Heller Ágnes

Nyomtatóbarát változat

1962 júliusában az Új Írás hetedik számában Gyurkó László vitát kezdeményezett Az erkölcs és a dogmák címen. Cikke támadás Dezséry László 1957 óta folyamatosan kiadott etikai témájú könyvei és rádióelőadásai ellen. A szülőkhöz, tanárokhoz, fiatalokhoz intézett, meglehetősen kenetteljes írásaiban viktoriánus jellegű konzervatív nemi erkölcsöt prédikált. Alaptételei közé tartozott, hogy a szexualitás bűnös hajlamának csak a monogám házasságban szabad engednünk, akkor is csínjával, hogy a házasság előtti szexuális érintkezés a züllés útjára vezet, hogy az elzüllött, „kiélt” fiatal ember elveszti frissességét és erejét, s ezenfelül a boldogságra való képességét. A nemi felvilágosítást még akkor sem tartja kívánatosnak, ha a szülő világosítja fel gyermekét. Mindezek a tételek Dezséry szerint az igazi szocialista erkölcs álláspontját fogalmazzák meg a nemiség kérdésében.

Gyurkó vitaindító cikkében éppen ezt vonja kétségbe, mi több, Dezséry gondolatait Tóth Tihamér elveivel hasonlítja össze, és nem is alaptalanul. A történet azonban itt abba is maradna, ha nem szólna hozzá Gyurkó írásához Huszár Tibor is. Most már nem pusztán Dezséry ledorongolásáról van szó, de kibontakozik egy vita, melyben többen részt vesznek, s melyben – csodák csodája! – több álláspont fogalmazódik meg. Nyírő József Dezséry védelmében szól hozzá, és annak a mai amerikai „morális többség”-re emlékeztető viktorianizmusát egy Dezséryénél élesebb kommunista retorikával toldja meg. Dezséry László is szót kap, aki Gyurkót a „szabad szerelem” hirdetésének bűnében marasztalja el. Azután én szólok hozzá, az „erkölcstelenséget” védelmezve, végül pedig a fiatalabb generáció nevében (hány éves lehetett?) egy bizonyos Varró Mihály beszél.

Emlékezetemben ezt a vitát három évvel későbbre helyeztem. Most is szinte elképzelhetetlennek tűnik számomra, hogy mi annak idején az úgynevezett nemi erkölcs kérdéséről az akasztófák árnyékában vitatkoztunk. És ezt nem szabad csak képletesen érteni. Érdemes például elgondolni, hogy mit jelentett annak idején a konzervatív szárnyat képviselő Nyírő József egyik alapvető tétele, és a fiatalság nevében a vitát lezáró Varró Mihály ehhez fűzött kommentárja. Nyírő József ezt mondja: „…aki állhatatlan a szerelemben, az magában hordozza a közéleti elvtelenség, sőt az árulás hajlamát”. Ez kétségtelenül denunciáció. És hogyan válaszol erre Varró Mihály? „Szerencsére belügyi hatóságaink figyelmét elkerülte ez a mondat, vagy az is lehet, hogy nem tették magukévá ezt a túl merész következtetést, mert különben attól tartok, hogy az ország felnőtt lakosságának jelentős hányadát előzetes letartóztatásba kellett volna venniök.” Jó vicc, ugye? Még ma is borsódzik a hátam tőle.

De csodák csodája, a vita mégis vita volt. Mégis arról szólt, amiről szólt, s ezenkívül még arról is, amiről nem beszélt. De ahhoz, hogy ezt megértse, a mai olvasónak meg kell tanulnia úgy olvasni (ha nem is írni), ahogyan mi annak idején olvastunk (és írtunk).

A vita valójában arról szólt, hogy a párt döntse-e el, hogy mi az erkölcsös vagy erkölcstelen az ember legszemélyesebb kapcsolatában, a szerelemben és szexualitásban, avagy az ember legalább itt, legalább a zárt ajtók mögött úgy élhessen, ahogy akar. Magyarul, a szabadságról, jobban mondva egy kis szabadságról volt szó. Nemcsak butaság volt minket a „szabad szerelem” képviseletével denunciálni. Hiszen a szabad szó gyanús volt, és nemcsak a szerelemben.

Többek között Huszár is megemlíti, látszólagos egyetértéssel, az SZKP programjában akkoriban közzétett erkölcsi kódexet, melyet a vita folyamán Dezséry később részletesebben ismertet. Így, mondja Dezséry, az SZKP XXII. kongresszusa meghirdette a becsületességet és igazságosságot, az egyszerűséget és a szerénységet, a tisztaságot, méghozzá mind a társadalmi, mind a magánéletben, a család védelmét stb. Huszár azonban, miután dicsérettel említi meg e dokumentumot, egy bekezdéssel később sürgősen megjegyzi, hogy szerinte a törvénytáblák ideje lejárt, s rossz úton járnak, akik a kommunista erkölcs kódexét új tízparancsolatként propagálják. Lányomnak mondom, menyem is értsen belőle.

Huszár meg én is, bizonyos határig a vitaindító Gyurkó is, az egyén szabadságáról beszélünk – persze csak a szerelem és szexualitás vonatkozásában. Huszár meg én azt is sietünk hozzátenni, hogy a „személyi kultusz időszakában” még erre sem volt lehetőség. Huszár meg én (és bizonyos mértékig Gyurkó is) feltételeztük, vagy legalábbis reméltük, hogy a politikai szabadság teljes elvesztése idején, és ennek ellenére, legalább a szerelemben és a nemiségben egy kis személyes szabadságot elkeríthetünk magunknak. Akkor persze még nem sejtettük, hogy ezt az igényt uraink hamarosan túlságosan is jól meg fogják érteni, és hogy húsz esztendővel az erkölcsről és a dogmákról szóló kis vitánk után, a későkádárista Magyarország egy főre eső promiszkuitásban nemcsak el fogja érni, de túl is fogja szárnyalni a fejlett kapitalista országokat. De attól, hogy így megértettek, kis és korlátozott ügyünk mégsem volt egy rossz ügy. Az a személyi szabadság ugyanis, melyért akkor ketten (vagy két és felen) síkra szálltunk, a modernizáláshoz, a modernséghez tartozott. Amikor azt mondtuk, hogy ne írják elő nekünk a kötelező monogámiát, hogy a párt ne tiltsa be a házasság előtti nemi életet, és egyáltalában ne prédikáljanak nekünk mindenben unos-untalanul, hogy hagyjanak egyszerűen békén, akkor ezzel Európához is közelebb akartunk kerülni, és ezt tudtuk is. Bizonyíték erre Huszár hivatkozása a francia egzisztencializmus szubjektivitásfogalmára.

Azt gyanítom azonban, hogy nemcsak nekem volt az a rossz érzésem, hogy bár számomra az „erkölcsös” kifejezésnek más az értelme, mint „monogám” vagy „szűz”, és ezt írásomban sokszor ki is mondtam, mégis belementem abba az utcába, ahol az erkölcsről szólva csak a szexuális erkölcsről és semmi másról nem vitatkozunk. Beszélni ugyan beszéltünk másról is, így például Gyurkó, aki – szerintem nem valami szerencsésen – a munkaerkölcsöt dicsőítette, de nem vitatkoztunk. Legfeljebb példálóztunk. Én például biztosan nagyon meg lehettem elégedve magammal, hogy kiléptem a körből, amikor feltettem a költői kérdést, hogy vajon kevésbé kell-e elítélni azt az embert, aki halálfélelmében társait elárulja, mint azt a fiút, aki szerelmesével tölt el egy éjszakát. Így kacsintottunk össze egynémely olvasónkkal.

Az a bizonyos kis szabadság nemcsak a vita tárgya volt, hanem a vitázók, már amelyikük, gyakorolt is egyfajta miniatűr szabadságot: egy iciri-piciri szólásszabadságot. Azt mondhatta az ember, amit a szexuális erkölcsről, bár csakis erről, valóban gondolt. Igaz, ezt is azzal a feltétellel, hogy mondandóját az előírt csomagolópapírba tekeri. A szexualitásról azt írhattuk, amit gondoltunk, feltéve, ha betartottuk a három alapszabályt.

Az első alapszabály az volt, hogy mindig Leninre kellett hivatkozni. A rá való hivatkozás, illetve az ő mondatainak értelmezése bizonyítőerővel bírt. Hozzá kell tennem, hogy a magánerkölcsében konzervatív, puritán Lenin kétségtelenül ellenünk beszélt. Könnyű volt ellenfeleinknek. Dezséry például így vitatkozik Gyurkóval: „Arra, amit Gyurkó javasolt, Lenin ezt mondta: »Ez őrület, elvtársak, őrület!«” Kész, Lenin azt mondta, hogy ez őrület, ergo Gyurkónak nincs igaza. Ha Lenin az igazság, akkor a kérdés valóban már eldőlt – ellenünk. Nehéz volt azt a híres pohárvíz-hasonlatot a magunk oldalára állítani. Én persze nagyon ravasz, voltam, és határozottan bizonygattam, hogy Lenin nem azt mondta, amit mondott, vagy legalábbis nem úgy gondolta, amit mondott, ahogy mondta. Így lőttük góljainkat.

A másik alapszabály: mindig ki kell mutatnunk, hogy aki nem azt mondja, amit mi képviselünk, az burzsoá, kispolgári, polgári, klerikális. Volt itt persze egy másik taktika is. Azt mondani, hogy na, és ha ugyanazt mondjuk? Hiszen nem rombolunk mi le, kérem, mindent, valamit meg is őrzünk abból a kapitalizmusból, így Nyíri: „…a rablógyilkost mi is felakasztjuk, a tolvajokat és a garázda elemeket üldözzük, a család intézményét megvédjük”.

A harmadik alapszabály: mindig te képviseled a kommunizmust. Vagy a ma létezőt vagy a jövőbelit, de kétségen kívül és feltétlenül.

Ezeket az alapszabályokat a vita minden résztvevője betartotta. Ezért nem is voltak lényegesek. A lényeges az volt, amiben a résztvevők különböztek, mivel a vita erről folyt.

Hogyan lehet betartani az alapszabályokat, és mégis azt írni, amit az ember gondol?

Talán mindenkit megkérdeztek gyerekkorában, hogy „tuvudsz ivígy beveszévélnivi?” Ha igen, akkor tudta, hogy a helyes válasz: „ivigeven”. (Vagy: kotudszkoígykobekoszélkoni? Koikogen.) Nos, ezt a játékot játszották egyesek ebben a vitában, magamat is beleértve.

Most idézek egy passzust a magam hozzászólásából, hogy megértsék a játékszabályokat. Az idézetben zárójelbe fogom mindazt tenni, ami a csomagolópapírhoz tartozik. Ha a zárójelbe tett szöveget közben kihagyják, pontosan azt fogják elolvasni, amit tényleg gondoltam. Mi több, amit lényegében ma is így gondolok, és ma is, harmincöt év múltával, hasonlóképpen fogalmazok meg, ha ugyanerről a kérdésről beszélek. „Véleményem tehát az, hogy (a kommunista társadalomban nem lesz és) nem is lehet külön nemi erkölcs… szerintünk a nemi viszonyokban egyszerűen ugyanazok és csak ugyanazok az erkölcsi normák az érvényesek, mint a cselekvés bármely területén… A (kommunista) társadalomban moralitás és szokásrendszer nem merevedhet ellentétté, de ez csak akkor lehetséges, ha a szokások sem merevednek feltétlen normákká, hanem puszta lehetőségek, tendenciák lesznek, melyekkel az egyének természetük, szükségleteik, igényeik szerint élnek… (a kommunizmus korszakában princípiummá emelkedik, hogy) az emberek nemcsak egyféle módon lehetnek tisztességesek, becsületesek, jók. Különböző életvitelek és magatartások egyaránt a (kommunista) erkölcs megvalósításai lehetnek, ha azok a (kommunista) együttélés általános erkölcsi igényeinek megfelelnek.” Nos: Tuvudszivígybeveszévélnivi?

A vitában kifejtett gondolataimért kiérdemeltem akkoriban az „erkölcstelen” címet. De ha ma újraolvasom azt, amit az akkori „erkölcstelenek” ítéltek, rá kell jönnöm arra, hogy ezek a felháborodást keltő szövegek, még ha ki is fejtjük őket a politikai csomagolópapírból, már tegnapelőtt is konzervatívnak számítottak. Ebben a vitában rettenetes merészséggel mondjuk ki, hogy magánéletünkbe az állam ne avatkozzon bele, hogy becsületesen akkor fogunk élni, ha hagynak szabadon dönteni, hogy a szerelemben minden szabad, de azért mégsem szabad minden, nem azért, mert tiltják, hanem mert nincsen rendjén vagy mert nem ízléses vagy mert bánt másokat, és hogy képesek vagyunk arra, hogy a magunk módján, törvények és tilalmak nélkül, szabadon, tisztességesen éljünk. Furcsa keveréke volt ez a vita a mondhatatlan ostobaságnak, a paternalizmusnak, a terrorral és a vak engedelmességgel való kacsingatásnak, és a naivitásnak, a szabadságban való abszolút bizalomnak, az emberek józan eszébe vetett nem nagyon megalapozott hitnek.

De az én erkölcsi problémám most nem az írásom tartalmával van (hiszen belátom, hogy bár nem változtam, sok mindenben konzervatív lettem), hanem azzal, hogy egyáltalán részt vettem ebben a vitában. Nem volt-e perverz – és most szándékosan használom ezt a szexuális élet szótárából kölcsönzött szót – a politikai szabadság teljes napfogyatkozásának világában a szabadságot, mondjuk, a szerelemben védelmezni? Vagy jobb lett volna hallgatni? Ez azonban egy olyan kérdés, melyre talán nincs is válasz. De ha lenne is, ezt a kérdést én akkor magamnak fel nem tettem.

• Beszélő évek – 1962