Krokovay Zsolt

Nyomtatóbarát változat

A párt, hogy én még ezzel az elavult kifejezéssel éljek, felkérte a „sajtóval foglalkozó” országgyűlési bizottságot, ellenőriztesse a megyei lapok privatizációjának, eladásának ilyen és ilyen (tételesen felsorolt) szempontjait. Tulajdonrész, ahogy a levél kifejezetten leszögezi, nem tartható meg. Az eszmei értékért kapott vételárat fel kell ajánlani a köz javára, minden egyébről pedig, a számítógéptől a lábtörlőig, külön szerződés készüljön külön elszámolásra.

Na most az kétségtelen, hogy nem egészen helyénvaló az adott összefüggésben eladási szempontokról és felajánlásról rendelkezni, még ha ez a köz javára történik is. De hát az ember azt gondolná, ha egyszer ilyen szépen elrendeződnek végre a dolgok, ez a kis pontatlanság már szóra sem érdemes. Ami nem ütközik törvénybe, azt mindenki megteheti, külön országgyűlési felügyelet nélkül.

Ennyi talán elég lenne válaszként, ha az lenne az egyedüli kérdés, hogy törvény és politika tanúsága szerint ki most a megyei lapok tulajdonosa. Ennél azonban sokkal érdekesebbnek tűnik az a másik kérdés, hogy ki lesz a tulajdonos. A sajtószabadság eleddig nem öltötte magára azt a formát, amit a diadalmas irodalmár a győzelem éjszakáján kilátásba helyezett, alkotmányos fakszni nélkül. A kormánypártoknak nem adatott meg, hogy a szavazatok arányában részesedjenek „a negyedik hatalomból”. A kormány nem tudta elérni sem felkínálkozással, sem fenyegetőzéssel, hogy a keresett országos napilapok nyíltan félhivatalosan közel álljanak hozzá. Az a gondolat, hogy a vidéki lapokat államosítsák, túl nyersen foglalta össze a többség filozófiáját, a félreérthető vagy éppenséggel félreérthetetlen képviselői indítványt „a szükséges átdolgozásig” visszavonták. Az viszont egészen másként hangzik, ugyebár, hogy ezeket a lapokat ideiglenesen a kormány felügyelje, majd az önkormányzatok megszületésével kerüljenek önkormányzati tulajdonba.

Teljesen mindegy, hogy a kormány miként gyakorolná ezt az ideiglenes felügyeletet. Egyelőre a parlamenti bizottság nem adta írásba, hogy a spontán privatizáció spontán sajtója helyett az önkormányzat sajtójáé a jövő. De a veszély nem jelentéktelen. Gondoljuk meg, ha a tervezett rendszerváltás végbemegy, az állami sajtó megmarad állami sajtónak. Továbbra sem követheti nyomon Pécsen vagy Nyíregyházán a független újságírás a helyi kormányzat intézkedéseit a legteljesebb kétkedéssel és gyanakvással, a legélesebb ellenvéleménnyel és bírálattal. A szerkesztőségi döntésekben nem a különböző politikai nézetek jutnak majd kifejezésre. Arányos részük a többség jussa lesz. Miközben képviselői érthetetlenül aggodalmaskodnak, hogy a japán, norvég vagy angol befektető a magyar nép érzületétől idegen szellemet kényszeríthet a tudósítókra, abban egyikük sem lát kivetnivalót, hogy a helyi politika tárgyalása olyan emberek dolga legyen, akiknek az immár szabadon megválasztott elöljárók kenyéradó gazdái. És a helyzet fonákságán az sem változtat, ha a főispáni hivatalt nem azért állítják vissza, mert a vármegye csakugyan olyan elpusztíthatatlan, ahogy a jó öreg Vajda János jövendölte. Tegyük fel bizakodva, hogy az új önkormányzat nem lesz egyszerűen a nagy kurzus kis kurzusa. Akkor is van abban valami visszás, valami japánnak, norvégnak, angolnak bizarr, hogy a magyar polgármester a munkaadója annak a szerkesztőségnek, amelynek le kell alkalmasint lepleznie az ő esetleges marhaságait és disznóságait.

A bronzrák nem rák, bármily sok tekintetben hasonlatos a rákhoz. Az állami sajtót, a rezsimmel valamilyen formában összefonódó sajtót, az önkormányzati tulajdonban lévő sajtót az igazi szerkesztőségek összes külsősége sem teszi alkalmassá arra a feladatra, amiért a sajtószabadságot mintegy négyszáz éve védelmezik.

• Hátsó oldal