Kozák Gyula

Nyomtatóbarát változat

Részben helyhiány miatt, részben mert Kőszeg Ferenc számos gondolatomat már elmondta helyettem, most csak T. G. M. néhány állításával szállok vitába.

1. Az országgyűlési választások idején az ország lakossága nem valamifajta létező pártprogramokra szavazott, hanem szlogenekre. Bárki került volna is ki győztesen a választásokból, balgaság lett volna azt hinnie, hogy politikai tőkéjével szerezte meg a parlamenti többséget. Politikai tőkéje ugyanis kizárólag a demokratikus ellenzéki hagyományokkal rendelkező SZDSZ-nek volt. Az MDF tradicionális magyar demagógiával (magyarkodással) megnyerte a választásokat, de már a helyhatósági választásokig nem tartott ki ez a lendülete. Erőtlenségét mi sem bizonyítja jobban, mint az a személyi politika, amelyből kiderült, hogy nincsenek kormányozni képes figurái, hangadói jobb esetben is csak korteshadjárathoz elegendőek, ma már ahhoz is egyre kevésbé.

2. Antall József – aki a kormány egyetlen profi politikusa – miniszterelnöksége is annak köszönhető, hogy nem volt a pakliban egyetlen olyan személy sem, akit ki lehetett volna állítani a nemzetközi porondra. Lezsák, Csurka, Csengey és más vezető MDF-es figurák kínjukban bányászták elő a mandzsettából a helyét kereső Antallt, aki látván, hogy remény van a csúcsra kerülni, elvállalta a fórumosok által kínált stallumot. Más kérdés, hogy a róka fogta csuka, csuka fogta róka esete állt elő, de úgy tűnik, Antall ette meg az MDF-et, s nem fordítva.

3. Kétségtelen, hogy az SZDSZ képviseli ma a parlamentben a legnagyobb intellektuális erőt, s Antall úr nagyon rosszul teszi, hogy erre nem épít. A T. G. M. által sommásan lesajnált szocialisták egy része ugyan máig magán viseli az MSZMP-stigmát, de érdemes lenne arra is figyelni, hogyan politizálnak a konkrét esetekben, s főleg, hogy az állampárti múlt nélküliek, vagy éppen az állampárttal egykor (nem az utolsó vagy azutáni pillanatban) belülről szembefordulók nem lennének-e képesek a nemzet bajain enyhíteni, talán korábbi államigazgatási gyakorlatuk okán. A Fideszről egyre kevésbé lehet tudni, hogy tulajdonképpen mit akar, mert egyszerre nem lehet valaki kurva is és szűz is. A Fidesznek jó lenne végre eldönteni, hogy hová tartozik, s ennek jegyében politizálni.

4. A kisgazdák és a kereszténydemokraták intellektuálisan nincsenek jelen a parlamentben, a torgyáni bohócintermezzók ugyan a tévénézőket még egy ideig szórakoztatják, de a parlament üzemszerű működését csak nehezítik.

5. Ebben a parlamentben kellene T. G. M. szerint következetesen liberális vonalat képviselni. De kinek? S mit jelent a T. G. M-féle liberalizmus? Az MDF-től nem várható más, mint az erős állam kiépítésére való törekvés és az egyre növekvő nemzeti demagógia. Nálunk fejlettebb és nagyobb demokratikus hagyományokkal rendelkező országokban sem könnyű a kohabitáció, vagyis hogy a parlamenti és a helyhatósági többség nem esik egybe. Magyarországon különösen nagy szerepe van a fővárosnak, ahol is az SZDSZ fölényes győzelmet aratott. T. G. M. azt mondja, hogy amennyiben létrejönne a nemzeti egységkormány, az SZDSZ kerülő úton, úgymond kiskapun kerülne be a kormányba. Egyrészt ez nem igaz, hiszen csak az országgyűlési választások utáni helyzet megváltozását tükrözné a tény, másrészt kérdés, hogy az SZDSZ egyáltalán akar-e a jelenlegi kondíciók közepette a kormányzati hatalomban osztozkodni a kisgazdákkal és a kereszténydemokratákkal. Vagy a nagykoalíció utóbbiak kiszorítását jelentené, s így az SZDSZ és az MDF együtt képezne parlamenti többséget? Abszurdum!

6. Ami a közvéleményt illeti, T. G. M. könnyedén elbánik vele. Honnan tudja, hogy a közvélemény (ergo a lakosság döntő többsége) „azt mondja, hogy a demokrácia nem ér fikarcnyit sem”? S ha a szabadelvű demokratáknak nem szabad minden esetben a közvéleményt követniük, ki a megmondója, hogy mikor kell a közvéleményre hallgatni, s mikor kell a bölcs vezetőknek, a mindent tudó, felelős politikusoknak a közvélemény ellenében, ám a nép érdekében dönteni. T. G. M. azt sugallja, amit az MDF a gyakorlatban tesz. S amit a pártállamban az élcsapat is gyakorolt. Biztos, hogy nincs olyan politikai gyakorlat, amelyben mindig a közvélemény szerint döntenek a politikacsinálók, de mindig azt kell hinniük, hogy a megválasztásukkor hirdetett elveik, programjaik alapján lépnek, s mindenkori megnyilvánulásuk egybeesik választási programjukkal. Ez eminens érdekük, ha a következő választásokon szavahihetőségüket fontos érvnek tartják. Ám ami azt illeti, az sem utolsó szempont, ha a nép (ti. a választópolgárok) elégedettek képviselőikkel.

7. Nem világos, hogy melyik az a közvélemény, amely a parlamenti vitákat fölöslegesnek, netán taszítónak tartaná. Ki az, kik azok, akik nem akarnak pártharcokat? Eleddig legfeljebb azzal találkozhattunk (s hogy ez mennyire volt a köz véleménye, arról pontos információink nincsenek), miszerint a felesleges vitákat, az értelmetlen és kisszerű marakodásokat kísérte ellenszenv – leginkább a sajtó részéről. Ha hinni lehet a közvélemény-kutatásoknak, a parlamenti üléseket a televízióban és a rádióban csak a lakosság elenyésző kisebbsége követi nyomon, az összefoglalókban pedig nyoma sincs annak a hangulatnak, amelyre a cikkben utalás történik. A közvéleményt igen kevéssé érdekli, hogy milyen élesek a viták, a végeredmény azonban annál inkább. Mert az istenadta nép már csak olyan, hogy a lakbér, a közlekedési tarifa, a benzin és a hús ára iránt igen fogékony, s ez a közvélemény, vagyis az a nép, amelynek nevében már annyi disznóságot követtek el, bizony még arra is képes, hogy saját szabadságát korlátozza – csak azért, hogy képes legyen egyáltalán megélni. A nép ugyanis nem közgazdasági és filozófiai kategóriákban fogalmazza meg a világot, hanem a maga köznapiságában, szegényes fogalmi kultúrával s a léte által meghatározottan, hangozzék ez most akár marxistául is.

8. Ami pedig a parlamenti zűrzavart illeti, javaslom az angol, az amerikai vagy izraeli hasonló testületek munkáját figyelni (a dél-amerikaiakról nem is szólva), s meglepő módon azokhoz képest a mi parlamentünk inkább hasonlít fegyelmezett árvaházi gyerekek reggelijére, mint parlamenti vitára.

9. De mit is jelent közelebbről, hogy a nép korlátozná önmaga szabadságát, s ezzel „alájátszana” a zsarnoki államnak? Erre a kérdésre a dolgozatban még implicit válasz sincs. Annál fájdalmasabb, hogy a politika és a morál viszonya Kupa Mihály kapcsán bekúszik a képbe. (Itt Kupa személyét tekintsük paradigmának csupán!) T. G. M. üdvözli, hogy végre párton kívüli szakember kerül a kormányba. Ez valóban üdvözlendő tény, hiszen a vendéglátósból lett belügyminiszter mellett üde színfolt egy, az apparátust is ismerő szakember megjelenése. Igen ám, de ha Kupa jó a kormánykoalíciónak, akkor miért nem jó az a több tucat szakember, aki szintén erkölcsi skrupulusok nélkül hajlandó lenne a szakértelmét áruba bocsátapi? Mert Kupa pártonkívüli volt? Mert „csak” főosztályvezető volt? Nehezen érthető a miniszterelnök káderpolitikája.

10. T. G. M. örül annak a résnek, amely az MDF lassúságából, passzivitásából adódik, mert ennek köszönhetően „szemfüles magyar honpolgárok… értelmes gazdasági magatartást tanúsítanak”, vagyis – s ez már az én interpretációm – az eredeti tőkefelhalmozás korának megfelelően viselkednek, eluralkodik a szabadrablás, az állam kijátszása, a gyengék elhullása, az adózatlan jövedelmek felhalmozása, a vállalati vezetők „spontán” privatizációja, s elérkezünk oda, hogy a vállalkozó hovatovább a csirkefogó szinonimájaként jelenik meg a köztudatban. Láttuk, milyen tehetetlen volt a kormány a hajléktalanok gondjainak megoldását illetően, láttuk, hogy a taxisblokád idején még viselkedni sem tudott, nem várhatjuk el tehát, hogy szakszerűen kormányozzon. De elvárjuk, hogy alapértékeket óvjon, hogy sok hónap alatt legalább annyi eredményt érjen el, amennyit Demszky főpolgármester egy hét alatt a fővárosban el tudott érni. Demszky pedig SZDSZ-es! S ha emlékeim nem csalnak, a Szeta alapító tagja volt. (Proletkultos? Szamaritánus? Szocialisztikus?)

11. Az MDF tartalékai valóban kimerültek, már csak önképzőköri szinten partiképes. S úgy tűnik, az MDF-gyűlés nem is volt több önképzőköri összejövetelnél (a kisgazdák nagyválasztmányi ülése még ezt a szintet sem érte el, de legalább erre fel voltunk készülve), amelyet a tanár úr sem tudott kordában tartani. De még hogy Kiss Gy. Csaba kiszállása a vezetésből kihívó és érdekes lenne azáltal, hogy bedobta a törülközőt…? Aránytévesztés ez a megállapítás T. G. M. részéről.

12. Mint ahogy Kunszabó és bandája szélsőjobboldaliságát értelmesnek nevezni is enyhén szólva eufemizmus. Jó lenne, ha T. G. M. néha beleolvasna a Hunnia Füzetekbe!

13. T. G. M. – eddigi írásai alapján – feltétlen híve a szabadversenyes kapitalizmusnak, s számon kéri az MDF-en, hogy ennek lehetőségeit nem kellő gyorsasággal teremti meg. Ugyanakkor szemére veti az SZDSZ-nek, hogy vezetősége attól retteg, „hogy be kell vallania: az elkerülhetetlen áldozatok… elfogadhatatlanok a magyar nép számára”. Az áldozatokról csak annyit, hogy azok máris elérték a tűrőképesség határát, s a java csak ezután következik. Ha a közvéleményben a szabadságnak a jövőben is olyan negatív konnotációi lesznek, mint szegénység, nyomor, éhezés, kilakoltatás, akkor a köz nem fogja akarni a szabadságot, visszasírja azt a korszakot, amikor volt mit enni, tudott autót tartani, s hiába magyarázzuk neki naphosszat, hogy emberi jogaiban korlátozva volt, inkább vállalja ezeket a korlátokat, de tele hassal, biztos munkahellyel.

14. Akarhatja-e kivenni a részét az SZDSZ a jövőépítés olyan módjából, amelyben az építés vezetői csak a távoli jövőben ígérnék elfogadható állapotokat? A T. G. M. által vágyott liberálkapitalizmust – remélve, hogy azért jó vége lesz – kitűzheti-e zászlajára egy párt, amelyben a szociális elkötelezettségűek tradicionálisan nagy számban vannak jelen? Ha másképpen is (mert nyilván okosabban, emberségesebben, szakszerűbben), de kevesebb áldozattal járóan vezetné-e el az SZDSZ az országot a jelen kilátástalan helyzetből a jobb jövőbe? Sajnos, ebben kétségeim vannak.

15. A helyhatósági választások az SZDSZ sikerén kívül még egy igen fontos tanulsággal szolgáltak. Jelesül azzal, hogy a volt állampárt apparátusának embereivel szemben közel sem volt olyan nagy az averzió, mint azt várni lehetett volna. Az MDF és még inkább a kisgazdák fröcsögő indulatainak tehát konkrét kérdések kapcsán lehet alapja, de általában a köz sokkal toleránsabb, sőt, mondhatjuk, realistább, mint a vezető pártpolitikusok. A köz pragmatikus. S nem a politikai közvélemény kétségbeesett, miként azt T. G. M. írja, hanem a lakosság, pártállástól függetlenül. A nép pragmatikusan van kétségbeesve. Fél. Már nem csak a jövőtől, de a jelentől is.

16. Az SZDSZ ne akarjon rendkívüli országgyűlési választásokat, még akkor sem, ha nagy eséllyel megnyerhetné is. Az SZDSZ adjon sok jó tippet az MDF-nek. Erősödjön, s érdemelje ki a köz még nagyobb bizalmát. Bizonyítsa be polgármesterei révén, hogy tudja, meri, teszi. Készüljön föl a következő, menetrend szerinti választásokra. S gondolja végig, hogy a nyugatos út valóban a mi utunk-e, hogy a létező kapitalizmus valóban a mi jövőképünk modellje-e? S ha nem, akkor hogyan tovább?

17. Ami pedig a Beszélő elmarasztalását illeti, proletkultosságáért, baloldaliságáért, „amikor a választók körében népszerűbb a liberalizmus, mint valaha”, arra csak azt mondhatom, hogy ha ez a szocdemnosztalgia, ez a baloldaliság, akkor még kevés is, amit a Beszélő nyújt, abban a kulturális sivatagban, amely a hazai sajtót jellemzi (a kevés, tiszteletre méltó kivételtől eltekintve). Azt pedig végképp nem tudom, hogy T. G. M. mire alapozza, hogy a liberalizmus a választók (vagyis a nemzet nagykorú állampolgárai) körében népszerűbb, mint valaha. S miért reménytelen kisebbség a szocdem baloldal? A huszadik századi Európa története azt bizonyítja, hogy a szocdemeknek folyamatosan helyük volt a jóléti Európa felépítésében, hol a hatalom bástyáin belül, hol ellenzékben. A Petrasovits Anna-féle, illetve a vele hadakozó rivális szociáldemokrata pártok jelenlegi hazai tevékenysége alapján nem lehet a szocdemeket elparentálni történelmi léptékkel mérve. Mint ahogy remélhetően kiizzad magából egy épeszű, működőképes pártot a parasztság is – a kisgazdapárt és a már születésekor gyanús parasztpárt utódjaként.

18. Érdemes a T. G. M. által lesajnált (a Beszélőben közölt) szociofotókra egy kis időt vesztegetni, mert messzebbre vezet ez a félmondatos kiszólás. Népszavazás alapján a szex- és pornóképek nyernék a versenyt a szociofotóval szemben, miként a Beszélő és a szex- és pornólapok példányszáma közötti különbség is ezt bizonyítja. De azt már bizonyára T. G. M. is elismeri, hogy létezik a rétegzett kultúra, s nem kívánná saját tudását (amely a magaskultúrát reprezentálja) alárendelni az aluljárók szintjének csak azért, hogy áldozzon a liberalizmus (itt: többség) oltárán. Arról az önellentmondásról nem is szólva, hogy korábban az edukált bölcsek döntéseinek kívánta, alávetni a közt, most pedig, ha implicite is, a köz akaratának szolgáltatná ki a kultúrát?

19. T. G. M. szerint a. Beszélő marginális rétegekre támaszkodik. De marginálisnak nevezhető-e 3-4-5 millió ember? Ugyanis a T. G. M. által újbalosoknak tituláltak (s ebben az összefüggésben magamra nézve is elfogadom ezt a jelzőt) folyamatosan ezek érdekében hallatják szavukat. Valóban, a következetes liberalizmus „átmeneti” időre (esetleg néhány évtizedre) ejtené ezeket a milliókat egy majdan bekövetkező Kánaán nevében. De nem ezt teszi-e az MDF is, csak éppen más szlogenekkel?

20. Lehet, hogy egyszer az SZDSZ-ből két vagy több párt lesz, s az egyiknek T. G. M. lesz a vezető ideológusa. Én azonban, mint megrögzött pártonkívüli, a másik SZDSZ-szel fogok szimpatizálni, nekik fogok szurkolni: a proletkultos, újbalos, szocdem nosztalgiás, szetás, „szociálpolitikás” szárnynak, amely nem kevésbé fog serénykedni az.új Magyarország megteremtésén, mint a konzervatív liberálisok. S majd tíz év múlva a választók eldöntik, hogy mely szakadár csoport képviselőit kívánják látni a parlamentben és az önkormányzatokban. Addig azonban a konstruktív ellenzéki szerephez híven ne a kormányt igyekezzen az SZDSZ megbuktatni, hanem kényszerítse arra, hogy az jobb programokkal próbálja kivezetni az országot a kátyúból.

• Vita