L. F. [Langmár Ferenc]

Nyomtatóbarát változat

„Az a baj, hogy nem lehet megítélni a kiállítás megrendezésének költségvetési igényét sem. A megrendezést támogatók arra számítanak, hogy az adórendszeren keresztül kedvezményeket kapnak, s az infrastrukturális fejlesztések jó részét a költségvetés finanszírozza. Kérdés az is, hogy a külföldi tőke idejövetelének mi lesz az ára. Nem mindegy, milyen szervezet kezében lesz a kiállítás megszervezése és a hasznosítás. Ha »szocialista fővállalkozásként« csináljuk, akkor bizonyos például az is, hogy »ki lesz rabolva« az állam.

Azt gondolom, hogy a világkiállítással kapcsolatos beruházásokat le kellene választani a költségvetésről. Egy külön alapot kellene létesíteni, még akkor is, ha ennek esetleg nincs is bevétele. De így világosan látni lehetne: mennyit, mire költünk el. A nulláról kell indítanunk, azaz ide kell sorolnunk minden beruházást, ami a világkiállítás megrendezéséhez szükséges. Az pedig más kérdés, ha valamelyik részére azt lehet mondani, hogy ezt megcsináltuk, s ez az országnak még egyéb hasznot is jelent. Egy ilyen alap tisztább helyzetet teremt, oldaná a gyanakvást is. Társasági formában, külföldi részvétellel működő részvénytársaságra kellene bízni a szervezést, amely profitorientált lenne. Ha ebbe nem tudunk külföldi partnert bevonni, akkor legalább világosan láthatjuk, mire számíthatunk később.” Kupa Mihály nyilatkozott így az expóról még 1989 elején. (Országgyűlési Tudósítások, 1989. március)

…biztos nagy hasznotokra lesz…

Ugyanebben az időben a Magyar Hírlap egyik tollforgatója fölvillantotta azt a jövőképet, amely majd az expóval megvalósul. Vakító napsütés, boldog víkendezők, színes BASF reklámernyők, sereglő pénzes külföldi cégek, miközben mi magyarok „mások pénzét és eszét” használjuk. Ilyen reményekkel eltelten nyugodtan állíthatta: hogy „bár pontos tervek és adatok még nincsenek, az már bizonyos, hogy messze többet kapna a gazdaság, mint amennyit invesztálnia kellene”.

Kész szerencse. Az újságíró állítása védelmében megcáfolhatatlan ténnyel is szolgálni tud. „Meglátjátok magyarok, biztos nagy hasznotokra lesz”, idézi a Lánchíd mellett érvelő Széchenyit. (Matkó István, Magyar Hírlap, 1989. február 9. és 15.)

A két idézet máig érvényesen jelöli ki azokat a határokat, amelyek között a világkiállításról alkotott vélemények többsége mozog (kivéve persze azokét, akik határozottan elutasítják az expót). Kupa akkor 1992–93-ra 8-9 százalékos inflációt jósolt, a világkiállítás költségeit ugyanakkor 1995-ös áron 250-300 milliárd forintra becsülte. A jelek szerint ha az inflációt nem is sikerült telibe találnia, a költségeket – ha becslését korrigáljuk a tényleges és a ma várható inflációval – annál inkább.

Mire számíthatunk

Ma szó sincs olyan elkülönített alapról, amely világosan láttatná a világkiállításra elköltött összegek nagyságát, a közvetlen bevételeket. De még azoknak a társaságoknak sincs nyoma, amelyek a beruházás és az üzemeltetés szervezésével foglalkoznának. Külföldi partnerről pedig végképp nincs szó.

1990-ben, mind a Németh-, mind az Antall-kormány ideje alatt a kormányzati emberek és a világkiállítást támogatók részéről az egyik leggyakrabban elhangzó érv az volt, hogy azonnal dönteni kell, mert a huszonnegyedik órában vagyunk. A késlekedés növeli a költségeket, rontja a minőséget, csökkenti a magyar ipar és a magyar szolgáltatások lehetséges részarányát. Márpedig ha az expo az egyik fő húzóágazat, mint annyiszor hallhattuk, akkor ezek alapvető kérdések.

A késlekedés máig tart, s hogy mennyibe kerül majd az expo, valószínűleg ezt senki nem tudja megmondani, a számok éppoly bizonytalanok, mint évekkel ezelőtt. Ami azonban bizonyosnak látszik, hogy a meghatározott költségvetési kereteket szétfeszítik a tervezett beruházások.

A finanszírozásról tanulmányt készített az utóbbi időben ismét sokat emlegetett Bechtel cég. Ők – több félreérthető nyilatkozattal ellentétben – csak a kiállítás területén megvalósuló beruházások és azok üzemeltetésének költségeit vizsgálták. Úgy becsülik, hogy az üzemeltetésből közel 16 milliárd forint kasszírozható. (Amikor lehetséges, 1992-es árakon közöljük az adatokat, az eltérést a sajtóban közölt számoktól részben ez magyarázza. Amikor nem állt közvetlenül rendelkezésünkre mai árakon számolt adat, akkor az 1990-es árak és a Világkiállítási Programiroda által megadott árindexek alapján számoltunk. A számokról szólva azt is meg kell jegyezni, hogy annyiféle becslést és jóslatot lehet hallani olyanoktól, akik valamilyen szempontból akár szakembernek is minősíthetők, hogy az expo teljes összeomlását és hatalmas diadalát is meg lehetne most jósolni.)

A bevételek döntő hányada, mintegy 10 milliárd forint származna a belépőjegyekből. Tíz millió körüli látogató esetén ehhez a belépőket ezer forintért kell árulni.

Sevillában 36 millió látogatót terveztek, s úgy gondolták ennek fele külföldi lesz. Ma úgy látják (bár egymástól eltérő számokat hallani), hogy 30 millió látogató lesz, s csak 30 százalékuk lesz külföldi. A sevillai tapasztalatok alapján kicsit óvatos szakértők úgy becsülik, hogy az 1996-os expóra 8-10 millió látogató várható, 4-4,5 millió lesz a külföldi, akik közül 1 millió jön kifejezetten a kiállítás miatt Magyarországra. A bevételek másik legnagyobb tétele a szponzorálásból származna, 1,9 milliárd forint. A Bechtel az üzemeltetés költségeit csupán 13,8 milliárd forintra becsüli.

Ezekből a költségekből azonban még hiányoznak a szűkebben vett, 36 hektáros világkiállítási területen szükséges beruházások. Ezt mai árakon számítva 31 milliárd forintra kalkulálják, amit a programiroda a hasznosítás szempontjából kettéválaszt. Az egyetem által hasznosítható munkák értéke 19,1 milliárd forint, a többit közvetlenül a kiállítás költségeihez kell sorolni, illetve meg nem határozott része „önkormányzati hasznosítású”.

Tehát szigorúan a kerítésen belül maradva a deficit 28,7 milliárd forint. Ennek finanszírozására részben a felsőoktatási kötvény kibocsátását ajánlják, 19,2 milliárd forint nagyságrendben, ami természetesen még nem tartalmazza a kamatokat. A kötvény visszafizetését az állam garantálja, tehát ez is közvetlen költségvetési tehervállalás.

A világkiállításról szóló 1991-es törvény a kiállítás tág értelemben vett, 80 hektáros területére 1990-es árakon 17 milliárd forint költségvetési támogatást írt elő. Ez mai árakon számolva 24,1 milliárd forint. Ezeknek a költségeknek a legnagyobb része, 14,9 milliárd forint, közlekedési és közműfejlesztés.

Ezen a csomagon belül van egy kiadási tétel, ami bizonyos szempontból megtakarításnak tekinthető. Mai árakon 5,6 milliárd forintra tervezik a világkiállítás területkezelői jogának megszerzését, illetve a területelőkészítés költségeit. Az állami területek kezelői jogának megszerzése – mint a programirodán elmondták – azt jelenti, hogy például a MÁV teherpályaudvar esetében a MÁV-ot csak az építmények elbontásáért illeti meg ellentétel, magáért a földterületért tehát nem.

Ez persze teljes mértékben védhető álláspont, hiszen az állam saját tulajdonáért miért fizessen egy állami vállalatnak. Ezzel szemben az alternatív hasznosítási lehetőségek merülnek föl. Éppen az említett területtel kapcsolatban korábban az, hogy a MÁV (illetve az állam) úgy csökkenti a társadalombiztosítással szembeni tízmilliárdos adósságát, hogy ezt a területet átadja az Országos Társadalombiztosítási Főigazgatóságnak, s így annak értékesítéséből származó bevétel csökkentheti a társadalombiztosítás feszültségeit. Ez a lehetőség, úgy tűnik, végleg a múlté.

Az expo bevételei között tartják nyilván a privatizációs és a területértékesítésből származó bevételeket. Az azonban, hogy ezt a 10-15 milliárdra becsült összeget expo-bevételként szerepeltessék megkérdőjelezhető, hiszen más hasznosítás esetén ez az igen értékes terület ugyanúgy bevételeket hozna az állam számára (illetve a fenti esetben állami adósságot csökkentene).

Az expóhoz közvetlenül kapcsolódó kiadás lesz még a 6,4 milliárd forintnyi közlekedési beruházás. Kisebb közlekedési létesítményeken kívül külső autóparkolókat és a kiállítás idejére fölépítendő dunai gyalogoshidat terveznek. Közlekedési szakértők szerint erre a hídra azért van szükség, mert az egyetemi kiállítási terület közlekedése nem oldható meg a budai oldalon.

A fejlesztésekből hiányoznak az 5,7 milliárd forintra taksált távközlési és tömegkommunikációs beruházások költségei, mivel ezt koncesszióban tervezik megvalósítani.

Ezek csak a közvetlen költségek. Az expót szolgáló infrastruktúra-fejlesztés, amit 1996-ig meg kell építeni, központi vagy budapesti forrásokból: az M0-ás autóút az M1 és M6 között, az M1 autópálya Győrt elkerülő szakasza, valamint a Győr és az országhatár közötti szakasza, a lágymányosi híd, a hozzá kapcsolódó „Egér út”, a Hungária körút folytatása, a 6-os főközlekedési út bevezetése. S most a szállodai, idegenforgalmi beruházásokról ne is beszéljünk. Pedig Kardos Kázmér, az Országos Idegenforgalmi Hivatal elnöke úgy nyilatkozott a Magyar Nemzetnek, hogy Budapesten például duplájára kell a szállodai kapacitásokat növelni a világkiállításig.

De hol vannak a vállalkozók, hol van a „vállalkozási alapon rendezendő expo”? A Világkiállítási Programiroda vezetője, Barsiné Pataky Etelka – szintén a Magyar Nemzetben – meglepően nyíltan fogalmazta meg azt, amit az expo kritikusai évek óta. „…a vállalkozónak teljesen mindegy, kinek – az államnak vagy a befektetőnek – a pénzéből vállalkozik. A lényeg az, hogy ő …egy megbízásnak az elvégzésére vállalkozik, kockáztat – ha jól végezte a munkáját, meggazdagodhat, s később maga is befektetővé válhat. Egyébként pontosan ennek elérése a célunk…”

Éppen ez az, amit sokan fölvetettek, hogy a magántőke alig-alig jön majd az expóra, s a vállalkozási expo mellett ágálok csak a magánrendeléseknél sokkal jobban fizető állami megrendelésekre várnak.

Aligha vitathatja bárki is, hogy az expo előkészületei nagy késésben vannak. Ebben a helyzetben újra végig kellene gondolni a Polónyi Károly építész vezette munkacsoport ötletének megvalósíthatóságát. A Duna adottságainak legteljesebb kihasználását javasolták és javasolják.

A több mint 2 milliárd forintba kerülő ideiglenes híd helyett például a MAHART bárkáival üzemeltethető, 2000 utas/óra kapacitású kompot lehetne működtetni. Uszályokra telepítve 1996-ig több tízezer négyzetméternyi kiállítóterem, úszó garázs, szálloda épülhetne meg, sokkal gyorsabban és olcsóbban, mint a „szárazföldön”.

A koncepció megvalósítására a hatóságok nem sok fogékonyságot mutatnak. Vajon miért?

• gazdaság