Ungváry Rudolf

Nyomtatóbarát változat

Elég sokan voltak egykor a fasizmus, később meg a reális szocializmus hívei. Mára tűvé kellene tenni az országot utánuk.

Budapesten az 1944–45-ös ostrom idején két fegyveres SS hadosztály is harcolt az oroszok ellen. A túlélők közül volt, akivel találkoztam. Se antiszemitizmusnak, se fasiszta magatartásnak nem tapasztaltam nyomát, pedig az ő esetükben erre meglehetősen kihegyezetten figyel az ember. Feltételezem, hogy ők is tudták, mennyire figyeltem akkori szavaikat. Az SS-ről úgy beszéltek, ahogy a katonaságban eltöltött időről szokásos: „Soldaten wie alle anderen” (katonák, mint akárki más).

Nem mindenki vonult be önként, meggyőződésből az SS-be. Akik Magyarországról és Erdélyből származtak, népi németként még csak választani se nagyon tudtak: őket eleve ide sorozták be. Lehet, hogy közöttük sokan akkor sem azonosultak e szervezet céljaival. Nem tudhatom, hogyan gondolkodtak akkor. De mérget vehetek rá, hogy ha az akkori politikai szóhasználatnak megfelelően fogalmaztak, azt ma sem lehet másként érteni. Nyilván azért, mert a fasiszta szövegek nem tartalmaztak semmit, ami a zsidó-keresztény humanizmus szempontjából védhető volna.

Nem láthatok a veséjükbe azoknak sem, akik a kommunista pártállam nyelvén fogalmazták meg korabeli írásaikat. Közülük feltűnően sokan állítják, hogy szövegeik marxista-leninista fordulatai korántsem úgy értendők, mintha a politikai rendszerrel, netán a diktatúrával is egyetértettek volna. Ez az értelmezésük írásaik alapján valóban nem zárható ki, mert a szocialista szövegek valahol mindig tartalmaznak valamit az európai humanizmus eszméiből, s adott esetben hivatkozni lehet rá, hogy ez a humanista tartalom a helyes olvasat.

A fasizmus vagy a szocialista pártállam látszólagos vagy valódi híveinek lelkében valaminek feltehetően történnie kellett. Lehet, hogy ma sokan közülük csak hazudnak, és önmaguk előtt is letagadják egykori gondolataikat. De lehetnek olyanok is, akik akkor se hazudtak, ma se hazudnak, csak éppen megváltoztatták a véleményüket. Ez bonyolultabb folyamat, mint ha csak hazudnának. Hogyan játszódott le ez a lelkük mélyén? Látnak-e okot arra, hogy szégyelljék magukat, amiért lélekben legalábbis olyasmi mellett törtek lándzsát, ami másoknak szenvedést okozott?

Nekem nem az a legfontosabb problémám, hogy valaki a pártállam idején hazudott; ez az emberi nyomorúság ismeretében viszonylag könnyen megmagyarázható és menthető. Az én problémám azzal van, aki valamit egykor őszinte hittel vallott, különösen pedig azzal, aki megváltoztatta ugyan a felfogását, de magára az akkori hitre, mint valami erkölcsi értékre továbbra is hivatkozik. Az én problémám azzal van, aki valamiféle erkölcsi felmentést talál abban, hogy hitte, amit akkor vallott.

---

1970-ben nyomban a megjelenésekor megdöbbentett Heller Ágnes és Vajda Mihály Családforma és kommunizmus című tanulmánya,[1] melynek félelmetes mondanivalóján elsősorban azért nem tudtam se akkor, se ma túltenni magam, mert az a mondanivaló kétséget kizáróan nem a fennálló politikai hatalom akaratából született meg, éppenséggel azzal szembehelyezkedett, ugyanakkor mégis az a vágy, remény, akarat éltette, mely egykor ezt a hatalmat az íróasztalok mellett szellemileg előkészítette vagy legalábbis inspirálta. Mintha tetten érhettem volna a forrását annak, ami – intenciójának „nembeli lényegét” tekintve – akkori életem politikai nyomorúságát is okozhatta. Ha úgy tetszik, ontogenetikailag.

Heller nemrég röviden reflektált az akkori publikációs módszerekre, melyeket nemcsak ő alkalmazott.[2] Summázata: valamennyit hazudni kellett marxista–leninista nyelven, hogy azt fogalmazhassa meg, amiben ténylegesen hitt, de szövegeinek lényegi részében „nem volt egyetlen szó sem, mely a rendszert vagy annak csak egyetlen intézkedését is támogatta volna”. Nekem nem a hazugság, hanem az az igazság volt a botránykő, melyet a szerzők őszintén vallottak.

---

Mielőtt rátérnék az 1970-ben megjelent tanulmányra, vázolni szeretném az előzményeket. 1962-ben, jóformán még „az akasztófák árnyékában”, nyilvános vita kezdődött a nemi erkölcsről. Heller mostani, rövid reflexiójában pozitívumnak tartja, hogy a vitában – a forradalom leverése óta talán először – az említett publikációs módszernek hála, több álláspont fogalmazódhatott meg. Valójában a jól ismert, egy évszázada létező két tábor vitája volt ez, ma úgy mondanánk, hogy a jobboldali-nemzeti ütközött „megint” össze a baloldali-liberális táborral. A megjelenés érdekében mindkét fél vehemensen szocialista, leninista, kommunista mezbe öltözött. Képzeljük el ebben a szerepben a rendszert kiszolgáló békepap, de valójában mégiscsak keresztény-konzervatív Dezséry László evangélikus püspököt és az inkább népi-konzervatív S. Nyírő József szerkesztőt. Velük szemben pedig Gyurkó Lászlót, Huszár Tibort és Heller Ágnest.

Két dologról nem történt említés Heller említett reflexiójában. Az egyik, hogy a vita a mai szemmel jobboldali-konzervatív nézeteket képviselőkkel szemben lényegében az ő győzelmükkel végződött. Nem abban az értelemben, hogy ettől kezdve az ő nézeteik érvényesültek állami szinten, hanem abban az értelemben, hogy vitapartnereikkel szemben az utolsó szó valamiképpen az övék volt. Mégpedig azért, mert a pártállami ideológia legalapvetőbb indítékainak – így például a forradalmi szükségszerűség vagy a proletárhatalom elvének – nagyon is hiteles letéteményesei voltak, és ezen az ideológiailag alapvető téren senki velük igazán versenyre nem kelhetett.

Ezen semmit sem változtat, hogy „állami” szinten (ha a nemi élet normáival kapcsolatban valami államiról egyáltalán beszélni lehet), amúgy suttyomban inkább a konzervatív nézetek érvényesültek továbbra is. És az se változtat, hogy mindazok, akik – hozzá hasonlóan – balról próbálkoztak a rendszer kritikájával, a hatalom birtokosaival szemben ugyanúgy tehetetlenek és kiszolgáltatottak voltak, mint akárki más. A kevésbé tájékozott közvélemény, még kevésbé a vitában velük szemben álló felek számára ez nem játszott valami fontos szerepet. Hiszen a „nem szakmabeliek” meg a „reakciósok” (ez utóbbi voltam akkor én is) szemében ők is csak baloldaliak, kommunisták voltak. Magyarán: Dezséryről akkor is tudta mindenki, hogy a szocialista mez valamiképpen csak hazugság. Hellerről és partnereiről viszont mindenki joggal hihette, hogy baloldaliak, ezért az ő „leninelvtársozásuk”, „szocializmusozásuk” egyáltalán nem csengett hiteltelenül.

Nekem Dezséry meg Nyírő nemi erkölcsről vallott nézetei akkor sem kellettek, de a „kommunista hitelességük” miatt a másik táborral sem tudtam az égvilágon semmit sem kezdeni.

Még valamiről nem történt említés. Arról, hogy egyik fél sem mondhatta ki világosan, mi a véleménye a másikról: a vitában nem hangozhatott el nyíltan, hogy itt konzervatív-nemzeti nézetek ütköznek baloldali-liberális nézetekkel. Mivel azonban a rendszer baloldalinak számított, s mivel az utolsó szó (mindig, mert a „nembeli lényeg” miatt szellemileg közelebb voltak a rendszerhez, mint a másik fél) azé a baloldali táboré volt, amelyikhez Heller is tartozott, a konzervatív-nemzeti felek (és velük a „nem szakmabeli”, a kulturális életet nem annyira ismerő „laikusok” jelentős része is) nem úgy élték meg a dolgot, mintha egyenrangú felek vettek volna részt a vitában, hanem hogy a „rohadt kommunisták” megint belefojtották a szót azokba, akik mukkanni mertek.

Ezért nem egyedül a pártállam volt a felelős. Ebben a felelősségben legalábbis cinkos volt mindenki, aki a kommunista „hit” jóvoltából így vagy úgy, de a nyilvánosság előtt az utolsó szót mégiscsak kimondhatta. Hiszen a teljes politikai jogegyenlőség a szükségszerűségre hivatkozva ebbe a hitbe sem fért bele, akárcsak a pártállamba.

Ezzel pedig ugyanott vagyunk, ahol 1919-ben és 1945–48-ban. Noha a magyar történelmi osztályok pocsék politikája volt felelős azért, hogy sor került a Tanácsköztársaságra meg a második világháborús részvételre, de az erre adott – ugyan érthető, de ettől még szörnyű – tanácsköztársasági és később kommunista/szovjet válasz végzetes következményekkel járt. Olyan mértékben erősítette meg a gyűlöletet 1919 után, illetve csapta agyon 1945 után a konzervatív, a nemzeti demagógiára fogékony jobboldali tábort, hogy az képtelen volt normálisan, az európai változásokkal együtt fejlődni. Ennek következményeit tapasztalhattuk az 1989-es rendszerváltás óta tartó, „nemzeti” alapon folytatott kirekesztésben és gyűlölködő liberálbolsevistázásban. A Heller által említett 1962-es vita az erkölcsről csak egyik jelentéktelen, kulturális eleme volt ennek az agyonvágásnak.

Az akkori – Antall József volt miniszterelnök szavával „alámerült” – konzervatív-jobboldali vagy nép-nemzeti erők nem érezhették magukat egyenrangúnak politikailag a másik tábor tagjaival, és erre az „igaz” kommunisták és számos más „igaz” baloldali „hite” csak rátett egy lapáttal, hiszen a jobboldaliak politikai jogegyenlőségét – finoman szólva – ők se tekintették a demokrácia feltételének. Más szóval nem csak a fasisztákét, a rasszistákét, hanem minden jobboldaliét, amiből az is következett, hogy a nyílt jobboldaliság minden válfaját kizárták a hatalomra kerülés jogából. A pártállam idején hibernált jobboldal (mégpedig nemcsak a fasiszták) nem ismerhette meg a politikai egyenrangúság ízét a „zsigereiben”, és ezért a politikai ellenfelek egyenrangúsága nekik se olyan magától értetődően természetes dolog. Akárcsak egykori kommunista elnyomóik, a legszívesebben ők is magukat tekintenék a demokrácia és a nemzet egyedüli letéteményesének. Mivel a demokráciában a jobb- és baloldali erők elkerülhetetlenül váltogatják egymást, számítani kell rá, hogy Magyarországon előbb-utóbb olyan jobboldal kerül megint hatalomra, mely történelmileg ilyen hatások alatt fejlődött.

Mindebből nem következik, hogy a mai Magyarország politikai osztályának a pártállami nómenklatúrából kinőtt részét ne jellemezné hasonló demokrácia-deficit. Ezeket a kölcsönös deficiteket fokozatosan, csak a legnyíltabb politikai küzdelemben lehetséges felszámolni. Ennek fényében Magyarországon valójában nem túl heves, hanem éppen elégtelen a politikai konfrontációk mértéke. Ez feltehetően éppen azért van így, mert a felek maguk is tudatában vannak ennek a demokrácia-deficitnek: mindenki túlzottan fél, hogy felborulhat az egyensúly. Ezért inkább vállalja a „tocsikolás” kölcsönös és hallgatólagos elfogadását, amivel viszont a harmadik világ felé sodródik az ország.

---

Az egykori fegyveres SS tagjainak évtizedek óta van egy folyóiratuk, a Der Freiwillige (Az önkéntes) „für Einigkeit und Recht und Freiheit” („az egységért és jogért és szabadságért”) alcímmel. Nagyon szép, fényes papíron, sok-sok korabeli katonai fényképpel, mai civil portrékkal, olykor metszett gótikus betűkkel. A skarlátvörös címlapon baloldalt fent, fehér alapon mélyfekete, kemény kontúrú, fekete, egyenlő szárú német hadikereszt. Néhány százezer év múlva, amikor aligha lesz magyar, aki akár hetedíziglen is emlékezne Dunába gyilkolt elődeire, amikor talán senki sem fog már tudni fasisztákról és kommunistákról, zsidókról és árjákról, Auschwitzról, Vorkutáról, Hitlerről és Sztálinról, valaki rápillant majd erre a címlapra, ugyanazt találja mondani, mint Leni Riefenstahl filmjének, az Akarat diadalának a nürnbergi képeiről: – Szép! – Talán még azt is: – Erotikus. (Mert furcsamód valóban van bennük valami ilyesmi.) – Ha meg kezébe kerül valamelyik kommunista párti sajtótermék, teszem azt a Szikra Lapnyomda kopott téglapirosas fedelű, az ötvenes vagy hatvanas években makulatúra papírra nyomtatott politikai kiadványa, akkor meg úgy érezheti, soha ennyire „aszexuális” megjelenésű, herélt benyomást keltő, kiagyalt intellektualizáltságot sugárzó alkotást nem látott.

Az említett lap elején többnyire vezércikk található az európai politikáról, ezt térképes hadtörténelmi tanulmány követi, melyben részletesen tárgyalják a második világháború valamelyik eseményét. A lap második felében látszólag jelentéktelenebb dolgokkal foglalkoznak: veterántalálkozókkal, temetőkkel, egyéni sorsokkal. Itt található egy-egy személyes visszaemlékezés is arról, hogyan élték meg mondjuk Dnyepropetrovszk városközpontjának bevételét, vagy a visszavonulást Tuniszból. És végül a keresőszolgálat következik: néhány mondatos szövegek tájékoztatnak arról, hogy például Jacques Naujoksot, a 9. „Hohenstaufen” SS hadosztály francia Sturmscharführerjét utoljára a gomeli rendezőpályudvar északi szélén látták, amint az égő vagonok fedezékében délkeleti irányban kilőtte a két közeledő T 34-es páncélos közül a közelebbit – ki tud róla? Egy-egy történet dióhéjban, olykor fényképpel illusztrálva, melyről szőke, kék szemű germán, fekete kelta dinári francia, vagy széles, szláv arcú baltikumi néz a világba, gallérján az SS-rúnákkal. És legeslegvégül a hirdetések, ugyancsak fényképpel. Muskátlis-erkélyes, kinyúló tetejű többszintes alpesi parasztház valahol a Fekete-erdőben, alatta a szöveg: családi nyaralásra meghitt, megértő, baráti környezet. A hirdető panziótulajdonos neve után rövid monogramszerű három betű: LAH. Akikhez a hirdetés szól, mind tudja, mit jelent: a „Leibstandarte Adolf Hitler” SS páncélos hadosztályt (Hitler testőrségét).

Sietek fölvilágosítani mindenkit, aki már-már a szívéhez kapna abban, hogy ez az idill a fasizmusé: ez az idill az emberi személyiség tiszteletén alapuló polgári demokráciáé. Amelyben az állam polgára szabad, és ebben a szabadságban a jogegyenlőség alapján mindenki, aki a törvényeket betartja, osztatlanul részesül. Lehetséges, hogy a lapban szereplők között egykori tevőleges gyilkosok is vannak, és több mint valószínű, hogy többségük világnézete jobboldali, antiszemiták is akadhatnak köztük szép számban, meg olyanok, akik visszasírják a Harmadik Birodalmat. De ötven éven keresztül demokráciában éltek, és ötven éven keresztül éltek úgy, hogy nap mint nap megélték állampolgári egyenrangúságukat, melyben nem kényszerültek hazug szövegek szajkózására annak érdekében, hogy tanulmányaikat vagy foglalkozásukat szabadon megválaszthassák. Ha „moderálták” magukat, azaz nyílt fasiszta nézeteket nem hirdettek, akkor publikálhatták a maguk jobboldali, legfeljebb áttételesen a múltra bandzsító nézeteit. Nem vagyok olyan ütődött, hogy azt higgyem, ettől kitisztult az agyuk és megvilágosodott az elméjük – de ötven éven keresztül a demokrácia volt az élményük, meg a személyiség tisztelete. Gyűlölködésük mértéke, jellege, „szaga” mindenesetre nem olyan indulati, mint amit itt Magyarországon tapasztalok.

Mindezt azért mondom el, mert már az 1962-es vita idején borítékolhattam volna: mindazok, akik nem baloldaliként voltak kénytelenek az elmúlt évtizedekben Magyarországon alulmaradni, például Heller Ágnessel szemben, az esetek jelentős részében nemcsak azért gyűlölhették őt, mert vitapartnerük baloldali, hanem azért is, mert nekik politikailag nagyobb mértékben kellett lapítaniuk. Ők semmiféle mértékben nem lehettek azonosak önmaguk politikai lényegével, szemben a másik oldallal, amely legalább büntetlenül vallhatta, hogy baloldali.

Nem akarok ezzel senki jobboldalit felmagasztosítani. Mióta 1990-ben elkezdődött a magyar politikában a „nemzeti” szájtépés és küszöb alatti zsidózás, még inkább eltávolodtam tőlük. De nem tudom letagadni, hogy politikai megalázottságomban évtizedekig együtt voltam velük. És ezért át tudom élni az akkori állapotukat, átélni meg érteni vélem borzalmas megrekedtségük okait. És a sors különleges adományának tekintem, hogy én nem gyűlölöm azt és azokat, amit és akiket ők gyűlölnek.

---

Az 1970-ben megjelent tanulmányról Heller ma – csupán a teljesítmény szempontjából mérlegelve – azt írta: Családforma és kommunizmus című közös írásunkat akkor az újbaloldal egyik hazai krédójának tekintették.”[3] Benne – saját szavaival – elragadtatással üdvözölte az életformák forradalmát. A dolog erkölcsi oldalával nem foglalkozik: „…újabban rájöttem, hogy az efféle szimpátiák vagy antipátiák inkább az ember kedélyével, mintsem politikai meggyőződésével függnek össze.” Annak ismeretében, hogy tanulmányában a család visszafordíthatatlan megszüntetését tartja szükségesnek, ez a kedélyállapotra való mai hivatkozás egy ilyen, minden emberi életet fundamentálisan érintő kérdésben talán még félelmetesebb, mint maga a cél volt.

Tanulmánya látszólag nagyon elvi, nagyon elméleti alapvetés, de számomra – sajátos összhangban azzal, amit ma a kedély szerepéről írt – inkább a lélek legmélyén rejlő vágyról árulkodott. Arról a vágyról, hogy – ha kell, erőszakkal is, de – meg kellene váltani a világot. Filozófiailag minden úgy fest, mintha a szerzők mindig csak az eszmékből következetesen levezetett gondolataikat közölnék. Azt, amire ők vágytak – a kommunizmus irányába terelendő világot –, szükségszerűnek tekintették. A bizonyossághoz azonban minden jel szerint nem volt elég az elméleti levezetés; meglehetős mennyiségű „hit” is kellett, hogy el lehessen takarni vele azt, ami mélyebben van az elméletnél, és ami az elméletet valójában generálta: a vágyat a megváltott világ iránt, mely szenvedéllyé vált, és éppen az elmélet az, mely ennek a vágynak a lehető legpraktikusabb – mert felmentő, „megtisztító” – formát adta. Az összekötő kapocs pedig aközött, ami az érzéki, vággyal teli mélyben rejlik, és aközött, ami verbálisan az elméletből szükségszerűen következik, a „hit”.

Ebben az értelmezésben magamból indultam ki. Nekem is voltak vágyaim, csak én óvatosabb voltam velük, mint Heller meg Vajda, és elhallgattam őket. Úgy érzem, nem volna igazságos, ha most is ezt tenném, ezért magamon kezdem. Az én esetemben ez azt jelenti, hogy meg kell kérdeznem magamtól, mennyire vagyok fasiszta?

A „fasiszta” politikai kifejezés, ezen a helyen valójában nem ebben, hanem metaforikus, lélektani értelemben használom. Így is fogalmazhatnék: mi van bennem, aminek vetületei valamiféleképpen felismerhetők a fasiszta késztetések, gondolatok mélyén is?

A lelki életemből származó, a vágyaimmal összefüggő jelenséggel próbálom a dolgot megvilágítani.

Körülbelül tízéves koromtól kezdve gyötrő problémát okozott, hogy a szomszéd államokban élő magyarok, akiknek a nyelvét beszélem, a kultúráját a német mellett a legjobban elsajátítottam, más nemzetek elsőbbsége alatt, az erőszakos asszimilációnak kitéve élnek. 16–17 éves koromig azt is megpróbáltam, hogy rávegyem magam ennek a realitásnak az elfogadására, de ez megoldhatatlannak bizonyult. A veszteséget nem bírom tudomásul venni, azt, hogy a szomszéd államokban folyó erőszakos asszimiláció következtében egyre kevesebben beszélik a nyelvemet, ezért egyre jobban beszűkül a hazám.

Nem használt annak tudatosítása sem, hogy ezért történelmileg elsősorban a saját nemzetem felelős. Ennek nagyon egyszerű a magyarázata: azért nem segített ez igazán, mert a szomszédos államok nemzeti politikája a nagyhatalmak ajándékaként kapott határaik között jottányival sem volt erkölcsösebb. Ezekben az államokban valójában nem azért tekintették igazságosnak a „büntetésünket”, amiért erkölcsileg megérdemeltük, hanem azért, mert korábban ők nem tehették azt, amit addig mi tehettünk: a nemzetállam torz eszméje alapján asszimilációra kényszeríteni másokat. A mi gyalázatunkat tetézték az ugyanolyan gyalázattal.

A feszültséget, melyet a helyzet elviselhetetlensége okozott, csak egyetlen formában oldhattam fel: titkos, bűnös ábrándokat kezdtem szőni arról, hogyan pusztíthatom ki valamelyik szomszédos nemzetet oly módon, hogy azt a világ ne a magyarok, hanem a kipusztult nemzet számlájára írja, és ezáltal megszűnjék az asszimiláció veszélye. Az már nem is volt fontos, hogy az ország, amelyben ily módon már csak magyarok élnek, egyesüljön Magyarországgal, hiszen a lényeg megtörtént: a kulturális szemantikai-kommunikációs tér megőrzése. Az ábrándnak számtalan megoldási vázlatát dolgoztam ki az évtizedek során – nem részletezem. De mindig tudtam, hogy nekem erre azért van szükségem, mert másképp nem bírom ki, és hogy mindennek semmi, de semmi köze nem lehet a valósághoz. Hogy mindez valójában tilos.


Mondanom sem kell, hogy mélyen hallgattam róla egész életemben. Tudtam, hogy valamiféle értelemben bűnt követek el, még ha nem is olyat, mely a jog eszközeivel megragadható. Azt is mondhatnám, hogy kitaláltam valamit, mert arra vágytam, hogy jó legyen a nemzetnek. Kitalálásom áldozatokkal járt, és képzeletben engedélyeztem is ezeket az áldozatokat.

Miközben felnőtt lettem, elolvastam számos tanulmányt a fasiszta politikusokról, és arról, hogyan képzelték el az új európai rendet. Heinrich Himmler például ugyancsak kiszínezte, hogyan válik németté a Visztula és a Volga közötti Kelet-európai-hátság a letelepített SS-ekből kialakuló parasztságával, robusztus, gótikus-germán stílusban épült új városaival. Én belülről, a vágyak világából tudom, miről van itt szó, és azt is tudom, hogy az egyetlen mentségem, ha soha nem engedem meg magamnak, hogy a nyilvánosság előtt megfogalmazzam, amiről képzelegtem. Hogy még igazi ábrándok se legyenek…

Mikor a hetvenes évek elején Nádas Péterrel megismerkedtem, az egész éjszakát végigbeszélgettük. Végül azt mondta nekem, mintegy összegezésként: – Persze, mert te fasiszta vagy. – Én meg arra gondoltam, hogy valahogy megérezhette bennem a titkos ábrándozásaimat, melyekről pedig soha senkinek sem beszéltem. Úgy éreztem, hogy lehettem volna fasiszta, csak valahogy megúsztam.

---

Heller és Vajda tanulmánya, amelyről szó van, és amelyből a továbbiakban idézni fogok, egy másik írássa[4] együtt mintegy politikai betetőzése volt Heller korábbi, 1962-ben is megfogalmazott gondolatainak a szexuális erkölcsről. Nem azzal foglalkozom, mit hazudhattak benne a szerzők a megjelenés érdekében. Azzal sem foglalkozom, hogy erkölcsös volt-e egyáltalán részt venni „a politikai szabadság teljes napfogyatkozásának világában” egy olyan vitában, mely a szabadságot a szerelemben vagy a kommunákban védelmezi. Azzal foglalkozom, ami nem hazugság ebben a tanulmányban, és amivel kapcsolatban a viszonyát ma is azzal jellemzi, hogy hitt abban, amit írt (noha saját bevallása szerint azért konzervatív lett sok mindenben és – mint mondta volt – inkább a kedélye vezérelte). Idézem a szerzőket:

„…a termelés viszonyainak kommunisztikus átalakítása, továbbá a hatalmi struktúrák össztársadalmi és helyi igazgatási struktúrává való átépítése csak úgy mehet végbe, ha tudatosan forradalmi intencióink egyszersmind a mindennapi érintkezési formák átalakítására is irányulnak. …

A polgári család társadalmi alapfunkciója… a polgári társadalom működését… biztosító személyiségtípus alakítása. … A polgári család autoritariánus jellegű, nem közösség. … nem alkalmas arra, hogy a gyermek megtanuljon közösségben élni és cselekedni. …semmiféle társadalmi együttélés, magatartás modelljévé, tehát előiskolájává sem válhat… A legharmonikusabb szülői kapcsolat sem jelentheti tehát a gyermekek pszichikumának a demokratikus társadalmi cselekvés számára való előkészítését. … A családon belül történik a létfenntartás ösztönének bírásvággyá, a bírás »ösztönévé« való alakítása. … A mai család tehát teremti a tulajdonosi tudatot…”

Mindez halálos fenyegetés mindazoknak, akik családot akarnak. Akkori káprázatuk egyik félelmetes jele, amit a korai proletárcsaládról írnak: „A proletárcsalád eredetileg nem polgári család…, mivel… az adott anyagi körülmények lehetetlenné teszik a polgári család »normális« életfeltételeinek kialakulását. A proletárcsaládnak – ebben a korszakban – nincs önálló lakása. Nemcsak a felnőttek, hanem a gyermekek is dolgoznak és saját jövedelmükből élnek. Nincs tehát mód arra, hogy a családfenntartó e funkciójának megfelelően automatikusan autoritariánussá váljék. A tizenkét-tizennégy órás munkaidő nem is ad lehetőséget arra, hogy a kisgyermek kötődése a szülőkhöz kialakuljon; a pszichikus karakter kialakulása ennélfogva nem elsődlegesen a családban történik. A gyerekek az »utcán« nőnek fel.”

Annak alapján, amit az utcán felnövő gyerekekről és az ott uralkodó ököljogról tudunk, és annak alapján, hogy a szerzők nem nagyon ismerhették meg saját bőrükön, milyen is az az „utcai” nevelés, ezeknek a gondolatoknak az alapja aligha lehet más, mint a szerzők dogmáknak áldozatul eső vágya a megváltott világ iránt. E világhoz természetesen kell valami, amit megvált – és ez a proletár. De miféle vágy az, mely ilyen mértékben semmibe veszi a proletár realitást?

Még egy – az egésszel persze szorosan összefüggő – oldalág a korai szovjet államvédelmi szervezet, a CSEKA által igényelt embertípus pedagógusáról: „A kor legpregnánsabb terméke ebben a vonatkozásban az Új ember kovácsa, a kollektív életmód és pszichikum-alakulás összefüggéseinek ezen gyönyörű dokumentuma. Igaz, a kísérlet sikerességéhez – mint ezt már elemezték – hozzájárult, hogy Makarenko közösségébe olyan gyermekek kerültek, akik eleve nem polgári családban nőttek fel.” Heller ma joggal óvja kritikusait, nehogy túlságosan egyszerűen írják le „azt a szerkezetet, ami az ember”.[5] Egyszerűnek valóban nem tekinthető az a lelki szerkezet, melynek erre a „belügyes” káprázatra van szüksége, de valahogy talán mégis megmagyarázható (akárcsak az a szörnyűség, ami az én ábrándjaim mögött leselkedik).

„Az általunk felvetett problémák megoldását… csak a család radikális átalakításával tartjuk elképzelhetőnek. … Egy ilyen megoldást keresünk abban az új családtípusban, melyet ettől fogva kommunának fogunk nevezni. …[A kommuna] hozzásegít egy össztársadalmi szinten realizálódó kommunista átalakuláshoz, amennyiben kitermelni segít az ehhez adekvát embertípust… megteremti a feltételeit annak, hogy a … kommunisztikus változások irreverzíbilissé válhassanak. …Ugyanakkor újra hangsúlyozzuk, hogy a család forradalma nélkül a kommunizmus irányában történő össztársadalmi struktúraváltozások nem lehetnek irreverzíbilisek.”

Nem térek ki az olyan, részletekben is megnyilvánuló rémületes elképzelésekre, hogy „a felnőtt kommunatagok sem szükségképpen saját gyermekeikhez kötődnek leginkább; bizonyos fokig kiválasztják maguknak azokat, akiknek vérmérséklete, karaktere, intellektusa számukra a »legrokonszenvesebb«”. Ezekre Bozóky Éva hónapok múlva adhatott rövid, áttételesen megfogalmazott választ.[6]

Engem alapvetően egyetlen jellemző foglalkoztat ebben a gondolatmenetben. Az, amiről a szerzők következetesen hallgattak. Nincs közvetlen utalás arra, hogy önkéntes-e a kommunákba való belépés, van-e joguk másoknak polgári családban élni, vagy sem? A szöveg elemzése alapján, az implicit tartalmakból nem lehet másra következtetni, mint arra: valahol a mélyben arról van szó, hogy erre a társadalmat így vagy úgy, de rá kell kényszeríteni. Lehet, hogy nem adminisztratív eszközökkel, lehet hogy úgy, hogy ez a kényszert senki észre nem veszi, és senki kényszernek föl nem fogja, hanem önként és dalolva teszi, mert majd lesz kommunista tudatuk. De az hogyan lesz? Én is úgy színeztem az ábrándjaimat, hogy majd maguk a románok teszik meg, hogy elpusztítják magukat, nehogy már a magyarok felelőssége legyen ez a dolog.

Erre a rejtett vagy nyílt kényszerre elsősorban az „irreverzíbilis” jelző utal, és az az alapkoncepció, hogy a polgári család – ha annyiban hagyják – folyton csak azt az autoriter személyiséget termeli újjá, aki fütyülne a kommunára és a család átalakítására. Van aztán egy másik mondat is: „Természetesnek tekintjük, hogy a kommunáknak nincs mintegy »hivatalosan« deklarált közös világnézeti álláspontjuk.” [Feltehetően ezt kell úgy érteni, hogy a szerzők szembehelyezkedtek a pártállammal, ahol mindig van hivatalos álláspont.] „De éppoly természetes, hogy az egymást szabadon választó emberek közössége rendelkezik valamiféle közös világnézeti alappal, annál is inkább, minthogy … a kommuna az élet egy alapvető vonatkozásának forradalmi átalakítását jelenti.”

De mi legyen azokkal, akik mégse rendelkeznek ezzel a közös világnézeti alappal? Akiknek nem kell ez a forradalmi átalakítás? A kommunáknak egyrészt a tudatos forradalmi intenciók alapján az egész társadalom kommunisztikus átalakítását kell elősegíteniük (tehát nem maradhat ki belőle senki), másrészt ez az átalakítás forradalmi (mi mást jelenthet ez, mint baloldali forradalmat, mi több: kommunista forradalmat). Aligha hihető, hogy az ilyen forradalmi átalakulásnak az volna a célja, hogy a jobb- és baloldali nézetek képviselőinek teljes demokratikus egyenrangúságát biztosítsa – például a polgári család fenntartásában.

Ennek az elképzelésnek a fényében semmi jelentősége nincs az olyan betéteknek, mint „biztosítania kell az individualitás kibontakozását”, mert egy jobboldali nézeteket valló reakciós személy az irreverzibilitás körülményei között aligha küldheti majd el a kommunákat melegebb éghajlatra, hiszen ezzel kerékkötője lenne annak, hogy az egész társadalomra vonatkozzék a dolog, és hogy forradalmi legyen. De még a polgári demokrácia liberális híveinek sincs itt semmi keresnivalójuk.

Ez eddig „rendben is van”, hiszen a korszak Magyarországán sem volt mit keresniük. Csakhogy a korszak Magyarországán a családhoz nem nyúltak. Ha elképzeljük, hogy a családhoz az irreverzibilitás szándékával, a szerzők íróasztalnál kigondolt jövőterve – és kedélyállapota – alapján hozzányúlnak, akkor a keletkező, a társadalom minden porcikáját immár maradéktalanul átható tragédiákhoz és gazdasági katasztrófákhoz képest a mezőgazdaság kollektivizálásával járó borzalmak zenés-táncos örömünnepek voltak.

Olyan halálos ez az irreverzibilitás azok számára, akiket érint, ahogy az én ábrándjaim lennének halálosak milliók számára.

Vagy hihető lenne, hogy ezt az egészet a szerzők úgy képzelték el, hogy az állam csak lehetőséget teremt a kommunákra, és az emberek szabadon döntik el, polgári családban vagy kommunában akarnak élni? Legalább egy szóval utalhattak volna rá, ettől még senki nem vonta volna kétségbe szocialista meggyőződésüket. Ha úgy gondolták volna, akkor mi akadályozta meg őket abban, hogy az önkéntességet meg is fogalmazzák? Egy ilyen néhány mondatos kiegészítéstől tanulmányuk publikálása aligha vált volna lehetetlenné, hiszen a szövetkezetekbe való belépést is mindig úgy emlegették akkoriban a pártállami politikusok, mint az önkéntesség elvének maradéktalan érvényesülését. Ha pedig ettől a kiegészítéstől lehetetlenné vált volna a publikálás, akkor egy ennyire fontos erkölcsi kérdésben szabad lett volna kompromisszumot kötni és a megjelenés érdekében lemondani erről a kiegészítésről? Hiszen itt tartalmi kérdésekről van szó, melyről minap azt írta: „Nem a mondandóm lényeges tartalmában alkalmazkodtam a játékszabályokhoz…”[7]

Fel se merem tételezni, hogy Heller ma is egyetértene akkori mondandójával. Más a problémám. Ma azt írja akkori gondolatmeneteiről: „…én hittem abban, amit írtam… hogy a távoli jövőben megvalósul az a társadalom, melyben megszűnik az elidegenedés… nem lesz többé állam, se erőszak, se kizsákmányolás. Ezt nevezte Marx kommunizmusnak… Hülyeség volt? Naivitás?”[8]

Az a problémám, hogy mi értelme van ma a hitet egyáltalán szóba hozni, ha az, amit őszinte hittel javasolt egykor, maga a borzalom? Számít ez valamit is annak fényében, hogy a hite alapján mit írt le? Nem inkább arról van szó, hogy ennek a hitnek a mai hangsúlyozásával elhatárolja magát erkölcsileg azoktól, akik nem hittek, csak hazudták. Ez a fontosabb neki? Hát számít az valamit, hogy valaki a borzalmat őszinte hittel vagy hazudva javasolja? Felmenti a filozófust a „hit”, ahogy a katonát a „parancsra tettem”? Hiszen a hitnek az volt a feladata, hogy feloldozást adjon, amiért a kifejtett gondolatokban mérhetetlen kegyetlenségek rejlenek, és az akkori hitre való mai hivatkozásnak se más a szerepe. Mit érnek Heller erkölcsről írott filozófiai művei, ha a hit félelmetes funkciójával való szembenézés helyett megelégszik azzal, hogy a „hülyeséget”, vagy a „naivitást”, sőt a „kedélyt” emlegeti? Mikor néhány napja először elolvastam a már idézett mondatát a kedélyről, először azt gondoltam, nem tudja, miről beszél.

Ha megírtam volna, hogy a magyarság érdekében egy másik népet valahogy föl kellene számolni, akkor blaszfémia volna utólag a „hülyeséget”, a „naivitást”, a „hitet” vagy a „kedélyt” emlegetni, ahelyett, hogy azt mondanám: ez szörnyű. Vagy csak annyit: szégyellem magam.

Erre az általam alkalmazott párhuzamra talán az a válasz: nem lehet összevetni a család visszaszorítását egy nép elpusztításával? Az első javaslatot Heller ösztönfelfogása szerint talán az objektiváció, az ember „második természetéből” a „nembeli lényeg beépítése” inspirálja, a másodikat legfeljebb a frusztráció, vagy az érdek motiválta agresszió. Elismerem: az én ábrándjaimnak a gyökerei aljasak voltak, akár Hitleré és Himmleré, mert védteleneket eleve csak elpusztítani akartam. Akik viszont a családot akarták megszüntetni, ezt nem aljas indokból, hanem valamiképpen az érintett emberek javára akarták elkövetni. De a „hit”, a „hülyeség”, vagy a „kedély” későbbi emlegetése azért ebben az esetben sem annak a jele, hogy valaki igazán a szeme közé nézett ennek a dolognak. Hiszen a polgári család irreverzíbilis megszüntetése nyomán is pusztulás járt volna. Vagy Kambodzsában nem ez történt? Ér valamit is ilyenkor a hit?

A vágyakból született meg például 1534-ben az anabaptisták nőközösséget is hirdető rémuralma Münsterben. És amilyen iszonyatosak ezek a sokszor nagyon tiszteletreméltó indítékú vágyak, olyan rémületes a megtorlás is, mely megvalósításuk nyomában jár. A nyomorgó proletárok sorsának kétségtelenül jobbító vágya okozta, hogy a Tanácsköztársaság idején a polgári lakásokba prolikat telepítettek, de ezzel a társadalmi igazságosság helyreállítása helyett a társadalmi igazságosság eszméjének gyűlöletét sikerült végzetesen elterjeszteni. A nyomorgó prolik vállán, az őszinte hit lelki védőpajzsa mögött egy őserdei ösztönökre – „kedélyükre” – hallgató, messianisztikus, egyre totálisabban szerveződő értelmiségi és pártfunkcionárius csoport törekedett a teljes hatalomra 1919-ben is és 1945 után is.

Kétségtelen, hogy Heller és Vajda hátrányosabb helyzetben voltak nálam: sérelmeik jellege miatt abban a hitben éltek, hogy nem bűn kommunistának lenni. Az én helyzetem szerencsésebb: a fasizmusról, ami engem fenyegetett, tudtam, hogy bűn.

1970-ben Heller és Vajda tanulmányának olvasásakor valójában saját magammal szembesültem. Azzal a szörnyűséggel, amit én is magamban hordozok. És azért éreztem akkor irányukban olyan engesztelhetetlen indulatokat (melyek bizonyára ebben a mai szövegemben is valamiféleképpen visszahatnak), mert önmagammal szemben kellett engesztelhetetlennek lennem.

---

A történetnek már rövid a folytatása. Megpróbáltam 1970-ben Heller és Vajda tanulmányára válaszolni,[9] de publikálása még csak szóba se jöhetett. Valószínű, hogy a rendszer iránti ellenszenvem erősebb volt, mint mondjuk Dezséryé, mert azokban az évtizedekben képtelen voltam közölhető kritikai szöveget létrehozni. Bozóky Éva szelídebb lélek lehet nálam, az ő válasza hónapok múlva – egyetlenként – megjelent (noha ő se hivatkozott Leninre, és nem emlegette bírálóan a burzsoá, kispolgári nézeteket, ahogy ezt állítólag tenni kellett).

Bennem még egy évtized múlva is forrt a méreg. Amikor a hetvenes évek végén megszületett a kéziratos Napló, az egyik fordulójában 1982 nyarán nekirohantam Hellernek (már el is felejtettem, hogy Vajda a szerzőtársa volt), és szörnyű dolgokat írtam róla, melyek közül a „fasiszták méltó ellentettje” és az „eszmények csecsét szopó szörnyeteg” a legenyhébb kifejezések voltak.

Válaszként akkoriban néhányan, köztük Radnóti Sándor is, közölték, hogy olyan Naplóba, ahol ilyesmi elhangozhat, nem írnak többé. Ezt nagyon bántam. Nem sokkal ezután, 1983 elején a Napló meg is szűnt. De már előtte is tudtam, hogy én vagyok a demokratikus ellenzék fasisztája, amiben nem voltam ártatlan. Pap Mari mesélte, hogy Csalog Zsoltnak olykor szinte habzott a szája, ha rólam volt szó. Rosszul is éreztem magam ettől, meg nem is. A „fasiszta” jelző szinte tetszett. Az is, ahogy a pártállamitól elhatárolt (új)baloldaliságukat akkoriban, amikor a pártállam még javában fennállt, provokálhattam. Élvezet volt, noha azt nem élveztem, hogy ezért nem szeretnek.

Viszont egyáltalán nem haragudtam rájuk. Ezt nem viccként említem, hanem tényként. Nem is lett volna jogos a haragom, hiszen én voltam, aki provokálta őket és aki úriemberhez nem illő jelzőket használtam. Ebből gondolom, hogy a gyűlöletem, mely akkortájt kavargott bennem minden baloldaliság és minden politikai „hit” ellen, talán nem volt annyira „zsigeri”, mint ahogy feltételezték. Emlékszem Radnóti vagy Csalog tekintetére, amikor olykor találkoztunk. Mintha csodálkoztak volna, hogy nem viselkedem barátságtalanul; ez igaz is volt, mivel mindig is kedveltem őket.

Ma már nem úgy érzek, mint egykoron. Ha csak futólag is, de találkoztam Heller Ágnessel is meg Vajda Mihállyal is. S noha pontosan emlékeztem rá, mit váltottak ki bennem egykori gondolataik, ama mélyről jövő lelki késztetések alapján, melyeket követve emberek között választani szoktunk, meg kellett állapítanom, hogy közelebb állnak hozzám, mint a rendszerváltás után ismertté vált jobboldali politikai gondolkodók Pokol Bélától Tőkéczki Lászlóig és tovább. (Tudom, hogy ez az összevetés nem méltányos, mert a mai magyar politikai jobboldalon valójában nincs hozzájuk fogható teljesítménnyel rendelkező személyiség. Ennek egyik okára – a jobboldal háború utáni teljes szétverésére – már utaltam.) Áthangolódásomhoz bizonyára az is hozzájárult, hogy elviselhetetlennek érzem, ahogy „liberálbolsevistának” gyalázzák őket, és kétségbe vonják, hogy baloldali nézeteikkel ugyanúgy magyar érdeket képviselnek ők is, akárcsak jobboldali, magukat nemzetinek minősítő politikai ellenfeleik, mert ennek a képviseletnek senki sem letéteményese. De amikor elolvastam Heller legutóbbi visszaemlékezéseit, felkaptam a fejem.

Ilyen egyszerűen azért ne intézzük el azt az akkori dolgot.

---

A hit – akárcsak a jó szándék – a politikában a pokolhoz vezető út „kövezete”. Csak arra való, hogy elleplezze a szembenézést saját világmegváltó vágyaink – ha tetszik: kedélyünk – irracionális, önző (ha tetszik: szubjektív) indítékaival. Az erőszakos szélsőbaloldali társadalmi megváltás politikai hite manapság kevésbé eleven, mint jobboldali változata. A mai szélsőjobboldali cikk- és tanulmányírók (akik saját bevallásuk szerint se nem antiszemiták, se nem a diktatúra hívei), ha párthíveikkel netán hatalomra kerülnek, talán megint – mint már annyiszor, akárcsak az egykori baloldaliak – megpróbálják majd az íróasztaloknál kigondolt jobbító gondolataikat valamilyen irreverzíbilisnek képzelt formában a nemzet javára valósággá változtatni. Szerencsés időket élünk. Sem egy Harmadik Birodalom, sem egy Szovjetunió nem áll ma a potenciális gyilkosok háta mögött. Ezért nem eleve reménytelen, hogy vágyaik politikai megvalósításával nyíltan szembeszegüljünk.

Jegyzetek

[1] Heller Ágnes, Vajda Mihály: Családforma és kommunizmus. In: Kortárs, 1970. október, 1655–1665. o.

[2] Heller Ágnes: Vita az erkölcsről és a dogmákról, avagy hogyan kell a sorok között olvasni. In: Beszélő, 1997. április, 98–100. o.

[3] Heller Ágnes: Kedves Detti, kedves András. In: Beszélő, 1997. május, 121–123. o.

[19] 68. In: Beszélő, 1997. november, 70–79. o.

[4] Heller Ágnes: A nemek közötti kapcsolatok jövőjéről. In: Kortárs, 1970. június, 301–308. o.

[5] Heller Ágnes: Kedves Detti…, pp. 122.

[6] Bozóky Éva: Törzs? Kommuna? Matriarchátus? In: Kortárs, 1971. február, 333–336. o.

[7] Heller Ágnes: Kedves Detti…, 122. o.
Mivel csak Hellertől olvastam, hogy hogyan látja akkori akkori nézeteit, ezért ebben a vonatkozásban csak rá hivatkozom, Vajdára nem.

[8] Heller Ágnes: Kedves Detti…, 121. o.

[9] Visszatérés a történelemutániságba. Möller van der Bruck alteregóiként a Nulladik Birodalom nyomában. Válasz Heller Ágnesnek és Vajda Mihálynak. 1970. november. [kézirat]

• Vita