrája, elsumákolják, pedig ezt vállalni kell, ez velünk is így lesz, mindannyiunkkal. Tehát az én életembe negyvenéves koromba költözött be ez a téma, hogy a halállal számolni kell. Kárpáti Pétertől is számon kértem, hogy miért nincsenek konkrétabb mondatok erről az Akárkiben. Számomra sokszor szenvelgősebb és szépelgősebb volt, mint ahogy én szeretném.

Most vagyunk abban az életkorban, mikor az ember elkezd gondolkodni ezen; hogy ha holnap véletlenül meghalnánk…

De én tulajdonképpen szeretnék még egy gyereket. Színésznő vagyok, tudom, hogy nagyon nehéz megoldani, de közben meg van a nővéremnek egy kislánya, akinek az életében nagyon fontos vagyok, nagyon jó kapcsolatom van vele.

Tudom, hogy rettenetes, de én is azt mondtam a főiskolán a tanítványaimnak, hogy ha maguknak nem a színház a legfontosabb, hanem előbb a házasság, a férjem vagy feleségem meg a gyerekeim, akkor…


Nem lesznek jó színészek. Sajnos, úgy kell hogy mondjam, nekem a színház a legfontosabb, az egyedül fontos. De valahogy még nem mondtam le a gyerekről, úgy érzem, jó lenne, ha úgy folytatódna. Ha én folytatódnék.

Hívő vagy?

Hívőként lettem nevelve, de annyira nem bírom a vallás gyakorlásának a formáját, hogy elkezdtem nem hinni Istenben. És tulajdonképpen, ezt most komolyan mondom neked is, keresek egy embert, aki segítene ebben, mert bajban vagyok ezzel. Istenben nem hiszek, de hívő vagyok.

Visszatértél a régi, nagy szerelmedhez, a tánchoz. A Kamrában most mutatják be a Boszorkányok című előadást, egy shakespeare-i történetet három boszorkányról és egy utazóról, amiben az egyik boszorkányt táncolod.

Kaposváron rengeteget táncoltam, és mikor fölkerültem Pestre, ez nagyon hiányzott nekem, mert a tánc, az nekem valóban egy szerelem. Egyszer a Tilos az Á-ban, ahová el szoktam járni, barátokkal találkozni, beszélgetni, ott láttam táncolni Izabelle Lę-t, fantasztikus volt, bemutattak neki. Mondtam, mennyire tetszik, amit ő csinál, de azt nem mertem mondani, hogy szeretnék dolgozni vele. Azért egy videokazettát mégis eljuttattam neki, amin táncolok. Tudtam, hogy ez komikus dolog, vagyis hogy ez valami egész más, de lássa mégis, hogy nem egy falábú hülye vagyok! Aztán ez a lány eltűnt a világban, és egyszer csak visszajött, és hallottam, hogy itt akar dolgozni. És akkor összehoztak vele, és mindegy, hogy hogy nézek ki, két tehetséges ember találkozott. Mint egy jóvégű mesében.

• Kultúra