Skip to main content

Negatív üdvtörténet?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Most, amikor az MDF tartja a maga sátoros ünnepét, s üdvtörténeti helyszínné fásítja a lakitelki sátor helyét (várjuk az obeliszket, Varga Imre vagy Makovecz tervezésében), most, amikor az alámerülő és kidekkoló Antall végre a világ színe előtt keményen kiáll a vízlépcső megépítése ellen, és igyekszik nyilvánvalóvá tenni, hogy a (ma még) szlovák gaulauter hazudós kalandor, most, amikor a Magyar (Kir.?) Rendőrség skinheadekkel tárgyal, kár Langmár Ferencnek meghamisítani a demokratikus ellenzék egyik legnagyobb vihart kavaró, legnagyobb szabású akcióját csak azért, hogy személyes ellenszenvének hangot adjon.

A Beszélő szeptember 28-i számában a következő sorok állnak az egyébként kiváló szerző által leírva: „Miután a Vargha János fémjelezte Duna Kör nem tudott (nem mert?) jelöltet indítani az 1985-ös választáson, Tóth János úgynevezett független jelöltként indult. A jelölőgyűléseken óvatosan, de félreérthetetlenül középpontba állította a vízlépcső és a környezetvédelem ügyét.

Nyílt titok, hogy akkori jelöltségének, »kampányának« fő szervezője az a Bába Iván volt, aki ma mint külügyminisztériumi helyettes államtitkár a Duna körösök támadásának egyik fő céltáblája, s akinek most lemondását követelik. Az, aki egy-két héttel a GNV elleni tiltakozások megindulása után csatlakozott a szervezőkhöz, s évekig a Duna-mozgalom egyik fő szervezője volt.” Ennyi az idézet.

Mivel az 1985-ös akció egyik kiagyalója és szervezője voltam, továbbá egyik szerkesztője és egy személyben kiadója az 1985 őszén megjelent (természetesen szamizdat) VÁLASZTÁSI ALMANACH-nak, jogosnak érzem, ha a demokratikus ellenzék eme – végül is sikertelen, de a hatalom működését alaposan megzavaró – akciójáról legalább utólag pontosan tájékoztassuk a közvéleményt.

Hosszabb tanulmányt igényelne a ’85-ös ellenzéki választási kampány ismertetése, annál is inkább, mert akkor a Választási Almanachban (konspiratív megfontolásokból) számos tényt nem tehettünk közzé. Most azonban néhányat feltétlenül közölni kell, különösen mert azok nem fedik Langmár állításait, s így meghamisított tények kerülnek az olvasó elé.

Azok számára, akik nem ismerik a pártállami választási, jelölési mechanizmust, el kell mondanom, hogy a törvényben szabályozott, háttérből a párt által irányított, a Hazafias Népfront által lebonyolított jelölési menetrend a következő volt. Minden választási körzetben legalább két jelölőgyűlést kellett tartani. Ezeken átlagosan 200-300 ember jelent meg. A levezető elnök a tiszteletkörök után javaslatot tett a HNF által támogatott két jelöltre, azokat a közönség soraiból előre felkért hozzászólók is támogatták, majd szavazásra került sor. A slampos szavazatszámlálásnak nem volt túl nagy jelentősége, mert a kivezényelt, odaterelt s évtizedek alatt elfásult közönség szinte egyhangúlag megszavazta a jelöltté válást. Ha a jelölt a két jelölőgyűlésen elnyerte az összes szavazat egyharmadát, akkor a neve felkerült a szavazócédulára. Az 1983-as választási törvény kötelezővé tette a kettős jelölést, amely korábban csupán egyre ritkábban kihasznált lehetőség volt. Ennek a „demokratikus” reformnak a hatását azonban nyomban tompítani is igyekeztek azzal, hogy az új törvény előírta, a jelöltnek formálisan hitet kell tennie a HNF választási programja – azaz a pártállam mellett. A spontán jelölést – azt, hogy a jelölőgyűlés résztvevői maguk javasolnak jelöltet – a korábbi szabályok sem zárták ki (voltak is erre kísérletek, az egyiket az 1980-as választás idején Krassó György szervezte), de tömeges spontán jelölésekre először 1985-ben került sor, nem annyira a jogszabályok, inkább a politikai körülmények megváltoztatásának következtében. Az indulni szándékozó nem hivatalos jelöltek közül néhányan valamelyik független mozgalomhoz – a demokratikus ellenzékhez, a környezetvédőkhöz – tartoztak. E jelölteket, akik országos ügyekben fejtették ki a hivatalostól eltérő nézeteket – a nagyszámú spontán jelölttől megkülönböztetendő – a demokratikus ellenzék körében független jelölteknek nevezték. Támogatásukra 1985 kora tavaszán egy bizottság alakult, amely igyekezett összehangolni a függetlenek kampányát – már amennyiben tudott indulási szándékukról.

Amikor megalakítottuk azt a kezdetben titkos stábot, amely ebbe a spontán jelölés elvi lehetősége által keletkezett résbe kívánt behatolni, a következő feladatokkal kellett megküzdenünk, még az előtt, hogy a színre léptünk, s a majdani jelöltekkel egyáltalán tárgyalásokba bocsátkoztunk volna. Olyan személyeket kellett választanunk, akik kellő ismeretséggel és tekintéllyel rendelkeznek, jó szónokok, s még ellenséges közegben is keményen képesek állni a sarat. Olyan körzeteket kellett keresnünk, amelyekben – kellő propaganda után – számíthattunk a megfelelő, bennünket támogató résztvevőkre. Tekintettel arra, hogy a jelölőlistára való felkerülésnek alapvető feltétele volt, hogy a jelöltjelölt vagy ott lakjon vagy ott dolgozzon, ez eleve szűkítette a lehetőségeinket. Annak is tudatában voltunk, hogy erőink csekély volta miatt túl sok helyen nem állíthatunk jelöltet, mert nem győznénk az illegális propagandamunkát. S az is evidens volt, hogy az egyéni jelöltek látszólag spontán, alulról jövő kezdeményezésre kerülhetnek hirtelen a jelölőgyűlés közönsége elé. Igen hosszú viták után született meg a jelöltek névsora – amelyet most nem ismertetek.

Mindebből következik, hogy Vargha János semmilyen körülmények között nem indulhatott volna a Duna Kör színeiben (képviseletében). Szó volt viszont arról, hogy V. J. indul választókörzetében (akkor is Pilisborosjenőn lakott), s programjában a vízlépcső és a környezetvédelem fog dominálni. Meg is kezdődött a szervezőmunka, azonban kiderült, hogy a körzethez tartozó több település közül éppen a legnépesebb községben (Budakeszin) a jelöltség már eldőlt. Bármennyire is igyekeztünk, Budakeszin nem találtunk olyan partnereket, akik hajlandók lettek volna „a község lakosságát megdolgozni”, helyi propagandát kifejteni, márpedig helyismeret, helyi beágyazottság nélkül teljesen reménytelen lett volna V. J. indítása. Ezért nem került sor Vargha János jelölésére – Vargha János legnagyobb sajnálatára. Ő ugyanis még ilyen körülmények között is szívesen vállalta volna a küzdelmet, de lebeszéltük, mert nem akartuk egy biztos fiaskóval tetézni az amúgy is várhatóakat.

Tóth János biológus, aki nem vett részt a demokratikus ellenzék munkájában, igen kiváló ötletnek bizonyult, mert reményünk volt rá, hogy a szolid tudósember megjelenése nem lesz olyan irritáló a jelölőgyűléseket éberen felügyelő BM számára. Ismertük munkásságát és szakmai nézeteit, s ez még külön is vonzóvá tette őt, hogy parlamenti képviselő legyen. Tóth János azonban nem „úgynevezett” független jelöltként indult, hanem, mint minden, nem a HNF által kiválasztott jelölt, spontán lakossági kezdeményezésre került volna a szavazócédulára. Másképpen ugyanis nem történhetett volna.

A demokratikus ellenzék ún. spontán jelöltjei mellé kampánymenedzsereket állítottunk, akik segítették a munkájukat, szervezték a propaganda-hadjáratot, röpcéduláztak, egyéni agitációt folytattak a körzetben stb. Bába Iván mint II. kerületi lakos, Tóth János leendő körzetének választópolgára és valóban a Duna-mozgalom egyik motorja, feleségével, Vásárhelyi Judittal (és másokkal) együtt igyekezett a körzetben mozgósítani a lakosságot, hogy minél többen menjenek el a jelölőgyűlésekre és ott szavazzanak Tóth Jánosra. Bába Iván akkori érdemeiből semmit nem von le, hogy utána milyen utat járt be, s hogy most milyen szerepet játszik külügyi főtisztviselőként. (Egyébként nem lemondását kellene követelni, hanem múltjára tekintettel belekompromittálni a C variáns elleni küzdelembe, hiszen jelenlegi posztján sokkal többet tehet partnerként, mint bűnbakként.) Itt szükséges még megemlíteni, amiről a közvélemény szintén semmit nem tud, hogy 1988-ban, a Független Jogász Fórum kezdeményezésére született egy alternatív választási törvénytervezet, amelynek előkészítésében a jogász szakemberek mellett Bába Iván és jómagam vettünk részt alkotótársakként éppen a ’85-ös választásokon kifejtett tevékenységünk okán. A történelem túllépett a tervezeten, de akkor az vitathatatlanul korszerű és a létező választási törvénnyel élesen szemben álló volt. Ez is megérne egy misét.

De térjünk vissza a ’85-ös választási előkészületekhez. A BM természetszerűen időben reagált a megtervezett spontán ellenzéki akciókra. De ezt vártuk is, mert nem lehetett egyszerre konspirálni, és széles körű propagandát kifejteni. A jelölőgyűlésekre civil BM-eseket és munkásőröket, aktív és nyugdíjas pártfunkcionáriusokat vezényeltek, oda a mi embereink alig juthattak be, volt amikor a jelölőgyűlés termét már a kezdés előtt több órával zsúfolásig megtöltötték, s a kezdésig zenével és filmmel szórakoztatták az unatkozó veteránokat (Őrmező). Amikor pedig ez sem segített, a szavazatszámlálás eredményét hamisították meg (Rajk László esetében). A demokratikus ellenzék egyetlen jelöltet sem tudott az Országgyűlésbe juttatni. Sem Varghát, aki nem is indult, sem Langmárt, aki szintén környezetvédő programmal lépett a színre, de a hatalom leszavaztatta. Szerencsére néhány, nem általunk animált körzetben mégis listára, majd parlamentbe kerültek valóban független, spontán jelöltek, s a szinte erőszakkal képviselővé ütött Balla Éva személyében törököt fogtak.

Nincs ugyan kerek évfordulója a ’85-ös választásoknak, de nem ártana, ha azt alaposan megismertetnénk a nyilvánossággal, nehogy már a legújabb kori magyar történelem ’87-ben Lakitelken kezdődjék. Nagyon határozottan ki kellene végre mondani, hogy Lakitelek csak egy s nem is a legjelentősebb állomása volt a rendszerváltás előkészítésének, s amikor ők ott összeültek, akkor már a demokratikus ellenzék mögött évtizedes kemény politikai múlt állt. S ebben a múltban nem voltak összekacsintások a hatalommal, nem volt egyezkedés sem Pozsgayval (akit azért a televíziós összeállítás is igyekezett Kis Gy. Csaba által meghazudtolni), sem mással. A demokratikus ellenzék ma mintha túl szerény lenne, s hagyja, hogy az MDF – amely a liberálisok ügyetlensége miatt megnyerte az országgyűlési választásokat – kisajátítsa a rendszerváltás előkészítését. S az ilyen kisajátítási törekvésekhez különösen jól jön, ha az egykori kitaszítottak, akik a pártállami időkben vállalták a szolidaritást, ma egymást marják, csúsztatásokkal egymást igyekeznek lejáratni, nem is világos pillanatnyi érdekeik miatt.
























Hivatkozott cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon