Eörsi János

Nyomtatóbarát változat

A Világkiállítási Programiroda nevű kormányhivatal munkatársa, dr. Hargitai József egyetért velem. Mégpedig nem amiatt, amit leírtam – higgyék el: nem úgy gondoltam én, hogy Greskovitsék sikerrel kijárták a marxista–leninista fogalmazó-tanfolyamot –, hanem mert használtam egy szót. A kulcsszó: szocializmus – fejtegette még ellenzéki író korában a csehszlovák elnök, és ez, úgy látszik, változatlanul időszerű. Igaz, a szocializmus (marxizmus, trockizmus, kommunizmus stb.) nem az egyetértési kényszer Jolly Jokere többé, mint Havelnél, hanem a denunciálásé. De Hargitai dr., a finom lelkű publicista azt hiszi: attól, hogy az én szájamba adja a kulcsszót, már mentesül is a kínos szidalmazói szereptől. „Ez az egyetértés nem azt akarja jelezni – írja Hargitai dr. –, hogy G. B.-t most divatos módon címkézni kívánnám.” De hát, miért ne akarta volna címkézni divatos módon G. B.-t, ha egyszer címkézte.

Most már tudjuk, hogyan működik a szocializmus – aggodalmaskodott egyszer két társadalomtudós barátom egymás között –, de mi lesz ezután? Őszintén megvallva, én az ő kérdésükre kerestem a választ. Úgy találtam: annyira azért nem veszett kárba minden tudás, akad még egy-két bútordarab, amelyek között a régi szép idők beható ismerője még otthon érezheti magát. Itt van mindjárt a döntés, amelyet Marjaiék hoztak meg, de Antall, ha egyszer már meghozták, férfiasan vállalja, megígérve: a kormány „A Budapest–Bécs Világkiállítással kapcsolatban kialakítja, illetve véglegesíti a megrendezés minimumprogramját.” Megvan hát, de kell is a bátorítás a kormányzati üzletembereknek, hogy ugorgyunk egy jó nagyot. A programiroda Világkiállítási hírlevél című, június 3-i kiadványának fénylő címlapja arról tanúskodik, hogy arrafelé már vágják a centit: „A megnyitóig – hirdetik – ezerhétszáznyolcvanegy nap van hátra.”

Telik az igényes nyomdai kivitelű bátorításra a minimumból, elvégre profik nem vehetnek kézbe silány propagandaanyagot. („Mert a szegények mindenkor veletek lesznek, de én nem leszek mindenkor veletek.” – Máté, 22., 11). E bulletin hasábjain címkéz divatos módon Hargitai dr., merthogy G. B. kérdőre vonta a HVG-ben dr. Baráth Etele kormánybiztost, amiért még mindig nem tudhatni, mennyibe kerül az Expo, és miből teremtik elő hozzá a pénzt. Értesülhetünk arról is, hogy a kormánybiztos kompromisszumot ajánlott, és ebbe G. B., immár az SZDSZ parlamenti frakciójának szakértőjeként, belement: kapott adatokat ugyan, de „a bizalmas jelleg megőrzésének” feltétele mellett. Most hírzárlat van, bár csak átmenetileg, mert Soós Károly Attila indítványt nyújtott be a világkiállítás-ügy parlamenti tárgyalására. Az immár minimumprogram címszó alatt futó költség-előirányzatok közben jó szocialista módon kúsznak felfelé, a tervalku az új divat szerint ekörül zajlik; a minimális beruházási summa a háromhetes adatok szerint 270-280 milliárd forintra rúg (Beszélő, 22.), holott Marjainál még „csak” 120-ról, egy évvel ezelőtt pedig 150-ről volt szó. A maximum pedig majdcsak meglesz valahogy.

Profi kormányzati üzletember vette ki a számból a szót, átgyúrta saját ízlése szerint, majd G. B. fejéhez vágta. A megújhodott nemzet megint egy régi vonással lett gazdagabb. Kezdetben, a felfelé ívelő pályaszakaszban nagy részben azokat kommunistázták le, akik, ideológiával egyébként már nemigen bajlódva, gyakorolták a hatalmi monopóliumot. Később, a boldogító választási kampány idején a szót – különösen ha a „lukácsista” változatot vették elő – zsidózásra is használták, hátsó gondolatokat is keverve tehát az eredetileg egyenes, harcos beszédmodorba. Ez mocskos dolog volt, mégis szélsőségnek minősíthető, még ha a nyerő párt tehertétele is. De ha a denunciálás kormányrangra süllyed, ha az új hatalom emberei – bekerültek vagy ott maradt régiek – ilyen jelzőkből próbálnak bátorságot meríteni, akkor megnézhetik magukat a kisebbségben maradók, a megalapozatlan ígéretekben kételkedők. Akkor megvan az új bélyeg: régi szavaink (úgymint „imperialista ügynök”, „bomlasztó elem”, „ellenség”) divatos szinonimája.

• Hátsó oldal