Heller Ágnes

Nyomtatóbarát változat

Köszönöm, hogy elküldték Ungváry Rudolf tanulmányát. De érdemben reagálni nem kívánok rá. Először is, mert a szerző múltját, amire ő sokszor hivatkozik, nem ismerem, másodszor, mert az összes, hatvanas években megjelent írásaim közül csak egyet idéz és támad meg részletesen, melyet nem egyedül, hanem Vajda Mihállyal együtt írtam, s melyre egyedül nem reagálhatok, s végül, mert meglehet, hogy egyesek (nem Ungváry) szemében liberálbolsevista voltam (plutokrata is?), de a kritika/önkritika műfaját nem szerettem gyakorolni, főleg nem, ha felszólítottak rá, és ezt a szokásomat most sem változtatom meg. Csak mellékesen teszem hozzá, hogy az Ungváry által példaképpen jó fiúkként említett alá-merülők közül egyesek igazgatók voltak, és többen magas népköztársasági kitüntetésben részesültek, amíg barátaimat (velem együtt) állásaikból elbocsátották, és soha egyeden állami félkitüntetést sem kaptak a kommunista rendszertől. Nem hiszem, hogy azért, mert félreértették őket.

Ezzel nem a gyakran a fülemnek ma rettenetesen hangzó szövegeket védem. S különösen nem a Makarenkóra való valóban képmutató hivatkozást, amit, sajnos, elfelejtettem. Az is igaz, hogy ha valaki meggyőződéssel teszi a rosszat (másokat besúg, börtönbe juttat, gyilkosokat védelmez), azt valóban nem menti a meggyőződése. Hülyeségnek, naivitásnak azt nevezem, amikor valaki meggyőződésből mond valamit, ami, ha valaki komolyan venné vagy vehetné, valóban rossz lehetne, így de facto csak annak árt, aki kimondja. Ez történt az Ungváry által szapult írás szerzőivel is.

Végül, mivel Ungváry Rudolf kétszer bírál engem és Vajdát azzal, hogy nem mondjuk ki, hogy az úgynevezett új családforma nem kötelező, szeretném felhívni a figyelmét arra, hogy maga idéz tőlünk egy mondatot, melyben az egymást szabadon választó emberek közösségéről beszélünk. De hát, aki ingerülten olvas, az nem olvas figyelmesen. (Ez persze rám is vonatkozik.)

Mióta Vajdával az inkriminált cikket megírtuk, a hagyományos család bírálata (melyet mostanában patriarchális családnak neveznek) közhellyé vált, s ugyanolyan közhellyé vált a hagyományos család felbomlásának ténye. Igaz, nem a szabadon választott nagycsalád váltja fel, hanem a magányosan élő, önző individuumok világa. Ez így van, tehát el kell fogadni. Szeretni persze nem kell. De talán nem kell gyűlölni sem azokat a naiv, rossz, elvetélt gondolatokat, melyek szerzői keresték a lehetőséget arra, hogy kispekuláljanak valamiféle közösséget, melyben van szeretet, s mely az egyenlőség és a női egyenjogúság világában is fenn tud maradni. De természetesnek tartom, hogy a szabadon választott nagycsalád (kommuna) gondolatának egy bármiféle módon értelmezett kommunizmussal való összekapcsolásától minden tisztességes jobboldalinak (is) lúdbőrözött a háta. Másokat az utópia ijeszthetett meg joggal. Hiszen minden közösségben van uralkodás és elnyomás, erőszak és fájdalom. A többi csak üres spekuláció. De ezt figyelembe kellene venniük a hagyományos család bírálóinak és védelmezőinek is. Valamit valamiért mindig cserébe kell adni.

• Vita