Skip to main content

1962

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


„Csodálatos rakéta ez, elvtársak!” Hruscsov az SZKP 1961-es kongresszusi programját hasonlította egy háromlépcsős rakétához, amelynek harmadik fokozata már éppen a kommunizmus röppályája felé ível.[1] Ma már tudjuk, hogy a „leghatalmasabb energia, a kommunizmus építőinek energiája” milyen pályaív befutásához volt elegendő. A kommunizmus rakétái 1962-ben az atomháború szélére sodorták a világot.

A kubai krízis, az októberi rakétaválság a tárgyalások évét (1959-et) követő kis jégkorszak mélypontját jelentette. Az enyhülés, a „békés egymás mellett élés” politikája részben annak a lélektani megdöbbenésnek is köszönhető, amit a hadseregek mindkét oldalon megtörtént mozgósítása váltott ki világszerte az emberekből.

Létrejött a katonai erőegyensúly, a Szovjetunió űrnagyhatalommá vált (korunk hőse az űrhajós, a sajtó Glenn, Nyikolajev, Popovics nevétől hangos), és javában folyt már a harc a „szocialista világrendszer” (ez a fogalom is ekkoriban vált használatossá) feletti hegemóniáért a nagy ugrás lázálmában élő Kínával.

Ám a vélt gazdasági sikerektől és a gyarmati rendszer látványos szétesésétől hirtelen megmámorosodott Hruscsovnak rá kellett volna döbbennie arra, hogy országának teljesítőképessége véges. A XXII. pártkongresszus „tudományosan megalapozott programja” mégsem tűzött kisebb célt a szovjet nép elé, mint a kapitalista országok gazdasági, életszínvonalbeli mutatóinak utolérését, sőt meghaladását 1980-ig. Ez azt is jelentette, hogy a szovjet vezetők egy hosszabb, békés, gazdasági-társadalmi prosperitást ígérő korszak beköszöntével számolnak.

Az Egyesült Államokban eközben javában folyik már a dullesi felszabadítás-teória revíziója. A Kennedy-adminisztráció sok tekintetben aktívabb, erőteljesebb fellépést tanúsít a szovjet ügyekben, ugyanakkor azonban rugalmasabb is, mint elődje. Kelet-Európa tekintetében megszületik a fellazítás politikai gondolata. Gyakorlattá válik Kennedy 1960-as programja: a vasfüggönyön megmutatkozó rések tágítása, a szabadságjogokért folytatott harc, a független út, a nemzeti sajátságok jelentőségének hangsúlyozása. Ahogyan William Taylor, a Külügyminisztérium európai osztályának államtitkára megfogalmazta: „…A Kelet-Európában fennálló jelenlegi helyzet reális értékelésével tudomásul kell venni azt a tényt, hogy bármiféle alapvető változás, beleértve a szovjet befolyás visszaszorítását, rövid időn belül nem valószínű. Ez nem jelenti azt, hogy az Egyesült Államok elfogadja a mai kelet-európai status quót. Amerika célja, hogy Kelet-Európa országai teljesen függetlenek és szabadok legyenek. Kitartásra és hajlékonyságra van szükség, hogy minden lehetőség kihasználásával erősíteni lehessen Amerika és a Nyugat befolyását. A kelet-európai liberalizálódási törekvések kihasználásával ki kell építeni a kapcsolatokat a kelet-európai országokkal anélkül, hogy Amerika feladná alapelveit, és elismerné ezeknek a kormányoknak belső vagy külső politikáját…”[2]

Olyan politikai és gazdasági atmoszférát kell teremteni a keleti tömbön belül, amely lehetővé teszi, hogy a csatlós országokat „egyenként kivásároljuk a Szovjetunióból” – fogalmazta meg nyersebb formában ugyanazt 1962 közepén egy német professzor.[3]




Washington külpolitikai stratégiájának megváltozása tetten érhető volt az Európai Rab Nemzetek Szövetségének áprilisi közgyűlésén, ahol a megnyitót tartó Nagy Ferenc még a kelet-európai nemzetek felszabadításáról beszélt, de az utána fölszólalók többsége, mindenekelőtt a lengyel Borzsinszki és Mosli, a Columbia egyetem professzorai és egyben a State Department, valamint a Szabad Európa Bizottság tanácsadói, már elvetették Nagy megközelítését, és a fellazítás politikája mellett érveltek.

1962. április 9-én New York közelében összehívták a Szabad Európa Bizottság értekezletét is, ahol szintén elfogadták azt a helyzetértékelést, mely szerint a szocialista országokban liberalizációs folyamat megy végbe, növekednek az ellentétek a szocialista táboron belül, amely maga után kell hogy vonja a SZEB propagandájának megváltozását. Ezt követően dolgozták ki a rádió új irányvonalát. Az esetről tudósító belügyi munkatárs szerint: „Megállapodtak például, hogy a lengyel kormányt nem kell támadni, mert Lengyelországban a liberalizáció kielégítően halad… Magyarországról szólva kifejtették, hogy mivel itt lassabb a liberalizálódás, mint a lengyeleknél, ezt célszerű kihangsúlyozni…[4] A szocialista világ állapota adott okot a bizakodásra is.




A XXII. pártkongresszus után Hruscsov számára még mindig a – szocialista táboron belüli – sztálinisták jelentették a fő veszélyt. A Szovjetunión belül – a balti államokban – 1962-ben ismételten jelentkeztek a nemzetiségi problémák, kiéleződött a viszony Kínával és Albániával. A keleti tömb egészében megoldatlan problémákkal küszködött a mezőgazdaság, a fokozott fegyverkezés miatt veszélybe került a kiegyensúlyozott életszínvonal-politika. Felerősödtek az egyes országok közötti különbségek, kezdetét vette Románia hintapolitikája. Az 1962-es évben kezdték használni a nyugati propagandában a „reformer” és a „régi vonalas” megkülönböztetést, az előbbi kategóriába Lengyelországot és megszorításokkal Magyarországot, az utóbbiba pedig általában Bulgáriát és az NDK-t sorolták. (Csak érdekességként: 1962 volt az első esztendő, amikor kelet-német állampolgárok a magyar–osztrák határon keresztül próbáltak kijutni a szabad világba.)

A magyarországi állapotokat tükrözi az, ahogyan egy belügyi összefoglaló a nyugati véleményeket idézi az év végén: „…bár némiképp emelkedett az életszínvonal, a gazdasági és műszaki nehézségeken nem tudtak úrrá lenni, s a kollektivizált mezőgazdaság súlyosbítja a problémákat. A fő kérdés azonban a »jobb- és baloldali« ellenzék harca Kádár »centrista« vonalának érvényesítése körül, ami miatt a párt arra kényszerül, hogy leszámoljon a sztálinistákkal, és fokozatosan megvalósítsa az 1956-os ellenforradalom követeléseit.”

1962-ben a belső problémákkal küzdő magyar vezetés számára egyfelől a „liberalizáló”, az eltérő taktikák tolerálására késznek mutatkozó, a XXII. kongresszuson lényegi ideológiai újításokat elfogadó hruscsovi politika, illetve a nagy ugrás és a kulturális forradalom éveit élő, Indiával fegyveres konfliktusba keveredő Kína jelentette a mozgási kényszereket. A kádári politika talán mindenkinél egyértelműbben az előbbi mellett kötelezte el magát. A PB már január 22-én arra utasította az apparátust, hogy Liu Sao-csi, valamint a jugoszláv parlamenti küldöttség tekintetében „meghívásunk teljesítését ne szorgalmazzák.”[5] „Oda van a nagy ugrás, oda vannak a kommunák, oda van az ipari fejlődés területén már elért vívmányok jelentős része, ott vannak százával a gyárak, két-három éve, hogy a gépek nem mozognak, és a többi. Meg éhség meg az isten ütötte fel a fejét”[6] – riogatta Kádár a Kína felé kacsingató keményvonalasokat a KB augusztus 14–16-i ülésén. A válasz sem maradt el: a kínai lapok meg sem említették az ülésen elfogadott kongresszusi irányelveket. 1962-ben azonban a szakítás még nem volt teljes. A kínai küldöttség még részt vett a pártkongresszuson, de Vu Hsziü-csüen üdvözlő beszédét már 25 percre korlátozták.

1962-ben a magyar gazdaságban egyensúlyi gondok mutatkoztak: a gyors ütemben növekvő export következtében jelentős aktívum gyűlt össze a szocialista országokkal szemben, ugyanakkor – a belső fogyasztásra való visszatartás miatt – a mezőgazdasági export lényegesen elmarad a tervezettől, és a tőkés relációjú külkereskedelmi forgalomban negatív szaldó alakul ki. (Az export „alig 10%-a irányul a tőkés országokba, s ennek a kis hányadnak is több mint 2/3 részét a gyengén fejlett országokba szállítjuk, nagyrészt hitelbe” – hívja fel a figyelmet a későbbi évtizedek gazdasági-politikai dilemmáit is előrevetítve az Országos Tervhivatal szeptemberi jelentése.)[7] Ha a fizetési deficitet szovjet források igénybevételével időlegesen enyhíteni lehetett is, a politikai vezetés számára is nyilvánvalóvá vált, hogy távlatosan – előbb-utóbb – valamiféle nyitásra van szükség. Ehhez azonban előbb ki kellett törni a külpolitikai elszigeteltségből, melynek ekkor inkább már csak szimbóluma volt a magyar kérdés ENSZ-beni napirenden tartása. Kezdetét vehette Magyarország kivásárlásának negyedszázados folyamata.

A Nyugat részéről megélénkült érdeklődés és kapcsolatfelvételi hajlandóság vonzó lehetőségekkel kecsegtetett. Ezt jelezte az is, hogy – amerikai biztatásra – Bonn az év folyamán többször kezdeményezte a Magyarországgal történő kapcsolatfelvételt.

Az év külpolitikai sikere kétségkívül a decemberi szóbeli megegyezés volt az Egyesült Államok képviselőivel: a január óta folyó puhatolózások, majd félhivatalos tájékozódó beszélgetések, tárgyalások lezárásaként december közepén a két fél képviselői megállapodtak abban, hogy amerikai részről hozzájárulnak a magyar kérdés lezárásához az ENSZ-ben, a magyar fél viszont elkötelezi magát az általános amnesztia mellett.




A magyar vezetés külpolitikai próbálkozásainak még két fő területe volt 1962-ben.

Ekkor vett először nagyobb lendületet az új emigrációs politika. A nyugati magyar sajtó cikkeinek feldolgozásával, ügynökeik, ágenseik révén (a magyar hírszerzés ebben az időszakban kezdett erőteljesebben – a külföldön élő belső reakció elhárítása mellett – a taktikai, stratégiai döntéseket megalapozó hírszállítóvá válni) Kádárék figyelemmel kísérték az emigráció belső mozgásait, és megpróbálkoztak a haladó emigránsok szalámizásával. Nem eredménytelenül. Az emigráns sajtóban ez évben szaporodtak el az olyan írások, amelyek megengedően vagy egyenesen helyeslőleg nyilatkoztak a külföldön élő magyarok és az óhaza kapcsolatáról.

1962-ben tért haza Nyugatról két író, Horváth Béla és Vámos Imre. Horváth és Vámos a Látóhatár szerkesztőségének 1958-ban történt kettészakadása után, az Új Látóhatár ellenében, a régi nevén adták ki a lapot. 1961-ben – mintegy a későbbi hazatérésük előkészítéseként – éles hangú támadást intéztek több emigrációs szervezet és személyiség ellen.

A változott viszonyokat is jellemzi, hogy a torontói Szocialista Ifjúság 1962 augusztusában közölte Horváth Béla Haza kellett jönnöm című írását, mely eredetileg a Magyar Hírekben jelent meg. Itthon mindketten nyilatkozatokat adtak, például az Élet és Irodalomnak, sőt Magyarországon is folytatták a Látóhatár kiadását.[8]

Az évnek azonban volt egy náluk sokkal fontosabb hazatérője. Március 18-án a Kerepesi temetőben ünnepélyes keretek között, állami részvétellel elhelyezték Károlyi Mihály volt köztársasági elnök hamvait.

Az újratemetés előzményéhez tartozik, hogy a hazai sajtó számos írásban méltatta és mutatta be Károlyi személyiségét, történelmi szerepét, sőt a Népszabadságban sorozatban közölték több írását is. A hamvak hazahozatalát Károlyi Mihályné magyarországi látogatása vezette be. Andrássy Katinka 1961. december 22-től 1962. január 20-ig tartózkodott itthon, ezúttal – hivatalos jelentések szerint – „inkognitóban”. Meglátogatta több rokonát és ismerősét, foglalkozott férje emlékiratainak a kiadásával, valamint találkozott több állami vezetővel és pártfunkcionáriussal, köztük magával Kádárral is. A belügyi jelentések szerint „elsősorban a »sztálintalanítás« és a Rajk-ügy érdekelte”.

A hamvak hazahozatalának több irányba is jelzésértéke volt. Részben megmutatta az új nemzeti egység tág peremeit, a népfrontpolitika tartalmi változását, de üzenet volt a „haladó emigráció” számára is, harmadrészt pedig – ellenkező előjellel – Kádár szektás-dogmatikus ellenzékének.




Az emigrációs politika megújítása mellett a magyar politikusok figyelme a nemzetközi folyamatokat is befolyásolni képes Vatikán felé irányult.

XXIII. János pápa, „a mai élethez való alkalmazkodás” jegyében 1962. október 11-re összehívta az egyház történetének XXI. Egyetemes Zsinatát, ismertebb nevén a II. Vatikáni Zsinatot. A zsinat különös figyelmet kívánt szentelni a kommunizmus, a szocialista országokkal kapcsolatos egyházi magatartás kérdéseinek. Az előkészítés időszakában, a kelet-európai országok egyházainak képviseletében, Rómában járt Wiszynszki lengyel kardinális, aki több megoldási javaslatot vetett fel a Vatikán illetékeseinek a felmerült problémák kezelésére.[9]

A zsinat előkészítésének egyik kulcskérdése volt, hogy a kommunista országok püspökei kiutazhatnak-e Rómába, és ha igen, milyen feltételekkel.

A magyar vezetés döntés előtt állt. A kül- és belpolitikai visszhang mellett két tényezőt kellett mérlegelniük. Részben azt, hogy a Vatikánban felmerült tervek szerint, ha a szocialista országok püspökei nem kapnák meg az engedélyt a zsinaton való részvételre, akkor az emigrációban élő egyházi személyeknek kézbesítik ki a meghívót. Ebben az esetben Zágon József, a Pápai Magyar Intézet vezetője mint apostoli vizitátor képviselte volna a magyar püspöki kart. De a kommunista vezetők számára általában is fontosnak tűnhetett, hogy megfontolják a püspökök egy részének kiutazását. A zsinat előkészítésében, majd a zsinaton is alapvetően a Vatikán három irányzata vitázott: a konzervatívnak vagy tradicionalistának tartott, a reformokra kevéssé hajló, Ottaviani, Siri és Ruffini bíborosok nevével fémjelzett szárny, a XXIII. János körül csoportosuló centristák, akik a „mához való alkalmazkodás” elvén állottak és végül a Bea és Ciocognani bíborosok által befolyásolt határozott reformpárti szárny. A három vélemény különösen élesen ütközött a kommunizmussal, a szocialista országokkal kapcsolatos kérdésekben.

A magyar vezetés számára is nyilvánvalóan hasznosabb volt egy „megszűrt” küldöttség kiküldése, mert így ellensúlyozni vélhették a konzervatív szárnynak a kommunizmussal szembeni merevebb álláspontját. (Épp ezért aztán a kelet-európai országokból a zsinatra kiutazó püspököket meglehetős bizalmatlanság övezte.)

Magyarország és a Vatikán kapcsolatának normalizálását még két súlyos teher akadályozta.

1961-ben került sor a kádári állambiztonsági szervezet legkiterjedtebb akciójára. Több száz egyházi és vallásos világi személy ellen indítottak eljárást, és a katolikus kisközösségek mintegy 120 letartóztatott tagja került bíróság elé. 1961. március 15-én (!) pedig a Magyar Katolikus Püspöki Kar a sajtóban közzétett, a templomban felolvasott körlevelében nemcsak az állam, hanem az egyház ellenségeinek is nyilvánította a lefogottakat. A Vatikánban mindkét hír mély megdöbbenést váltott ki. 1962. május 1-jén (!) a pápa 3029. számú dekrétuma – tekintenél a „magyarországi különleges helyzetre” – a bérmálás szentségének kiszolgáltatását esperesig bezárólag engedélyezte, ezzel a magyar katolikus egyházat gyakorlatilag „különleges helyzetűnek” nyilvánítva. A dekrétum egyben jelezte, hogy a zsinaton foglalkoznak majd a magyar helyzettel.

A Püspöki Kar utazó tagjai ezzel a teherrel indultak útnak. (A helyzet változékonyságát mutatja, hogy 1963 májusában már intenzív tárgyalások kezdődtek a két fél között, 1964. szeptember 15-én pedig sor került a Vatikán és a magyar állam közötti részleges megegyezés jegyzőkönyvének aláírására. Ennek tartalmát a felek sosem hozták nyilvánosságra.)

A másik akadályozó tényező a Mindszenty-kérdés megoldatlansága volt.

1962-ben a Vatikán ankarai diplomáciai megbízottja kereste meg az ottani magyar követet, és puhatolózott az ügyben.[10] Egy belügyi jelentés szerint azonban a Vatikán ekkor még kemény feltételekhez kötötte magát: a magyar kormány engedélyezze a hiányzó püspöki helyek betöltését, hagyja jóvá a magyarországi egyházi hierarchia átszervezését, fogadja el, hogy a hercegprímást a Vatikán nevezze ki, végül ne akadályozza azoknak a büntető szankcióknak az alkalmazását, melyeket a Vatikán által elítélt egyházi személyek ellen hoztak. Megegyezés esetén Mindszentyt Rómába hívnák, és valószínűleg a „Szemináriumok” vagy a „Szentszék Szent Kongregációjának” helyettes vezetőjévé neveznék ki.[11] A megegyezés tehát elmaradt.

Sőt, a Legfőbb Ügyész távollétében eljárást kezdeményezett a bíboros ellen 1956-os tevékenysége miatt, és talán – az információk ellentmondóak – sor került Mindszenty elítélésére is.




„We are liberated. Ablakom alatt Kádár, Marosán” – jegyezte fel Mindszenty József 1962. április 4-én.[12] A pillanat egyedi, a jelenet elképzelhető. „We are liberated…”




Ha a Kádár-korban vannak egyáltalán szakaszjelző évek, akkor az 1962-es év bizonyára az. A már és a még elválását jelzi, a lezárás és a nyitás billenőpontját. A kádári politika a konszolidáció végéhez érkezett, befejezte „a szocializmus alapjainak lerakását”, immár véglegesen lemondott a társadalom további kampányszerű átformálásáról, a szövetkezetesítéssel kialakított „osztályszerkezetet” tartósnak tételezve és a magáénak tudva.

A kádárizmusnak 1962-ben már komolyan vehető társadalmi bázisa volt. A lakosság jelentős része érezte lakhatónak az új világot a távolabbra rakott határköveivel. Megnőtt a hatalom értelmiségi udvartartása, ha a szellemi elit jó része még csak a társutas vagy a jóindulatú szemlélő szerepére vállalkozott, vállalkozhatott is. A hatalom pedig már szeretett a joviális háziúr szerepében tetszelegni.

Az év legfontosabb belpolitikai eseménye az MSZMP novemberi kongresszusa volt. Hivatalosan a kongresszusi ciklus csak 1963-ban telt volna le, azonban, a Politikai Bizottság januári állásfoglalása szerint, a XXII. kongresszus által előidézett új helyzet és „a vártnál is gyorsabb fejlődés” miatt a kongresszus ez évi megtartása mellett döntöttek: „Helyesnek látszik mielőbb kongresszusi szinten megvizsgálni, mennyiben vonatkozik ránk, hogyan kell alkalmaznunk a hazai viszonyainknak megfelelően a XXII. kongressszus általános érvényű tanításait.”[13]

Év közben ennek az előkészítése kötötte le a pártvezetés figyelmét minden szinten. A tematikát és a célokat a PB már az év elején meghatározta. Eredetileg tervbe volt véve a megváltozott társadalmi-gazdasági-politikai viszonyokat tükröző új alkotmány kidolgozása is, sőt, felvetődött a lajstromos választási rendszer helyett a területi jelölésen alapuló, kerületenként több jelölt állítását is lehetővé tevő választási rendszerre, valamint az amnesztiára vonatkozó javaslat előkészítése. Az utóbbiak azonban márciusra nyom nélkül kikoptak az előterjesztésekből.

Ennek ellenére a VIII. kongresszus a nyitás kongresszusa volt. Itt váltak hivatalos párthatározattá azok az ideológiai, taktikai és stratégiai megközelítések, amelyek később a gulyáskommunizmus alapízeit adták.

A magyar vezetés a maga számára döntött abban az ideológiai alapkérdésben, amely a szovjet–kínai szembenállást is meghatározta: a kommunizmus csak magas anyagi-technikai bázison építhető fel, szemben a pekingi állítással, mely szerint ez alacsony létszinten is lehetséges, ha a nép politikai öntudata, szervezettsége, fegyelme gyorsabban fejlődik, s igényeit mérsékli (ez az ideológia állt a kulturális forradalom hátterében).

A döntés abból a szempontból alapvető, mert az anyagi javak minél gyorsabb növelésében határozta meg a magyar szocialista építés alapvető feladatát, az osztályharcot pedig mindinkább mint a kapitalista és szocialista termelési módok békés gazdasági versengését értelmezte. „A szocializmus alapjainak lerakása után”, „a szocialista termelési viszonyok uralkodóvá válásával” Magyarország lakosai egyszerre azon vehették magukat észre, hogy „eltűntek hazánkból a kizsákmányoló osztályok”, és szűnőben van az ellenük folytatott kíméletlen harc, a proletárdiktatúra fogalma még él, de az ideológusok már az „össznépi állam” kategóriáját ízlelgetik. A nép államában pedig a munkásosztály pártjából az egész nép pártjává kell válnia a „vezető erőnek”. Noha „a kommunizmus építésének törvényei azonosak”, emellett bőven van már tere a nemzeti sajátosságoknak.

Az év egyik szenzációja, hogy a hivatalos deklarációk szerint megszűnik a származás szerinti megkülönböztetés, például az iskolai felvételeknél, a különböző adatlapokon – legalábbis elvben – üresen hagyják az erre vonatkozó rovatokat. Persze hozzátartozik ehhez az is, amivel Kádár a hőbörgő keményvonalasakat nyugtatgatta: „Igenis a továbbiakban is biztosítani kell majd, hogy a helyek egy bizonyos részét fenn kell tartani bizonyos kategóriák gyermekei számára… azonkívül munkások és parasztok gyermekei számára.”[14]

Az új ideológiai keretben kétfrontos harcra, az állam elnyomó funkciójának újraértelmezésére, a szocialista ember nevelésére és mindenekelőtt új szocialista nemzeti egységre van szükség, melyhez az újfajta szövetségi politika vezet. (Különös hangsúlyt kaptak ebben az időben a nevelési, oktatási, ifjúsági kérdések. Javában folyt az oktatási reform, az iskolán kívüli művelődési formák megteremtése, az ifjúság életmódja körüli viták stb.)

A rendszer gróftól (Károlyi emléke) parasztig (Veres Péter) mindenkit lázas sietséggel igyekszik szövetségesévé tenni, kit liberalizálási mutatványaival ámulatba ejtve, kit csak egyszerűen megvásárolva. A tömegeket meg csak a maguk módja szerint, de még a maga korlátain belül – élni hagyva.




Az életszínvonal-politika mindvégig a kádári hatalom elsődleges legitimáló tényezője volt, gyakorlati érvényesülésének megszűnte pedig egyben e hatalom eliminálódását is jelentette. A folyamatos, érzékelhető és távlatosnak tűnő fogyasztásbővülés, az anyagi gyarapodásba vetett birodalom („a társadalmi fejlődés békét és boldogságot ígérő távlata”) az, ami leginkább emészthetővé tette a társadalom számára a kádári éveket, és tette a rendszer lekötelezettjévé vagy legalábbis partnerévé a magyar értelmiség nem egy jeles alakját.

Ennek a politikának azonban nemcsak támogatói, hanem bírálói is voltak.

Már a pártkongresszus irányelveinek vitája során többen felvetették a társadalmi osztályok életszínvonal-nivellálódásának kérdését.

Az ’56-ot követő és a szövetkezetesítési hullámot megelőző évek hazai léptékkel mérve látványos gyarapodására a szövetkezetekbe kényszerített gazdaparasztság sokáig mint egyfajta aranykorra emlékezett vissza. A szabadpiaci mezőgazdasági árak és ezáltal a paraszti jövedelmek növekedése riasztólag hatott azokra a politikusokra, akik az új osztályharcelmélet és szövetségi politika helyett szívesebben látták volna a munkásosztály preferált helyzetének a fenntartását, sőt, erősítését. (A „munkásosztály gondjait” növelte az a tény is, hogy az ötvenes évek végén, a hatvanas évek első felében zajlott le a magyar néphadsereg technikai átszervezése – mindenekelőtt a légvédelmi rakéta- és lokátorrendszer bővítése, felújítása és a MiG–21-es gépek rendszerbe állítása – ami jelentős költségvetési forrásokat vont el az ipartól is. 1960 és 1963 között a honvédelmi kiadások 60%-kal növekedtek!)

1962-ben a baloldali ellenzék egyik fontos taktikai fegyverévé vált „a munkásosztály” védelme. Tudvalévő, hogy maga Kádár is alapjában véve erősen munkáspárti volt, azonban ekkor még a pártvezetésen belül, elsősorban Fehér Lajos személyében olyan erőteljes mezőgazdasági lobby létezett, amely képes volt ellensúlyozni a változások befagyasztását szorgalmazó elképzeléseket. A magyar mezőgazdaság – legalábbis időlegesen – erősen szubvencionált ágazat maradt, ami hozzájárult ahhoz, hogy az aszályos évek ellenére a szövetkezeti átszervezés Magyarországon lényegében nem járt termeléscsökkenéssel, így elkerülhetővé vált a fogyasztás korlátozása, az életszínvonal csökkentése.

Az életszínvonal velejáró jelenségei nem hagyták érintetlenül a párt értelmiségi holdudvarának különböző árnyalatú képviselőit sem.

Az életmódviták a hatvanas évek első felének sajátos kísérőjelenségei. Az 1962-es év a sokáig emlékezetes frizsiderszocializmus-vita kibontakozásának, majd lezárásának az éve.

Darvas József, az írószövetség elnöke már az 1960-as közgyűlésén felszólította az írótársadalmat a szocializmus építése során jelentkező különböző problémák megvitatására: „…kulturális életünkben éppen a pezsgés, az alkotó jellegű vitaélet területén valami nincs rendben. Kicsit a vitanélküliség állapota jellemzi egész kulturális életünket, irodalmi életünket is. Ehelyett arra kell törekednünk, hogy már a közeljövőben elérjük a gazdag és – merem mondani – nagyon éles, eleven vitáknak a korszakát.” A minden kényes kérdést nyíltan megvitató párt imágóját építgető politikai vezetés sem zárkózott el az „elvi tisztázásoktól”. Így a viták automatikusan elemévé váltak a nyitáskorszak jelen- és jövőkép-meghatározásának. Ugyanakkor látni kell erős korlátozottságukat is. A megszólalók köre gyakorlatilag a párt különböző áramlatait képezte le, kiegészülve a „társutasok” népesedő csoportjával, és szinte kizárólag a humán, elsősorban művész, irodalmár értelmiségre korlátozódott, főként az Élet és Irodalom, az Új Írás, a Kortárs, no, és persze a Népszabadság hasábjain. Csak elvétve akadtak, természetesen méltó választ kapva, olyan egyéniségek, mint a képzőművészeti vitában megszólaló Kondor Béla: „Nem lehet-e egy festőnek az a véleménye, hogy a mi társadalmi viszonyaink szépsége még nem érte utol a Természet, egy nő, egy virág szépségét?”[15]

Vita vitát követett. Az életmódviták közül még 1962-ben is folytatódott a huliganizmusról szóló vita, megnyíltak a művészeti viták (parasztábrázolás a művészetben, képzőművészetünk helyzete stb.), a Dezséry-vitaként ismert Erkölcs és dogmák című polémia, a Kortársban Veres Péter ordenáré levele kapcsán kibontakozó filmvita és a többi.

A frizsiderszodalizmus-vita, mely az Új Írásban Kultúra és életforma címen folyt, Váci Mihály egyik 1961 őszén megjelent írása kapcsán lángolt fel. A vita lényegének megértéséhez annyit mindenképp el kell mondanunk, hogy az SZKP XXII. kongresszusán meghirdetett, kommunizmust építő program tán nem is a hivatásos pártapparatcsikok agytekervényeit srófolta fel leginkább, hanem dogmatikai újításaival és távlati elképzeléseivel a szenvedélyesen hívő értelmiségieket hozta transzba. Váci – olvasva a téziseket – bizonyos a következő két évtized rendkívüli anyagi emelkedésében, cikkében már „végső hadmozdulatok tervét” emlegeti, „az anyagi világ végleges legyűrése érdekében”. (Csak zárójelben tesszük hozzá, hogy az őszi magyar kongresszus elfogadott programja is kinyilatkoztatta: „Az egy főre jutó fogyasztás 1980-ban magasabb lesz, mint a fejlett tőkés országokban.”)

Csak így érthető meg az, hogy egy fogyasztási kultúrájában alapvetően még tradicionális, az anyagi gyarapodás útján épp csak hogy elindult országban, ahol a motorkerékpár, az 5200 forintos Kékes televízió, a Lehel hűtőgép, a porszívó, a szakszervezeti részletre vásárolható Varia bútor, netán a víkendház jelentik az átlagpolgár – igaz már mind többek számára elérhető – álmát, ahol ezek a cikkek esetenként még a pult alól sem kaphatók (a Népszabadság egyik karikatúrájának aláírása: „Kaphatnék valamit, amit nem lehet kapni?”), és ahol az 1962-ben átadott József Attila lakótelep egy-két szobás betontömbjei adják a lét olyannyira vágyott új kereteit, miként lehetséges vad polémiákba bonyolódni az individualizált fogyasztói társadalom rákfenéiről.

Váci szerint „a szükséglet és a kielégítés közötti távolság… szinte teljes eltűnésére” lesz lehetőség. Ennek alapján fogalmazza meg a váteszi kérdést: „mit tehetünk, hogy az anyagi javakkal ellátott s felemelkedő tömegeket, akik már nem kénytelenek majd létfenntartásuk miatt nagy erőfeszítéseket tenni, továbbra is erőfeszítésre sarkalljuk… a kommunizmus pihentető, derűs partjaira lépő emberek ne a kényelemben szuszogva terüljenek el az anyagi jólét langyos homokpartjain… Írók, művészek, hol van a mi húszéves tervünk?”

Váci kérdéseire reagált az Új Írás szerkesztőségi vitaindítója: „…nem a kispolgári mentalitás termelődik-e újjá ebben a televíziós, autós, víkendházas, motoros életformában? […] Ha emberünk elérte vágyait, vajon nem tompítja-e kis- és nyárspolgárrá az a körülmény, hogy a 'IV miatt nap mint nap bezárkózik lakásába, az autóban elszigetelődik a gyalogosoktól [Sic!], a víkendházban a közös, társasági együttlét emberi alkalmaitól?”

A folyóirathoz csaknem 130 cikk, észrevétel futott be a vita során, de ezek közül csak 25 került közlésre.[16] A jövő ürügyén a hozzászólók többsége a jelen leképezésével foglalkozott, rámutatva az általa negatívnak ítélt társadalmi jelenségekre, vérmérséklete szerint védve vagy ostorozva a kibontakozó életmódbeli változásokat.

Mit tegyünk „az anyagi ellátottság egyre gazdagítóbb viszonyai közé jutó ember kulturális igényeinek növelése és kielégítése érdekében” akkor, amikor „a szórakozási igények alpáriasodó irányaiból (tánc, táncdal, humor stb.), az öltözködés sokszor minden célszerűséget mellőző szélsőségeiből, az anyagi »szerzés« eluralkodott mohóságából vagy a társadalmi együttélés értelmezéséből a polgári és a kispolgári szokások hatása árulkodik…” – teszi fel a kérdést 1962-ben Földeák János.

Földeák a kommunista távlatok szemszögéből hozza meg a maga ítéletét: „…a külön háztartást, a mosó-, szárító- és vasalógépet is a kommunista társadalomba való átmenet jólét-emelkedése hídjának tartom”, de bízik abban, hogy a jövő emberének életkeretei sokkal kedvezőbben alakulnak ki annál, mintsem „ne találnák majd fölösleges tehernek, költségesebb anyagi gondnak a saját autó és víkendház fönntartását, és olcsóbbnak, kényelmesebbnek az éttermekben étkezést, a mosodák igénybevételét stb.”

Baktai Ferenc szerint a kor jelenségei mögött nemcsak egy viszonylag szűkebb réteg jobb kereseti lehetőségének szimpla áhítozása van, „hanem annak a szerencsétlenül pesties és látszólagos »materialista« szemléletnek a magva, amely azt mondja: »A piacról élünk.« A piacról élünk, tehát minden indokolt, ami a jövedelmet növeli.” Egyetért Vácival abban, hogy „a hatórás munkanapot ma legtöbben azért üdvözölnék, hogy több idő maradjon jazz hallgatására, víkend-házépítésre, meccsre és horgászásra”. De Baktai is bízik a jövőben, abban, hogy tíz év múlva, amikor már a most áhítozott anyagi javak természetes, hétköznapi tulajdonná válnak, a szabadidőt újra Shakespeare felfedezésére fordítják majd az emberek. Hogy pedig így legyen, felveti egy „olyan országos kulturális hadjárat tervét, mint amilyen két éven át a termelőszövetkezetek megalakításáért és megszilárdításáért folyt.”

Egy másik olvasó is új „hősi korszak” után kiált: „Itt most a falujárás korszakára gondolok. Véleményem szerint minél előbb az illetékes szerveknek elő kellene segíteniük egy újabb, hasonló hősi korszak kialakítását.”

Egy olvasó „a munka nélküli vagyonszerzésnek ma a legáltalánosabb” módját, a szerencsejátékokban való részvételt ostorozza: „az ország majdnem minden dolgozójára jut heti egy lottószelvény. […] Mindehhez hozzátehetjük még a heti háromnegyedmillió totószelvényt, a nyereménybetétkönyveket, meg a gépkocsi nyeremény betéteket, s láthatjuk, több milliót tesz ki azok száma, akik remélik, hogy egy nagy nyereménnyel megoldódik életük minden problémája. »Lottózzon! Sokat nyerhet!« – hirdetik a plakátok úton-útfélen, s szerény véleményem szerint ez a tömör, szinte drasztikus felszólítás sokkal többet árt fejlődő szocialista társadalmunk tudatának, mint amennyit a legragyogóbb tehetségű író vagy filozófus egész élete munkájával használhat.”

Megszólalt az egyetlen dzsesszről szóló magyar könyv, az 1931-ben megjelent Jazzband szerzője is, védelmébe véve a modern táncokat: „Ami megszokott, az nem hat kilengésnek, annál kevésbé, mivel maguk a résztvevők is bizonyos közönnyel ropják. …a meghitté vált mulatsági formák felhasználhatók a kulturális emelkedés eszközeiként.” Javallja, hogy a táncmulatságokat kössék össze felvilágosító kultúrelőadásokkal.

Takács Imre az anyagi gyarapodás értékformáló jellegétől fél: „…nem is az dönt, hogy autóval, víkendházzal hányan előzik meg az utazás, üdülés, lakásnívó kollektív létrehozását vagy színvonalemelését, hanem, hogy az élelmesek által lehagyott tömegekből is sokan ebbe az irányba vágyakoznak…” A megoldást ő is az anyagi javak eltömegesedésétől, az életnívó magas szintjétől várja: „…el tudja valaki képzelni, hogy a melegvizes-fürdőszobás, többszobás lakásokból az emberek pálinkát inni a kocsmába, a színházteremmel, különböző szakkörökkel ellátott kultúrotthon mellől az emberek a városba özönlenek? Ki mintáz a falusi ligetekbe, parkokba szobrot, a középületek falára ki fest freskót, a magánlakások teraszaira ki rak mozaikot, ki játssza a színpadon Antigonét, vagy Hamletet, ki játszik a zongorákon Bartók- és Liszt-műveket, kik járnak a helybeli vagy körzeti gimnáziumokba, technikumokba, betódul talán az ifjúság egy pincébe dzsesszt hallgatni?”

Azt kellene elérni, hogy „ne fekete pulóvere legyen mindenkinek, »aki ad magára«, hanem könyvtára” – kiált fel egy vegyészmérnök-hallgató.

Berényi József azt állapítja meg, hogy végső soron „a tudatnak a termelési viszonyoktól való elmaradásáról van szó, s nem az anyagi javak gyarapodása gátolja a tudat fejlődését”. A fejlődés során az anyagi javak bősége meg fogja hozni a tömegek kulturális igényeinek magas színvonalú kielégítését is.

Ugyanígy optimista Márkus István: „Az, hogy az emberek, tegnapi szegények milliói jól és még jobban akarnak élni – természetes és egészséges dolog. Az, hogy ma mohón, versengve, olykor kirívóan és minden egyébről elfeledkezve kapnak sokan a jobb élet eszközei és külsőségei után – az átmeneti korszak törvényszerű átmeneti jelensége.”

Kispolgárok lesznek-e a dolgozók a megszerzett anyagi javaktól? – kérdi Ádám Eta. „Nem és nem!!!” – adja meg maga a választ. „Nem lennénk kommunisták, ha nem azért harcolnánk, hogy minden ilyen »kispolgári« kellék és minél több személyi tulajdon a Ganzgyári munkás és a ceglédi kisparaszt birtoka legyen! […] Hogy miért ronda a gyári porcelánkutya, a hímzett macska a falon, és a kombináltszoba – erről aránylag rövid idő alatt sok egyszerű munkásembert meggyőztem… már. […] És láttam én a MÚOSZ klubban az Üdvözlöm, mylord című slágeren elandalogni, majd transzba esni azt az újságírót, aki annyi hatásos cikkben ostorozta már a nyálas magyar nótákat. Olyan hatásosan, hogy a kiskőrösi tanyavilág italboltjában már inkább azt éneklik a legények, hogy »ej mambó, ej mambó, leesett a leesett a mejjtartó«. Vajmi nehéz feladat lenne ezeknek a legényeknek megmagyarázni, miért szebb mambó mylord és társai, mint a magyar nóták!”

„Tehát kik tudják biztosítani maguknak társadalmunkban a legbőségesebb javakat?” – kérdi Asperján György. „Bizonyos kisiparosok, az értelmiség egy része, továbbá a munkások közül kiemelt káderek (vállalatvezetők, hivatali, párt-és állami funkciót betöltő egyének egy része). S ez a rész az, amelyet fenyeget és fenyegethet az elpolgáriasodás veszélye. […] Érvényt kell szerezni annak az elvnek, hogy élesen bírálható, sőt súlyos esetekben leváltható legyen a vezető…”

1962 nyarán, a vita lezárásakor a szerkesztőség megállapította: „Nagyjából-egészéből három álláspont körvonalai bontakoztak ki a vitában. Voltak, akik azt mondták: a fridzsider-szocializmus nem a mi problémánk; havi másfél-kétezer forint fix-fizetés mellett az ember nem azon töri a fejét, hogy házat vagy hűtőszekrényt vegyen, hanem azon, hogy a táplálkozása mellett a ruházkodása is megfelelő legyen. Voltak, akik azt mondották: fenyegető kispolgári tendencia tanúi vagyunk, a víkendházakkal, autókkal, az anyagi jólét látható jeleivel együtt újra elárasztja hazánkat a kispolgári mentalitás. Végül voltak, akik arról írtak, hogy az anyagi és a szellemi jólét fokozódásától nem kell félteni a szocializmust, mindez nem a kispolgárosodás veszélyét rejti magában, hanem egészséges következménye a szocialista építés helyes alakulásának.”

Íme a kétfrontos harc testi megvalósulása! Nem kell sok találékonyság ahhoz, hogy rájöjjünk, a szerkesztőség az utolsó véleménnyel azonosította magát. Míg az elsőből levont némi tanulságot („az autó, a fridzsider stb. még nem össznépi öröm […] A rádió ma már össznépi öröm…”), a másodikat, a szektás-dogmatikus véleményt éles szavakkal elutasította. Az anyagi növekedést a szocialista fejlődés „eredményének” tartották, a kispolgári veszély marginalizálásának biztosítékát pedig a megfelelő politikai irányvonalban látták. „Nem félünk tehát a fridzsidertől, autótól, motorbiciklitől, magnetofontól, nem hisszük azt, hogy – például – a fridzsidernek »kispolgári« az előjele, a konfekció-ruháé pedig »szocialista«. Az ilyen szemléletet a szocializmustól idegen szemléletnek tartjuk.”

A fentiek jól szemléltetik az 1962-es év társadalmi-politikai viszonyait legalább két szempontból. Visszatükrözik azt a csökött pluralizmust, amit a korszak és „vezető ereje”, az MSZMP tulajdonképpen kimúlásáig magában hordozott: az „önmaga ellenzékét” is szervezeti keretein belül tartó párt már hajlandó és képes volt „önmagával vitába bocsátkozni”, azaz megszólaltatni és – bár válogatva, irányítva – ütköztetni a magában hordott véleménykülönbségeket, eltűrve az esetenként kényelmetlen antitéziseket, hogy a szintézisben felmutathassa kötelező érvényű önmeghatározását, a mindenkori „kádári centrumot”; azonban az életmódvita azokat a fentebb már tárgyalt dogmatikai és politikai változásokat is visszatükrözi, amelyeket – igazától most először erőteljesebben a „hazai viszonyoknak megfelelően” alkalmazva – az őszi kongresszus kanonizált.




A „kádári centrum” sem politikailag-ideológiailag, sem pedig személyi felállásában nem volt teljesen statikus, helyi értéke örökösen változott, így általában csak a mindenkori elhelyezkedéséhez képest lehet beszélni róla. A kétfrontos harcnak ebben az évben két nagy „áldozata” is volt: a párt második emberének számító Marosán György és a munkásmozgalmi perek felülvizsgálatával kapcsolatos KB-határozatban megbélyegzett rákosista csoportok.

A Marosán-ügy lényegében már feltárt, mégis kevéssé lehet biztos magyarázatot adni hirtelen távozásának tényleges okairól. Egyáltalán az is kétséges, hogy tekinthető-e a kádári sakk-politika áldozatának, vagy csak szangvinikus habitusa az oka váratlan lépésének. A Marosánról kialakult mai – az 1948-as pártegyesítésben és az ’56-os véres megtorlásban játszott szerepét visszatükröző – képhez képest a kortársak, úgy tűnik, ellentmondásosabban ítélték meg a politikus személyiségét, letűnésének okait, okozóit.

Tanulságos ebből a szempontból az a titkosszolgálati tájékoztató jelentés, amelyben a Marosán visszahívásáról rendelkező KB-határozat visszhangját elemzik az állambiztonsági szervek.

Az október 24-én keltezett összefoglaló szerint például „a francia katonai attasé szerint Marosán György kizárása a PB-ből és a KB-ból a baloldal felé adott elégtételt jelenti.” (Erre az állásfoglalásra is jellemző, mint a többi alább idézettre, hogy a külvilágnak sokáig nem volt megbízható információja a szakítás részleteiről, Marosán kezdeményező szerepéről.) Az amerikai követség másodtitkára szerint azonban „azok a nyugati tudósítások…, amelyek szerint Marosán György kevesellte volna a párton belüli liberalizálódást, téves információkon alapulnak. Szerinte Marosánt éppen azért zárták ki a KB-ból, mert kifogásolta a túl nagy liberalizálódást a pártban… Szerinte »az egész Marosán-ügynek« az volt az előzménye, hogy Marosán tudomást szerzett arról, hogy a párt VIII. Kongresszusán revideálni kívánja az ellenforradalommal kapcsolatos álláspontját.” Ezzel szemben az indiai követség egyik magyar alkalmazottja úgy vélekedett, hogy „számolni kell a magyar belpolitika balratolódásával. Úgy véli, Kádár Jánost – aki türelmes politikájával a »jobboldalt« képviseli – diszkreditálni akarják…” A régi szociáldemokrata pártvezetők véleménye is megoszlott a kérdésben. Révész András szerint „a párt jobbra is, balra is azért üt, hogy a szenvedélyeket lehűtse. Lehetségesnek tartja, hogy Marosán leváltása összefügg az ENSZ közgyűléssel, mert Marosán mondta el magáról, hogy ő hívta be az oroszokat” Más szocdem politikusok szerint a határozat „a szektás vonal visszalövése”, ami gyengíti Kádár pozícióit. […] Az öreg szoc. demek szándékoztak a jövőben az MSZMP felé közeledést keresni Marosán révén, de most merre keressék az utat.”

Vásárhelyi Miklós véleményét így idézi a titkosszolgálat: „Nem politikai nézeteltérésről van szó. Marosán gyenge képességű, öntelt ember, aki nem tudja felmérni saját jelentőségét, és egyéni hatalomra tört. […] A dolgokat nem tartja meglepőnek, mert tudott volt, hogy Marosán féltékeny Kádárra.”

Az FKGP volt képviselőinek véleménye is megoszlott a kérdésben. Antall József volt minisztert Marosán visszahívása meglepte. „Mindenesetre jellemző, hogy a közleményben megemlítik enyhítő körülményként a Rákosi idők szenvedéseit, mintegy jelezve, hogy Marosán visszahívása nem engedmény a baloldalnak. Antall nem tartja Marosánt sokra, képzetlen, rendkívül hiú ember, de a munkások között közvetlenségével és modorával népszerű. A Marosán féle emberek csak a harcban jók, az építésben már nem találják a helyüket…” Más vélemény szerint „Marosán egy enyhébb szoc. dem. világot akart. Ehhez megvolt az elgondolása, népszerűsége, de úgy látszik, hiányzott az esze… Marosán félretevése megijeszti a volt szoc. demeket, a polgári politikusok elgondolása szempontjából azonban az egésznek nincs jelentősége.”

Többször felmerül a dokumentumban az a variáció, mely szerint Marosán az őt foglalkoztató kérdésekben levélben fordult volna Hruscsovhoz, sőt, „néhány héttel ezelőtt Hruscsovhoz kívánt utazni, mindenki tudta nélkül. Ezt a szándékát a szovjet követség közölte Kádár Jánossal, aki letiltotta az utat.” A történet meglehetősen valószínűtlennek tűnik.

A rendelkezésre álló és részben már közölt pártdokumentumok, önéletrajzi írások tükrében úgy tűnik, hogy több ok vezetett a Kádár számára vélhetően mégiscsak váratlan és kellemetlen történésekhez. Az okok között bizonyára ott van Marosán labilis, lobbanékony alkata, amely nem kevés konfliktus okozója volt a párt apparátusán belül is (nem beszélve közismert, bár ekkor már változóban lévő rossz viszonyáról az éppen megnyerni akart értelmiséggel). Ugyanakkor több jel utal arra, hogy a személyi momentumok sem voltak lényegtelenek. A PB-hez és a KB-hez intézett augusztusi levelében Marosán szinte mániákusán sorolja fel a „Kádár-klikk” tagjaival megesett konfliktusait. A klikk tagjaiként név szerint Gáspár Sándort, Szirmai Istvánt és Sándor Józsefet, a PTO vezetőjét, Kádár akkori bizalmasát említi, akik ténylegesen nagyobb befolyást gyakoroltak Kádárra, mint a párt – hivatalosan – második embere.

Marosán úgy érezhette, hogy kikerülve a középpontból, veszélyeztetve van a párton belüli pozíciója. Ezt a hitét erősíthette az a tény is, hogy az év elején, amikor a PB a kongresszus előrehozott megtartásáról döntött, az előkészítésre létrehozott három főbizottság közül a két fontosabbik, az ideológiai és a 20 éves távlati tervvel, illetve a népgazdasági problémákkal foglalkozó vezetését Szirmaira, illetve Gáspárra bízták, ez utóbbinak kellett a kongresszus alatt a szovjet küldöttséggel is foglalkoznia. Az eredeti tervek szerint a pártalapszabály módosításának előkészítésével foglalkozó bizottság vezetője is Sándor lett volna, ám látva Marosán sértődését, Kádár javaslatára a PB mégis őt bízta meg.

Marosán többször célozgat leveleiben a „szociáldemokrata elvtársakra”, azonban ennek valóságos okai ismeretiének. (Tudvalévő, hogy Kádár ’56 után többször hangsúlyozta az MSZMP kettős gyökerét, a kongresszusra meghívandó további öt veterán kijelölésénél is rögzítették: „köztük legalább két, a szociáldemokrata mozgalomban tevékenykedett elvtárs” legyen.[17]) Kétségtelen, hogy Marosán egyfajta kapcsot jelentett a baloldali szocdemek és Kádár között, sőt, áttételesen a szociáldemokrácia kiszorított vagy emigrációban lévő tagjai felé is megvoltak a kapcsolatépítési lehetőségei, még ha a Kéthly-szintű vezetők Kádárnál is jobban gyűlölték őt.

Marosán György „üggyé válásának” közvetlen előzményét nagyjából ki lehet következtetni visszaemlékezéseiből és az esetről fennmaradt a PB-ülés jegyzőkönyve is.

A kongresszusi előkészületek során a Sándor József által elkészített tervezet szerint a KB egyes tagjait nem kellett volna automatikusan küldötté választani. Ez nyilvánvalóan Kádár akarata volt, aki ezzel is biztosítani kívánta a kellő személyi változtatásokat. A kérdéssel foglalkozó PB-ülésen Marosán – talán mert a saját érdekköréhez tartozókat érezte veszélyben, talán csak mert már elszánta magát a szakításra – nagyon határozottan és elszántan hadakozott a tervezet ellen, a KB-tagok egyenlő jogainak elvére hivatkozva. Kezdetben Fock, Kállai, sőt Gáspár is Marosán véleményét osztotta, mindaddig, amíg nyilvánvalóvá nem vált, hogy Kádár ragaszkodik az elképzeléséhez: „most változások legyenek […] ne örök időre megkövesedett vezetés legyen. […] A párt valamennyi vezető szervére lehet ezt érteni.”[18] Az ülés végül formai döntés nélkül ért véget, ami – úgy látszik – megadta a végső lökést mindkét fél számára.

Ha Kádár esetleg szűkíteni is akarta Marosán mozgásterét, az valószínűtlen, hogy ilyen radikális megoldásra gondolt volna. Bár az is kétségtelen, hogy a „megmentéséért” folytatott megbeszélések, tárgyalások során még tehetett volna olyan gesztusokat, amelyek visszazökkentik az eseményeket. Azonban nem tett…




Az év egyik legtöbbet tárgyalt és sokakban reményt keltő határozata volt az, amelyet az MSZMP Központi Bizottsága, tulajdonképpen érdemi vita nélkül, 1962. augusztus 14–16-i ülésén fogadott el a személyi kultusz éveiben a munkásmozgalom résztvevői ellen indított törvénysértő perek lezárásáról. A határozat jóváhagyta a KB által 1961. november 11-én kiküldött háromtagú bizottság (Biszku Béla, Apró Antal, Nógrádi Sándor) jelentését. A KB döntése alapján áthelyezésre kerültek a Belügyminisztériumból azok (76-an), akik résztvevői voltak a koncepciósnak nyilvánított eljárásoknak, és még a belügyben szolgáltak (ekkor távozott például Rajnai Sándor is külügyi posztra), illetve ugyanez történt az igazságügyi szerveknél dolgozó 19 személlyel, köztük a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiumát vezető Ledényi Ferenccel, megannyi ’56-os halálos ítélet kimondójával.

A KB visszahívta a PB-ből és a KB-titkári tisztségéből Kiss Károlyt, „mert még mindig nem látja világosan az 1956 előtti KEB helytelen gyakorlatát, és nem ismeri fel abban saját felelősségét”.[19] Eltávolítása egyértelműen a saját pozícióit erősíteni szándékozó Kádár érdekében állt, aki novemberben már így jellemezte a kétfrontos harc helyzetét: „Felmerül, hogy mi a fő veszély, a revizionizmus vagy a dogmatizmus. Ha az ember naptárszerűen gondolkozik, úgy tűnik, hogy 1957-ben a revizionizmus volt a fő veszély, 1962-ben a dogmatizmus.”[20] Kiss 1956-ig tagja volt az MDP KV-nek, 1946 és 1956 között pedig a KEB elnöki tisztét töltötte be, azaz közvetlen felelőssége volt az ötvenes évek törvénysértéseiben. A szektás-dogmatikus politikával való végleges szakítást akarta demonstrálni az ’56 előtti pártvezetők (Rákosi és Gerő) és még vagy kéttucat volt ÁVH-s, ügyész, bíró kizárása az MSZMP-ből.

A KB-határozat nyilván összefüggésben volt az SZKP XXII. kongresszusán immár a nyilvánosság előtt is folyó desztalinizációval, azonban kétségtelen az is, hogy gyors és az adott szempontok szerint következetes végrehajtásában a kádári politika érdekeltsége is benne van. A határozat vált a lezárás, a múlttól való megszabadulni akarás nyilvános gesztusává, mégpedig párton belül és a társadalom felé egyaránt. Jelzés volt ez arra, hogy a Kádár János nevével fémjelzett politika nem csak nem tud, de lényegéből adódóan nem is akar visszatérni a rákosista vonalhoz. A szovjet összefüggések ellenére ez Kádár önálló lépése volt. Ezt mutatja az is, hogy a határozat eredeti szövegének megküldése a „testvérpártokból” semmiféle reakciót nem váltott ki, nemhogy nyilvánosságra nem hozták, de vezetői szinten sem tárgyalták meg.

A határozat azonban magán hordja a korszak politikai korlátoltságát. A felülvizsgálat csupán azokra az ügyekre terjedt ki, amelyeket a „a munkásmozgalmi emberek ellen” indítottak, és amelyek felülvizsgálata 1953 után, tehát a Nagy Imre-kormány időszaka alatt már megindult. Bár a határozat megállapítja, hogy „az ellenforradalom előtt a koncepciós ügyek felülvizsgálata… rendkívül vontatottan haladt”, valójában, mint azt a tények is bizonyítják, Kádárnak időre volt szüksége arra, hogy szembenézzen a kérdéssel.

Biszku végül is 1964. június 15-én küldte meg a PB-nek összegző jelentését (miután a rehabilitálások, egyedi felülvizsgálatok 1963-ban is folytatódtak). Ez megállapítja, hogy a „munkásmozgalmi emberek” ellen indított koncepciós perek során őrizetbe vettek összesen 881 személyt, akik körül vizsgálati eljárás alá vontak 495 főt, internáltak 386 főt. Bírói úton elítéltek 413 főt. A felülvizsgált ügyeket hét csoportba sorolták. A Rajk László és társai elleni eljáráshoz kapcsolódó percsaládban összesen 155 fő, a „Sólyom-ügyben” 49 fő, az „SZDP-ügyben” 445 fő, a „Kádár-ügyben” 21 fő, a „Szűcs-ügyben” 40 fő (Szűcs Ernőt, Péter Gábor helyettesét és testvérét 1950. szeptember 23-án tartóztatták le és verték agyon), Péter Gábor és társai ügyében 82 fő, míg egyedi ügyekben 89 fő került eljárás alá.[21] A nyilvánosság előtt Kádárék sosem vallották be, hogy „koncepciós jellege miatt” a Péter-ügyet is munkásmozgalmi emberek elleni eljárásnak nyilvánították.

A szociáldemokrata ügyekben szereplő 445 fő letartóztatása és kihallgatása volt az ÁVH „csúcsteljesítménye”. Ilyen kiterjedt, összefüggő eljárást egyetlen más társadalmi-politikai csoport ellen sem folytattak. Kádáréknak nem kis fejtörést okozott az, hogy a szocdemek egy része 1956-ban és utána következetesen a forradalom oldalán állt. Különösen a külföldön tartózkodó Kéthly Anna és Budapest volt polgármestere, a kisgazda Kővágó József rehabilitálása akadozott. Biszku még 1962. augusztus 6-án is azt jelentette a PB-nek, hogy „az ügyet egyenlőre félretettük”. Sajátos, hogy Kővágót a Belügyminisztérium rehabilitálásra terjesztette fel, míg a Legfőbb Ügyész a következő határozatot hozta: „Tekintettel arra, hogy nevezett jelentős szerepet játszott az ellenforradalomban, és ez idő szerint disszidens is, újabb megfontolásra függőben hagytuk az ügyet.” A politikai vezetés kényszerhelyzetbe került: ha a két vezetőt másokkal (pl. Révész Andrással) egyetemben nem rehabilitálja, azzal hitelteleníti az egész eljárást, a döntés viszont a dogmatikus csoportok felháborodását válthatta volna ki. Az utóbbi veszély Péter és társai felülvizsgálatával némiképp enyhült. Így végül Kővágót (és Révészt) rehabilitálták, Kéthlyt pedig 1962. november 15-én a kémkedés és szervezkedés bűntette alól „bizonyítékok hiányában” felmentették, de ugyanakkor izgatás címén 3 évre ítélték.

A felülvizsgálathoz szükséges iratok előkeresése már 1962-ben sem volt egyszerű. Mint a bizottsági jelentés megállapítja: „A bíróság az ÁVH-val karöltve igyekezett az ügyeket lényegében megtalálhatatlanná tenni. Sok ügyet nem is iktattak, az iktatónak egy része is hamis névvel, fedőszámon szerepelt. Az összes politikai ügyek iratait az ÁVH szabályellenesen elszállította.” A kiküldött bizottság összetétele is szerepet játszhatott abban, hogy az iratok többsége végül is előkerült az állambiztonsági főosztály (illetve 1962-ben már főcsoport-főnökség) irattáraiból. Azonban a BM valószínűleg már/még ekkor sem adott át mindent az ügyészségnek, mert Szénási Géza 1962. júliusi 21-i jelentése szerint „ezek az iratok rendkívül hiányosak voltak, mert legtöbbször csak a felülvizsgálat során felvett jegyzőkönyveket, vagy még ezeket a jegyzőkönyveket sem, hanem csupán a felülvizsgálati megállapítások összegzését tartalmazták jelentés formájában. Több ízben a jelentések is csak fotókópiában álltak rendelkezésünkre. Az alapeljárás vizsgálati iratai, nem egy esetben maguk a bírósági ítéletek is zúzdába kerültek, és többszöri kérésünkre sem tudott a Belügyminisztérium további anyagokat szolgáltami.”[22]

A rehabilitáció lezárása után a munkásmozgalmi ügyek minden, az eljárással kapcsolatos dokumentumát a Belügyminisztérium zárt irattárában helyezték el, majd – a felülvizsgálat során keletkezett iratok, illetve az alapeljárás vádiratának és ítéletének kivételével – megsemmisítették.

A meghagyott irategyüttest kiegészítették az ügyekben felelősnek nyilvánított politikusok (Rákosi, Gerő, Farkas, Kovács István), a részt vevő ügyészek, bírák és ÁVH-alkalmazottak – összesen majd háromszáz fő – bűnösségét bizonyító anyagokkal. Ezek 1989 decemberében tűntek el a zárt irattárból, talán – a tűz martalékává vagy a zúzógép törmelékévé válva – örökre. Hajdú Tibor találó mondása kínálkozik ide: „A Belügyminisztérium története az iratmegsemmisítések története.”




A KB-határozat – érthető módon – a „szektások”, „dogmatikusok” körében is élénk visszhangot váltott ki. Ezt a kört személy vagy csoportok szerint a vezetés vagy az állambiztonsági szervek sosem határozták meg. A jelentésekből kitűnőleg a „szervek” elsősorban a már hazatért Gerő Ernő és köre (Soltész Károly, Béres István, Dés Mihály stb.), a Rákosi-rokonság, illetve a határozatban érintett volt ávósok, bírák, ügyészek véleménynyilvánításait, érintkezéseit tartották megfigyelés alatt.[23] „Gerő – mint az várható volt – nem ért egyet a határozattal, különösen a határozat rá vonatkozó részével, mert azt magára nézve sértőnek és igazságtalannak tartja” – tartalmazza az egyik jelentés. Décsi Gyula (volt igazságügy-miniszter) „a határozat megjelenése után több kapcsolatának kifejezésre juttatta, hogy a határozattal elvileg egyetért, azt »tisztességesnek« és hangját mérsékeltnek, nyugodtnak tartja. Egyedül az bosszantja, hogy »megint megcsinálták anélkül, hogy engem meghallgattak volna«. Décsi Bárddal (Bárd Károllyal) együtt ugyanakkor kifejezésre juttatta azt a véleményét is, hogy az egész ügy felvetése nem elsősorban a Pártnak, hanem Marosán elvtársnak volt az érdeke.”[24] „Rákosi Mátyás 1962. augusztus 3-án testvérét, dr. Bíró Ferencet arról tájékoztatta, hogy: két hete volt nála újra az a két elvtárs (Aczél György és Nógrádi Sándor), aki 1960-ban is hivatalosan felkereste. A szerinte hosszas beszélgetés rövid lényegét így jellemezte, latin nyelvű szöveggel: »minél jobban változik az ügy – annál inkább ugyanaz az ügy«.”




1957 és 1962 között az állami-politikai vezetés különös alapossággal söpört ki minden oda nem való személyt az általa fontosnak vélt tisztségekből. A munka dandárját persze a forradalomhoz közvetlenül kötődő megtorlási hullámok során végezték el. Az utószűrés azonban a kormány Személyügyi Titkárságára, majd 1961 májusától már közvetlenül a BM nyilvántartó osztályaira hárult, melyek az 1957. évi 66. tvr. alapján 1958. január 1. és 1962 első féléve között nem kevesebb mint 77 565 vezető és bizalmas állást betöltő személy állambiztonsági priorálását végezték el, és a terhelő adatok alapján közülük 1655-nek a leváltására tettek javaslatot. A forradalom után bevezetett ellenőrzési rendszert éppen 1962-ben szüntették meg, mivel „a 4 és fél évi tapasztalatok, valamint a párt helyes politikája következtében létrejött pozitív változások ma már nem teszik szükségessé a …fenntartását…”[25]

A pártkongresszusra gyakorlatilag szétvertek majd minden lényeges és tényleges „ellenforradalmi”, „reakciós” szerveződést, a pártvezetés nem véletlenül vette a bátorságot a légió elbocsátására (például a BM állambiztonsági vizsgálati osztályáról ez évben távozó 37 főből 14 vizsgálót helyeztek át a polgári életbe az augusztusi KB-határozat alapján).

A megváltozott viszonyokat tükrözi a BM III/1. (vizsgálati) Osztályának évi jelentése. E szerint az állambiztonsági vizsgálati szervek 1962-ben országos viszonylatban 600 fő ellen folytattak eljárást, ebből 468 fő ellen vidéken. Ez kevesebb, mint fele volt az előző évi 1312 főnek! Erősen lecsökkent az előző évhez viszonyítva az összeesküvés gyanújára eljárás alá vontak száma: 364 helyen mindössze 82 fő. A feltárt csoportok „kapcsolattartása általában lazább, vezetésük megosztottabb volt, mint az előző évben.” A legjellemzőbb adat, hogy néhány magasan kvalifikált összetételű csoport mellett az 1962-ben felszámolt összeesküvési ügyek közül 10 ügyben a résztvevők életkora 25 év alatt volt (71 fő), amely az összes összeesküvésért eljárás alá vont személy 86%-át tette ki. A jelentés szerint ezekre a csoportokra „nem a tudatosság, az átgondolt ellenforradalmi célzat, hanem az ellenforradalmi romantikával párosult huliganizmus, a kalandvágy a jellemző.” 1962-ben 30%-kal csökkent a tiltott határátlépők száma, de ez így is 225 főt jelentett, akiknek a zöme „fiatal huligán magatartású” személy volt.[26]

’62 minden ellentmondásossága megjelenik azoknak a fiataloknak az ügyében, akiket az év folyamán a Szolnok megyei állambiztonsági szervek tartóztattak le.

Tiszaörsön 1960 nyarán egy „dolgozóparaszt” származású, 16 éves gimnazista, KISZ-tag 5 gimnazista barátját vonta be az „összeesküvésbe”, melynek célját – a vizsgálótisztek interpretációja szerint – a következőkben határozta meg: „harcolni az ország »függetlenségéért«, a szovjet csapatok kivonásáért, egy ellenforradalom esetén fegyveresen propagandát kifejteni a parasztok között a tsz. mozgalommal szemben.” A magát „SAS”-ra keresztelő csoport szervezeti szabályzatot, gumibélyegzőt és röplaptervezetet készített. Kísérleteztek egy forgópisztoly használhatóvá tételével is. „A tagok elhatározták, hogy egy ritkán lakott területre költöznek, motorkerékpárokat szereznek, lányokat visznek magukkal, és elszigetelten élnek.” Levélkapcsolatban álltak egy Nyugatra szökött személlyel, akit így tájékoztattak szervezkedésük majd minden részletéről (a levélellenőrzés folytán a nyomozó szerveknek nem sok felderítenivalójuk maradt). A vizsgálat során a csoport vezetője azt vallotta, hogy 1956. október végén látta, amikor a tiszaszőllősi iskola igazgatója elégette a vörös zászlót, majd az iskola zászlórúdjára vele húzatta fel a nemzetiszínű lobogót. Vallomása szerint ez mély nyomot hagyott benne.

Jászberényben egy 20 éves gyári munkás, KISZ-tag, munkásőr (!) 1962 májusában elhatározta, hogy „a parasztság felszabadítása” céljából illegális fegyveres szervezetet hoz létre. Tervbe vette röplapok terjesztését, fegyverek beszerzését és a járási pártbizottság felrobbantását. A általa beszervezni akart fiatalok azonban bejelentést tettek a rendőrségen.

Karcagon egy 18 éves cukrásztanuló, KISZ-titkár kezdeményezett „összeesküvést”, még 1961-ben. A szervezkedésbe folyamatosan 15 fiatalt vont be. Későbbi vallomásában céljukról így nyilatkozott: „…tovább folytatni a harcot az 1956-os forradalom szellemében a független Magyarország megteremtéséért, harcolni a szovjet csapatok kivonásáért.” A csoport háromtagú vezetőséget választott, tagdíj bevezetését is tervezték. A tagok esküt tettek, és fedőnevet használtak. A szervezetről két tag tett végül bejelentést. Hat személy került az ügyészség elé, 14 személy ellen a nyomozást beszüntették, és a vizsgálati szervek figyelmeztetést alkalmaztak. A csoport vezetője vallomása során elmondta, hogy 1956 októberében az iskolával egységesen vonultak ki gyűlésre, ahol az elhangzott szónoklatokat végighallgatták. Ez az esemény nagy hatással volt rá, „melynek emléke még ma is él benne”.

Rákóczifalván egy 16 éves, „kispolgári származású” gimnáziumi tanuló 1961 nyarától foglalkozott az illegális határátlépés gondolatával. Rábeszélésére csatlakozott hozzá több barátja is. A végrehajtáshoz egy honvédtiszttől pisztolyt loptak, és szüleik pénzét elvéve búvárfelszerelést vásároltak. Útban a jugoszláv határ felé a határőrök Szegeden fogták el őket. Négyen kerültek ügyész elé, egy fő figyelmeztetésben részesült.[27]

Az év legtalányosabb ifjúsági „szervezkedését” azonban nem Szolnok megyében számolták fel. Október 15-én tartóztatták le Borvendég Sándor 49 éves budapesti lakost, volt cserkésztisztet, majd a későbbiek során még tíz 16 és 25 év közötti fiatalembert. Borvendég, aki hosszú idő óta indián témájú ifjúsági regények írásával foglalkozott, 1957-ben a Tábortűz című ifjúsági lapban meghirdette a „Nagy Erdei Testvér” elnevezésű természetvédelmi mozgalmat. Ennek hatására az ország számos pontján „indián törzsek” jöttek létre, akiket Borvendég kapcsolt össze. Kaposváron alakult meg a „Fekete Láb” törzs, még 1957-ben, amely a következő évben egyesült az ugyanakkor szervezett „Sosonokkal”. 1958 őszén azonban az összevont csoport tevékenysége politikai fordulatot vett. Vezetőik célul tűzték a csoport tagjai elé, hogy szükség esetén fegyverrel is harcolni kell „az elnyomott magyar nép felszabadításáért”. Hamarosan fegyverekhez jutottak, és „orvvadászatokkal egybekötött céllövészeteket rendeztek”.

A Hajdú-Bihar megyei Báránd községben működő indián törzs 1961 óta foglalkozott röplapok terjesztésével és falfirkálásokkal.

A Budapesten 1953-ban szervezett, de ’56-ban, a tagok jó részének disszidálása után, felbomlott törzset „Dakota” néven 1959-ben szervezték újra. Hamarosan kapcsolatot teremtettek Borvendéggel, akivel egyeztették politikai céljaikat.

Az „indián ügyekben” megejtett házkutatások során a rendőrség olyan leveleket is talált, amelyek csehszlovákiai „indián” szervezkedésekre utaltak.[28]

A fentiek ismeretében nem lehet csodálkozni azon, hogy az 1962-es év központi kérdései között voltak az ifjúsággal kapcsolatos problémák.

A VIT egész évet átfogó országos propagandája, melynek egyik eseményeként megrendezésre került az első „Ki mit tud?”, ami az év tv-műsorává, valóságos nemzeti üggyé vált, már önmagában is a fiatalságra terelte a közvélemény figyelmét. Ezt a propagandahatást erősítette fel a nyári futball-világbajnokság, ahol a magyar csapat a negyeddöntőig jutott (Grosics, Mátrai, Mészöly, Sárosi, Göröcs, Tichy, Rákosi, Albert neve még ma is sokat mond).

Vissza-visszatért a lapok hasábjaira a galeri bűnözéssel kapcsolatos ún. huliganizmus-vita, de ettől függetlenül is több írás foglalkozott az ifjúság helyzetével, állapotával.

Sükösd Mihály Húszévesek című írása az Élet és Irodalom március 24-i számában egy egyetemista tanulócsoport tagjait így jellemzi: „magától értetődő biztonsággal mozognak az új társadalomban. Olyannyira magától értetődően, hogy többségüknek eszébe se jut felmérni a hétköznapjainkat körülvevő tágabb egészet, világot, társadalmat. Ők egyetemi hallgatók, leendő villamosmérnökök, ami ezen kívül esik, természetes és másodlagos. Erkölcsük, ideológiájuk így forradalminak és konvencionálisnak furcsa vegyüléke, a megszokott új sajátos képlete. […] Isten, vallás, egyház – érdektelen. […] Politikai tájékozottságuk, a legszélesebb látókörűeket leszámítva, elgondolkodtatóan alacsonyszintű. […] Világnézet, politika, ideológia, filozófia és a többi viszont: tiszteletreméltó, de testetlen szavak.”

Az ifjúság életformaváltása, az új divatok (twist, néró-frizura, tupírozott haj, a „majomparádés öltözködés”) maguk után vonták a konzervatív támadásokat. A huliganizmus-vitát elindító Molnár Géza még 1960-ban írt gondolatai az „ifjúság elvadulásáról” két év múltán is vissza-visszatértek.

Az év közepén a Népszabadság új kétheti rovatot indít az ifjúsági problémák kitárgyalására, melyben szeptember 7-én Nagy Richárd, a KISZ budapesti bizottságának első titkára visszautasítja Veres Péternek a Kortársban kifejtett gondolatait (Veres attól óvta a fiatal írókat, nevelőket, politikusokat, „nehogy az ifjúsággal való hízelgés” hálójába essenek). Vele ért egyet a Népszabadság szerkesztőségi cikke is, megállapítva: „egyetlen huligán »hőstettel« száz és ezer igazi hőstettet állíthatunk szembe.” Bár – folytatják – kissé valóban „elkényeztettük a fiatalokat, akik ezért követelőzőek. Ugyanazok a fiatalok, akik nagyon jól értik már, mi a szocialista munkafegyelem, a szórakozó helyeken vagy az utcán megszegik a szocialista együttélés szabályait; miközben nagyon helyesen áthatja őket a tanulási vágy, akadnak köztük még ma is szép számban, akik lenézik a fizikai munkát.”[29]




Az ifjúság rendszerhez kötése mellett az értelmiségi elittel való kiegyezés volt a politikai vezetés, a „szövetségi politika” legsürgetőbb feladata 1962-ben. Kádár 1961 decemberében a Népfront kongresszusán elhangzott, illetve a Pravdában megjelent biblikus parafrázisa, az „aki nincs ellenünk, az velünk van”, elsősorban az utóbbiak körében fejtette ki a legnagyobb hatást.

’62-ben a forradalom után börtönbüntetésre ítélt írók már szabadlábon voltak, sőt az Új Írás közölte Déry egyik ’56-os tárgyú írását, a Számadást. A hatalom és az értelmiség jó részének „csendes szerződése” sokaknál már megköttetett, mások pedig már csak a gyászév leteltére vártak.

Persze a kontraktusban komoly és megdönthetetlen feltételek is írva voltak. Aki ellenünk van… – olvasható visszafelé is a kádári jelmondat: aki túllépi a kijelölt határokat, az büntetve lesz. Aczél és a nyilvánossághoz jutó népi írók összeborulásának előestéjén nincs kegyelem e kör renitens tagjai számára sem: 1962. június 6-tól 9-ig tartott nyilvános tárgyaláson a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés címén 6 hónaptól 4 év 6 hónapig terjedő börtönbüntetésre ítélik dr. Zsigmond Gyulát, dr. Bodor Györgyöt, Püski Sándort, Gombos Ferencet és Nagy Endrét, a Nemzeti Parasztpárt ismert tagjait.

1962-ben a Katona József Színház bemutatta a küszöbön álló „kiegyezés” tanmeséjét, az ekkoriban a sajtóban több alkalommal is megszólaló vagy megszólaltatott Németh László darabját, az Utazást.

A mű típusfigurái – az alapjában „haladó” gondolkodású és az ötvenes években a katedrától méltatlanul megfosztott öregedő tanár, Karádi, az öregkori nyugdíjazásába beletörődni nem tudó, „reakciós” szemészorvos Horn, a „szektás-dogmatikus” iskolaigazgató, Forgács, a kétszínű és kétkulacsos párttitkár és a kádári közepet megtestesítő, Dunántúlra elszármazott pártvezető, Mircse, kiegészülve a tanácselnökkel, mintha az életmódviták vagy a pártdokumentumok lapjairól lépnének elénk.

A történet: a változó idők jeleként – mint utóbb kiderül – Forgács párttitkár jóindulatából vagy politikai számításából Karádi hosszabb utat tehet a Szovjetunióban. Visszatérve két tűz közé kerül. Környezete, a „város” növekvő gyanakvással tekint Küngös eddigi erkölcsi tartóoszlopára, akit egy moszkvai úttal megvásárolt a hatalom. Forgács a saját politikai játszmájához kívánja felhasználni Karádit, vagy ha ez nem lehetséges, véglegesen lejáratni. Karádi hamarosan szembefordul mindkettővel, a mások kitartását számon kérő, de önmaguk számára alkut kötő ellenzőkkel és a gátlástalan párttitkárral egyaránt. Egy rosszulléte miatt kórházba kerül, ahol meglátogatja őt a fiatal, tiszta lelkű kommunista Mircse, majd az eddig kompromisszumokat kötő, de most Forgács ellen forduló tanácselnök.

A mű eredeti befejezése szerint Mircse unszolása ellenére, hogy ugyan menjen már vele a Dunántúlra egy új városi múzeumot létrehozni, Karádi nemet mond: „A társadalom lemondott arról a haszonról, amelyet énbelőlem húzhatott volna. Ami hátravan: a magam hasznára akarom fordítani.” Németh azonban átírta a befejezést. Az előadott változatban Karádi a saját felelősségére távozik a kórházból, mégpedig egyedül „Mircse öcsém” karjában bízva és arra támaszkodva. Karádi azonban egyelőre csak Mircse karját fogadja el: „Amíg nem látom, hogy a visszatért jókedv, ami most van bennem, át tudja-e sütni a ködöt, melybe ez az utazás vitt.”

„De mit csináljon a köztiszteletben álló ember, ha mégis beszélnie kell” – adja Karádi szájába a kulcskérdést Németh László. A választ is a vénülő tanár adja meg: „Érv van minden ellen. A finnyás lelkiismeretnek ezért nehéz kenyér a politika. Mert úgy érzi, felelős érte, mint a maga tettéért, amit a pártfelei tesznek. Nemrég olvastam egy könyvet Cromwellről. Anabaptisták, episzkopeusok, cromwelliánusok, republikánusok, royalisták: innét, háromszáz év távlatából sem tudom eldönteni, melyikhez csatlakoznék. De Milton az tudta! Mert ezt másként is lehet nézni! Egészében! A legyilkolt írek, ostoba generálmajorokat is beszámítva! Hogy emelkedik-e a nemzet abban az esetben…

Tisztelő: S ebben emelkedik?

Karádi: Ha mindent kivonunk, összeadunk: végül is emelkedik. Legalábbis nem merném azt mondani, mint önök, hogy nem emelkedik.”

Az „emelkedő nemzet” érzete sok nevet kanyarított ama „csendes szerződés” alá.




Vagy egy másik értelmiségi látásmód, szintén 1962-ből: „Egy időben megkívánták a villamoskalauztól, aki legszívesebben eperpalántáit gyomlálta volna kertjében, hogy emelje magasra a lobogót, holott csak a zászlót, s nem a jelképet vitte. […] Most pedig azt mondják: napi nyolc óra munka, ennyi az állampolgári kötelességed. Tervezz gépeket, építs hidakat, vezess villamost, gyógyítsd a betegeket, szántsd a földet, lehetőleg minél jobban, hogy jobban élj és jobban éljünk, aztán gyomláld eperpalántáidat, menj moziba, fesd ki barátod lakását, ha ehhez van kedved. Hitet ne hazudj; ha polgár vagy, ne valld magad a Kiáltvány hívének, bántalom ezért senkitől sem érhet.” 1962-ben ennyi is boldoggá tudta tenni Kádár későbbi arcképvázolóját.




1962 a Csinibaba éve. A kommunizmusnak még narancsíze van: aromával színezett csapvíz, maximum tizennégy napig szavatos, csatos üvegben, és a neve Bambi. De már kezd divatba jönni a kétforintos Almuska – 24% tiszta gyümölcstartalommal! Ebben az évben egy Arkagyij Rajkin nevű orosz humorista megnézte Magyarországot, és az jutott róla az eszébe, hogy itt már válámi ván, de még nem áz igázi.

Jegyzetek

[1] Az SZKP XXIl. Kongresszusa. 1961. október 17–30. Bp., 1962, Kossuth Könyvkiadó, 173. p.

[2] BM Dokumentációs Osztály III/1. Osztály munkájával kapcsolatos iratok 1961–1962. 63/T-5821/62/1. 96–97. p.

[3] BM Dokumentációs Osztály III/1. Osztály munkájával kapcsolatos iratok 1961–1962. 63/T-5821/62/1. 96. p.

[4] BM DO Tájékoztató jelentések 60-6/43/62. III. 28. szám.

[5] Magyar Országos Levéltár MDP–MSZMP-iratok Osztálya 288. F. 5/255. őe. 8. p.

[6] Magyar Országos Levéltár MDP–MSZMP-iratok Osztálya 288. F. 4/50. őe. 19. p.

[7] Idézi: Földes György: Az eladósodás politikatörténete 1957–1986. Bp., 1995, Maecenas, 29. p.

[8] Borbándi Gyula: Magyarok az Angol Kertben. A Szabad Európa Rádió története. Bp., 1996, Európa Könyvkiadó, 331. p.

[9] BM DO Tájékoztató jelentések 60-7/43/62. VI. 26. szám.

[10] Magyar Országos Levéltár MDP–MSZMP-iratok Osztálya 288. F. 4/50. őe. 1962. augusztus 14–16-i KB-ülés jegyzőkönyve.

[11] BM DO Tájékoztató jelentések 60-7/43/62. VI. 26. szám.

[12] Mindszenty József: Napi jegyzetek. Budapest, amerikai követség

1956–1971. Vadúz, 1979, Mindszenty Alapítvány, 267. p.

[13] Magyar Országos Levéltár MDP–MSZMP-iratok Osztálya 288. f. 5/255. őe. 1962. január 22-i jegyzőkönyve.

[14] Magyar Országos Levéltár MDP–MSZMP-iratok Osztálya 288. f. 4/50. őe. 1962. augusztus 14–16-i ülés jegyzőkönyve.

[15] Élet és Irodalom, 1962. január 13.

[16] A vitából vett idézeteket lásd a szerzők 1962-ben az Új Írásban megjelent írásaiban.

[17] Magyar Országos Levéltár MDP–MSZMP-iratok Osztálya 288. f. 5/281. őe. 1962. november 2-i PB-ülés jegyzőkönyve.

[18] Magyar Országos Levéltár MDP–MSZMP-iratok Osztálya 288. f. 5/281. őe. 1962. augusztus 7-i PB-ülés jegyzőkönyve.

[19] Magyar Országos Levéltár MDP–MSZMP-iratok Osztálya 288. f. 4/50. őe. 1962. augusztus 14–16-i KB-ülés jegyzőkönyve.

[20] Magyar Országos Levéltár MDP–MSZMP-iratok Osztálya 288.f. 5/281. őe. 1962. november 2-i PB-ülés jegyzőkönyve. 35. p.

[21] Közli Iratok az igazságszolgáltatás történetéhez  1.  Bp., 1992, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 736–739. p.

[22] A KB-határozat tárgyalása során idézettekre lásd: BM DO Zárt irattár. Rehabilitációs iratok.

[23] Magyar Országos Levéltár MDP–MSZMP-iratok Osztálya 288. f. 11/1010. őe.

[24] BM DO Tájékoztató jelentések 60-6/138/62. VIII. 22. szám.

[25] BM Dokumentációs Osztály III/1. Osztály iratai. Párt és kormányhatározatok az ellenséges elemek vezetőállásoktól való kiszorítására 1957–1961 című anyag.

[26] BM Dokumentációs Osztály III/1. Osztály 1962. évi jelentése.

[27] BM Dokumentációs Osztály III/1. Osztály munkájával kapcsolatos anyagok 1961–1962. 111-89/62. szám.

[28] BM DO Tájékoztató jelentések 60-6/189/62. XI. 14. szám.

[29] Népszabadság, 1962. augusztus 29. 6. p.








































































































































































































































































































































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon