Skip to main content

Kedves Beszélő!

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Köszönöm, hogy elküldték Ungváry Rudolf tanulmányát. De érdemben reagálni nem kívánok rá. Először is, mert a szerző múltját, amire ő sokszor hivatkozik, nem ismerem, másodszor, mert az összes, hatvanas években megjelent írásaim közül csak egyet idéz és támad meg részletesen, melyet nem egyedül, hanem Vajda Mihállyal együtt írtam, s melyre egyedül nem reagálhatok, s végül, mert meglehet, hogy egyesek (nem Ungváry) szemében liberálbolsevista voltam (plutokrata is?), de a kritika/önkritika műfaját nem szerettem gyakorolni, főleg nem, ha felszólítottak rá, és ezt a szokásomat most sem változtatom meg. Csak mellékesen teszem hozzá, hogy az Ungváry által példaképpen jó fiúkként említett alá-merülők közül egyesek igazgatók voltak, és többen magas népköztársasági kitüntetésben részesültek, amíg barátaimat (velem együtt) állásaikból elbocsátották, és soha egyeden állami félkitüntetést sem kaptak a kommunista rendszertől. Nem hiszem, hogy azért, mert félreértették őket.

Ezzel nem a gyakran a fülemnek ma rettenetesen hangzó szövegeket védem. S különösen nem a Makarenkóra való valóban képmutató hivatkozást, amit, sajnos, elfelejtettem. Az is igaz, hogy ha valaki meggyőződéssel teszi a rosszat (másokat besúg, börtönbe juttat, gyilkosokat védelmez), azt valóban nem menti a meggyőződése. Hülyeségnek, naivitásnak azt nevezem, amikor valaki meggyőződésből mond valamit, ami, ha valaki komolyan venné vagy vehetné, valóban rossz lehetne, így de facto csak annak árt, aki kimondja. Ez történt az Ungváry által szapult írás szerzőivel is.

Végül, mivel Ungváry Rudolf kétszer bírál engem és Vajdát azzal, hogy nem mondjuk ki, hogy az úgynevezett új családforma nem kötelező, szeretném felhívni a figyelmét arra, hogy maga idéz tőlünk egy mondatot, melyben az egymást szabadon választó emberek közösségéről beszélünk. De hát, aki ingerülten olvas, az nem olvas figyelmesen. (Ez persze rám is vonatkozik.)

Mióta Vajdával az inkriminált cikket megírtuk, a hagyományos család bírálata (melyet mostanában patriarchális családnak neveznek) közhellyé vált, s ugyanolyan közhellyé vált a hagyományos család felbomlásának ténye. Igaz, nem a szabadon választott nagycsalád váltja fel, hanem a magányosan élő, önző individuumok világa. Ez így van, tehát el kell fogadni. Szeretni persze nem kell. De talán nem kell gyűlölni sem azokat a naiv, rossz, elvetélt gondolatokat, melyek szerzői keresték a lehetőséget arra, hogy kispekuláljanak valamiféle közösséget, melyben van szeretet, s mely az egyenlőség és a női egyenjogúság világában is fenn tud maradni. De természetesnek tartom, hogy a szabadon választott nagycsalád (kommuna) gondolatának egy bármiféle módon értelmezett kommunizmussal való összekapcsolásától minden tisztességes jobboldalinak (is) lúdbőrözött a háta. Másokat az utópia ijeszthetett meg joggal. Hiszen minden közösségben van uralkodás és elnyomás, erőszak és fájdalom. A többi csak üres spekuláció. De ezt figyelembe kellene venniük a hagyományos család bírálóinak és védelmezőinek is. Valamit valamiért mindig cserébe kell adni.








Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon