L. F. [Langmár Ferenc]

Nyomtatóbarát változat

– Az a monetáris szemlélet, amely ma általánosnak mondható a fejlett országokban, hogyan nyert teret?

– A nagy váltás az 50–60-as években az USA-ban, Nyugat-Európában kezdődött. Jelentős szerephez jutott a technokrácia, amely kifejezetten a növekedésben volt érdekelt. A siker, az értékelés ehhez kapcsolódott. Végbement azonban egy lassú szerkezetváltás. A fejlődés stabilizálódása révén megerősödött egy középréteg, melynek már nemcsak a hivatali előremenetel volt a célja, hanem saját vagyoni helyzetének stabilizációja is.

Az olajválság után a folyamatos növekedés illúziója teljesen szertefoszlott, akárcsak az ehhez kapcsolódó előrelépési modell. Magyarországon tizenöt eves késéssel most történik ugyanez. S ez előtérbe állította azt a középréteget, melynek más az értékrendje: konzervatívabb, s inkább a pénz stabilitására épít.

– Nálunk az értékek változása egy kudarcba fulladt gazdasági rendszer megváltozásának a következménye. Valóban kialakulhattak azok a folyamatok, amelyek ezt a dilemmát élővé teszik itthon is?

– Magyarországon ez a harc régi, más színezetben ugyanúgy az olajválság nyomán jelentkezett, mint Nyugaton. Egy egészen más kapcsolatrendszerben a magyar gazdaságnak is fékeznie kellett volna. Nagyrészt akkor jelent meg a reformközgazdászok között az a csoport, akik az amerikai vagy angol monetarizmus valamilyen hazai változatát képviselték. Küzdelem indult meg a gazdaságpolitika ökonomizálásáért a műszaki szemlélettel szemben. Úgy vélték, hogy mindent megelőz, hogy a fizetési és a nemzetgazdasági mérlegek rendben tartása, és csak egy ilyen rendezett mérlegösszefüggés keretein belül szabad mozogni.

– Mennyi idő alatt zajlott le egy ilyen váltás a piacgazdaságokban, s milyen gazdasági mutatókkal ragadható meg ez a folyamat?

– A legdrámaibb váltás az USA-ban zajlott, bár itt is több fázisban történt. Az addig mindent elmosó keynesi gondolkodásmóddal szemben az ötvenes években megjelent a friedmanni monetáris politika, s a hatvanas években komoly irányzattá vált, melyet a ’72–73-as dollárválság erősített meg véglegesen.

A nagy fordulat a második olajválság után, 1979-ben történt, amikor az USA jegybankja rátért a pénz nagyon egyszerű, szinte primitív mennyiségi szabályozására. Hatásai ismertek: megháromszorozódtak a kamatlábak, s az USA-ban 14 százalék fölé nőtt a munkanélküliség. Majdnem pontosan ezt a mintát követte a thacheri gazdaság.

Ehhez kapcsolódik az az irányzat is, amely a szociálpolitika megnyirbálását tűzte ki célul. A szociális és a társadalombiztosítási kiadás mögött nincs, nem is lehet árufedezet. A szigorú monetarizmus – nagyon leegyszerűsítve – kizárólag az árufedezettel arányosan adagolná a pénzt a gazdaságba. Ezen az alapon a hetvenes évek végén óriási harc indult meg a szociálpolitika, a jóléti állam eszmerendszere ellen.

A szociáldemokrácia a legtöbb helyen el is vesztette hatalmát, de a szociálpolitikai kiadások sokkal merevebbnek bizonyultak. Mindössze lelassultak a növekedési ütemek, gyengült a szociálpolitika expanziója. De mennyiségi csökkentéssel nem lehet találkozni. Az állam újraelosztó szerepe a GDP-ben is csak egy-két százalékkal csökkent.

Nagyon érdekes átstrukturálódás történt: a szociális ellátásokon belül kissé visszaszorult a nyugdíj, de a hatalmas munkanélküliség miatt ennek ellensúlyozására ide terelődtek át a kiadások. A gyakorlatban tehát a szemléletváltozásnak ebből a szempontból viszonylag kicsik az eredményei.

De ez a gondolkodásmód nem is annyira az állam visszaszorulására mint inkább semlegességére helyezi a hangsúlyt. Az állam éljen meg a bevételeiből, s ha nem túl terjedelmes, akkor elviselhető. Az igazi rátelepedés a deficit, mely olyan forrásokat von el, melyeket egyébként a vállalkozások tudnának hasznosítani.

Magyarországon is találkozhatunk egyfajta szerkezetváltozással. Az ártámogatások csökkentése látványos, lassan annyira szűk lesz, mint kevés országban. A társadalombiztosítási ellátások dinamikája viszont nagyon gyors. A létminimumok biztosítása érdekében egy transzformáció történt. A fogyasztói ártámogatások egy része beépült a nyugdíjminimumba, gyermekgondozási segélybe, családi pótlékba. A politika nem viseli el a támogatások kiiktatását, legfeljebb a szerkezeti változásokat.

Az államháztartási viták során rendszeresen elismétlik, hogy az állam azt vállalja föl feladatként, amihez forrásai is vannak. Ez egy nagyon hangzatos érv, mindig meg is szavazzák, de a gyakorlatban nem így van. Az a tőke, amire szükség lenne, hogy az emberek el tudják viselni a mai munkanélküliséget és inflációt, s hogy közben az állam racionálisan át is tudjon csoportosítani, nincs meg. Az emberek magukra maradnak a nyomorukkal, s az állam nem tud kivonulni.

De létezik egy másik szempont, melyet a fölfelé törekvő rétegek érdeke diktál: ha egyik évben félretesznek pénzt, vagy egy ahhoz közeli eszközt, akkor az őrizze meg az értékét, mert csak így tudnak továbblépni.

– De ez nagyon ellentmondásosan jelentkezik. Hiszen egyik képviselőjük, Palotás János például éppenséggel expanzív gazdaságpolitikát követel.

– Ma kétlelkűség uralkodik ezen a téren. Egyrészt ez a réteg igyekszik megtakarítani, s helyzetét stabilizálni, másrészt iszonyú élesen figyelnek, hogy milyen protekcionista lehetőségek, kedvezmények vannak, aminek révén tőkéhez lehet jutni. Ez egy olyan borzasztó ellentmondás, ahol az egyik rétegtől azt várják el, hogy fillérekből hozza össze a tőkéjét, a másik pedig különböző jogcímeken ajándékba kapja azt. Olyan ez, mint amilyen a korábbi lakáselosztási rendszer: volt aki egy életen át kuporgatott lakásra, más pedig ajándékként megkapta.

– Ma az ajándékosztás részben a privatizáción keresztül zajlik.

– A magyar gazdaság annak megfelelően fejlődik majd, ahogy a nettó tőkefelhalmozás megindul. Minden „átrakosgatás”, privatizáció nagyon hasznos és fontos, de a gazdasági fejlődésnek lendületet az ad, hogy az emberek megtakarításaikat maguk izzadják ki, tehát az egyéni meggazdagodás valahol összekapcsolódik a társadalmi gazdagodással. Egészen más szemlélet alakul ki ott, ahol saját erőre épül a megtakarítás, ahol a gazdasági racionalitás alapja az, hogy minden fillér számít. De csak akkor, ha van olyan intézményrendszer – a bankrendszer – amelynek elődleges feladata a megtakarítások értékének viszonylagos megőrzése. Ha viszont a meggazdagodásnak kevesebb erőfeszítést igénylő, szélesebb csatornái is fennmaradnak, sőt újak nyílnak, akkor az nagyon megkérdőjelezi ezt az egész folyamatot. Miért takarítson meg valaki százezret, ha más olcsón milliókhoz juthat? Nagyon ártalmas, ha a protekcionizmus, a támogatottság a minimumnál több.

Az a nagy kérdés, hogy dominánssá válik-e az a vállalkozói réteg, amelyik a saját megtakarítására építve hitelt vesz föl, s így próbálja meg dinamizálni a gazdaságot. Ezzel szemben létezik egyfajta türelmetlenség, s a „segített növekedés” hívei újra megjelennek.

– Értelmezhető-e a jegybank-elnök cseréje a kétféle gazdaságpolitikai irányzat közti konfliktus részeként?

– Nem ismerem a konkrét körülményeket. De az biztos, hogy amikor a pénznek nincs igazi belső értéke, nem konvertálható aranyra, akkor a jegybank felelős a pénz viszonylagos értékállandóságáért. A pénz értékének szabályozása részben szakmai, részben politikai döntések függvényévé vált. Ahol van egy jelentős réteg, amely számára a pénz értékállandósága effektív érték, ott ők ennek érdekében állandó nyomást gyakorolnak. Ugyanakkor a kormány s a parlament egy még szelesebb közvélemény nyomása alatt áll, hogy növelje mind a beruházási, mind az állami szociális kiadásokat. Ez egy borzasztóan erős ütközés.

A pénz értékének szabályozása óriási hatalom és felelősség, hiszen a modern pénz természeténél fogva nem más, mint a bank adóssága, a jegybankoknak nyújtott beválthatatlan kölcsön. A másik nagy hatalom az adószedés és fölhasználás fölötti döntés joga. A kettő azonban ütközik, mert a költségvetési deficit primer formájában pénzhígítás. Nálunk is fölmerül, hogy ha belső megtakarításból fedezni lehet a költségvetés hiányát, tehát ha nem romlik a fizetési mérleg, akkor nincs baj. Ez még sincs így, mert ezzel olyan erőforrásokat kötnek le állami kiadásokra, amelyeket felhalmozásra is lehetne fordítani. Ez persze a deficit külső finanszírozásánál, az eladósodásnál egy minőségileg jobb változat, de nem jó.

Azonban az említett protekciók révén megszerezhető javak ma elsősorban vagyontárgyak, s ha a vagyonosodé rétegnek az ebben való részesedése sokkal erősebb érdeke, mint a pénz értékállandósága, akkor gyöngülnek az inflációellenes erők.

Az előrelépés lehetőségét a konvertibilitás adhatja, amely külső nyomás alá helyezi a gazdaságot és a gazdaságpolitikát, s a mainál jobb egyensúlyt teremthet a különböző típusú vagyonosodást képviselő rétegek között. A konvertibilitás ugyanis kívülről fölerősíti a pénz értékállandóságához kapcsolódó érdekeket.

A gazdaságpolitika igazi dilemmája tehát, hogy belevágjon-e ebbe, mert ezzel egy úttal fékezi a protekcionista gazdaságpolitika mozgásterét is. Nagy kérdés, hogy meg meri-e tenni.

• gazdaság