Fodor Andrea

Nyomtatóbarát változat

Amikor Szabó Zoltán cikke megjelent a Beszélő aug. 22-i számában, még nem tudtuk, hogy Csurka ante portas. Aztán robbant a bomba, és ilyenkor óhatatlanul felmerül, bölcs dolog-e, ha nehéz időkben az ellenzéki pártok az egymás közti nézeteltéréseikkel vannak elfoglalva? De hát könnyebb időkre ezután sem számíthatunk (a Fórum szégyenteljes kapitulációja Cs. I. előtt nem sok jót ígér), márpedig rendezetlen számlákkal a tarsolyunkban bajos dolog együttműködni. Holott lehet, hogy csakugyan szükség lesz rá.

Szabó Zoltán szerint ennek csak az áll az útjában, hogy a szabad demokraták nem kedvelik a szocialistákat, féltékenyek választási sikereikre, ezért mindenféle mondvacsinált kifogással bírálják az MSZP gazdasági programját, hogy egy mindenki számára elfogadható érvvel indokolhassák meg elzárkózásukat.

Nekem úgy tűnik, a dolog éppen fordítva áll. A régebbi vitákat mellőzve nézzük csak a legutolsó hónapokat. Kovács András június végén igen kritikus hangvételű cikket írt az MSZP-ről a Népszabadságban. Erre Jánosi György hosszú ellencikkel válaszolt, amelyben nemcsak Kovács Andrást igyekezett cáfolni, de olyan rémképet festett a liberális pártok gazdaságpolitikájáról, amitől minden hiszékeny olvasónak joggal vacoghatott a foga. Hasonló szellemben nyilatkozott néhány nappal korábban Horn Gyula a Magyar Hírlapnak és a Kritikának. Bauer Tamás a Népszabadságban tételesen cáfolta ugyan Jánosinak az SZDSZ-re vonatkozó állításait, ám ez falra hányt borsónak bizonyult – az MSZP legkülönbözőbb személyiségei a legkülönbözőbb fórumokon azóta is ugyanazokat a vádakat ismételgetik, s ezek egyike-másika Szabó Zoltán írásában is előjön.

Lássunk néhányat közülük. A szocialisták az SZDSZ-t valamiféle laissez faire kapitalizmus hívének láttatják, mintha a liberális gazdaságfilozófia abban merülne ki, hogy az állam vonuljon ki mindenhonnan, és ne végezzen semmilyen tudatos gazdaságirányítást. Például Horn Gyula az egyik interjújában nem ért egyet azzal az állítólagos liberális vélekedéssel, hogy „iparpolitikai koncepcióra nincs szükség”. Nos, ezzel az SZDSZ sem ért egyet, mint ezt – főként a kormány privatizációs tevékenységét bírálva – számtalanszor kifejtettek, többek között a Liberális megoldásban is.

Anélkül, hogy a részletekbe belevesznénk: az SZDSZ nem államnihilista. A jelenlegi gyakorlatban azt kifogásolja, hogy az állam ott telepszik rá a gazdaságra, ahol semmi keresnivalója, és ott hiányzik vagy passzív, ahol feladatai lennének. Ez expressis verbis többször is leíratik a Liberális megoldásban. Az SZDSZ olyan államot képzel el, amely elsősorban és jellemzően nem tulajdonosként vagy befektetőként, hanem a gazdaság aktív szervezőjeként van jelen, vagyis inkább közvetett eszközöket alkalmaz. Egy jellemző példa: Szabó Zoltán infrastrukturális állami beruházásokra gondol, a Liberális megoldás az „infrastruktúrára irányuló támogatási rendszerről” beszél.

A kettő között nyilvánvaló szemléleti különbség van. A direkt beavatkozás egy régebbi korszak ideálja volt (akkor volt igaz az is, hogy az infrastruktúra- [értsd út]építés kevés tőkét és fejlett technológiát, viszont annál több élőmunkát igényel), a modern gazdaság természetének a bonyolultabb, áttételesebb megoldások inkább megfelelnek. A közvetlen intervenció hatásfoka sem jobb ezekénél, csak több a nem szándékolt mellék-, sőt paradox hatása. Mindezt persze lehet vitatni, de a másfajta eszközrendszert nem létezőként kezelni nem volna illendő.

A szocialistáknak (főként a párt elnökének) egy másik kedvenc inszinuációja az SZDSZ állítólagos vonzódása a sokkterápiához. Ez is százszor megcáfolt állítás (amihez Bauer Tamás cikkére voltaképpen szükség sem lett volna), hiszen a Liberális megoldásban két önálló alfejezet is szól a sokkterápia elvetéséről. De hát hiába nem vagyunk púpostevék, ha ránk fogják. Jóhiszeműen? Ez csak akkor lehetséges, ha a szocialista politikusok anélkül szapulják az SZDSZ gazdasági elképzeléseit, hogy olvasták volna őket. Vagy talán inkább arról van szó, hogy azért kell a nagyközönség előtt a vetélytárs pártot a manchesteri kapitalizmus letéteményeseként ábrázolni, hogy ezzel szemben annál előnyösebben domborodhasson ki az MSZP dolgozópártisága? (Az ötlet egyébként ismerős; copyright by MDF.)

És itt már el is érkeztünk az időközi választásokhoz. Vajon azért bosszús az SZDSZ, mert a Szocialista Párt sikereket ért el, vagy azért volt sikeres a Szocialista Párt, mert kampányában jelen volt a demagógia is, némiképp az SZDSZ rovására is? Szabó Zoltán vitába száll Laki Mihály cikkével. Lehet, hogy Laki az MSZP néhány téziséből túl szigorú következtetést von le, de legfőbb állításai – a kamatcsökkentések, hitelelengedések stb. programjának aggályos voltáról – aligha vitathatók.

A választók persze nem olvasnak pártprogramokat. A szocialisták viszont állítják, hogy kampánybeszédeikben nem volt semmi kivetnivaló. Lelkük rajta, ám azt látni kell, hogy legjobb eredményüket a kisbéri körzeten belül is Oroszlányban, kilátástalan helyzetbe került bányászok körében érték el. Békéscsabán sem egyenletesen terítve jöttek a szavazatok: a falusias, illetve polgári jellegű régi városrészben kicsi volt az MSZP támogatottsága, viszont tarolt az új, „szocialista” lakótelepen. Azaz mégiscsak van valami a párt retorikájában, ami elsősorban a megrendült egzisztenciájú embereket fogja meg.

Lehet, hogy ez nem demagógia, ettől azonban még nem kevésbé veszélyes. Az MSZP könnyen úgy járhat, hogy törököt fog, de az majd nem ereszti. Ma is akad párt e honhazában, amelynek vezetői nem mernek lemondani egy olyan politikáról, amellyel lelkűk mélyén nem értenek egyet, mert ezáltal támogatóik legszámosabb csoportját veszítenék el. Az ilyesmivel pedig a potenciális szövetségeseknek is számolniuk kell.

De nézzük a legfőbb vádat. Csakugyan az irigység beszél az SZDSZ-ből? Csakugyan nem fordulhat elő, hogy a siker az MSZP fejébe száll? Akkor hogyan értékeljük Horn Gyula júl. 4-i interjúját a Magyar Hírlapban, amelyben – az SZDSZ gazdaságpolitikájának idézett bírálatán túl – kifejti, hogy a liberalizmus jelentős visszaszorulásával számol („a Nyugat-Európában honos helyre, egy közbülső erő szintjére szorul”). Szóval ki az, aki úgy gondolja, hogy a másik párt örüljön, ha „beveszik a csapatba”?

Horn egyébként jóval szelídebben fogalmaz, mint Debreczeni József ama elhíresült cikkében (amely – válaszcikkéből ítélve – Szabó Zoltánnak sem tetszhetett túlságosan), de tartalmilag a két állítás nem sokban különbözik egymástól. Ebből persze kár lenne olyan következtetést levonni, hogy küszöbön áll az MSZP–MDF-szövetség. Ennek nincs politikai realitása, hiszen az MSZP csillaga feljövőben van, minek láncolná magát a süllyedő hajóhoz, amikor már a KDNP is az ellenkezőjét fontolgatja? De azért engedtessék meg nekünk, hogy észrevegyük az ilyen gondolati egyezéseket.

Tegyük hozzá, a Horn-interjúban békülékeny gesztusok is vannak. Ez az ellentmondásosság azonban éppen mintha a pártelnök jellemzője volna. Július 9-én a Politikatörténeti Alapítvány (mint a helyszínen kiderült, baloldali zászlóbontásnak szánt) vitadélutánt rendezett Hegyi Gyulának a Kritika 6. számában megjelent „A baloldaliság öröme” c írásához kapcsolódva. A cikk jelentős hányada a szocialisták és a liberálisok kívánatos viszonyával foglalkozik, a vitában is többen érintették a kérdést Horn Gyula itt egy lélegzetre kijelentette, hogy az egyenlő távolságtartás doktrínája nem helyénvaló, illetve, hogy „a liberális kormányzati alternatíva a Szocialista Párt számára ugyanúgy elfogadhatatlan, mint a konzervatív”.

Akik ez utóbbi tézisével vitába szálltak, nem tartoznak az MSZP hierarchiájához. Akik viszont igen, azok általában nem tápláltak baráti érzelmeket az SZDSZ és a Fidesz iránt. (Például Géczi Józsefnek egyetlen jó szava sem volt a liberálisokról, ellenben fontosnak tartotta védelmébe venni Czine Mihályt, akiről előzőleg valaki megállapította, hogy a Nemzeti Társaskörben Kunszabóval került egy kompániába.)

A vitadélután ügyeletes botrányköve Kovács András cikke volt. Annak a lehetséges MDF–MSZP-paktumra vonatkozó jóslatát mindenki felháborodottan utasította vissza. Annál valószínűbbnek tartották, hogy végül is majd a liberálisok paktálnak le a konzervatívokkal, hiszen „mindig is azt tették, már a dualizmus idején is, a Horthy-korszakban is, és most sem várható más tőlük”. (Továbbá munkásellenesek, amit az is bizonyít, hogy 1924-ben Rassay ellenezte a Bethlen által tervbe vett munkanélküli-segélyt. Egyáltalán – én ott három óra leforgása alatt többet hallottam említeni Rassay és Vázsonyi nevét, mint az SZDSZ-ben három év alatt.)

Talán ennyi is elég ahhoz, hogy azt mondhassuk Szabó Zoltánnak: több dolgok vannak földön és égen, Horatio… Ha mind az SZDSZ, mind a Szocialista Párt komolyan veszi, hogy feladata van a magyar demokrácia megvédésében, akkor aligha kerülhetik él, hogy több téren együttműködjenek. Ehhez viszont rendezni kell egymáshoz fűződő viszonyukat. Ezt a gordiuszi csomót azonban nem lehet egy suhintással átvágni. Itt csak a hosszú, türelmes bogozás segít.

• Vita