–czki [Gyekiczki András]

Nyomtatóbarát változat

Nem várt reménysugarat vélt megcsillanni a 410 ezer budapesti bérlakás lakóinak majd egyharmada. Hallomások, kiszivárgott elképzelések, radikális – négy-ötszörös – lakbéremelésről szóltak, miközben hihetetlen mértékben megugrottak az ingatlanárak, nőttek a fenntartási költségek, ráadásul az új fővárosi önkormányzat sem ígért semmi jót, ami a felújítások ütemét, színvonalát illeti. (Becslések szerint ez mintegy 200–250 milliárd forintba kerülne.) Ebben a helyzetben megoldásnak, így a bérlők elemi érdekének a bérlakások minél előbbi megvásárlása tűnt. A bérlakáscsapdából történő pánikszerű menekülést érzékelteti az a tény, hogy míg 1982 és ’89 között 70 ezer vásárlási kérelmet regisztráltak a hatóságok, 1990-ben 75 ezret.

Győri Péter, a fővárosi önkormányzat lakásügyi bizottságának elnöke ajánlásokat dolgozott ki a kerületi önkormányzatok számára a bérlakások elidegenítési folyamatának és eddigi feltételeinek módosításáról, már amíg nem lesz lakástörvény. A legfontosabbnak azt tartja, hogy a kerületek urai legyenek a helyzetnek, a területükön lévő bérlakásállomany áttekintése után hosszú időre alakítsák ki a lakásgazdálkodásra vonatkozó elgondolásaikat. Így el kell dönteni, hogy mekkora legyen a szociális célt szolgáló lakások aránya, másrészről azt, hogy milyen és mennyi legyen a bevételt biztosító piaci bérű lakás. Ezek a kívánt célok azonban nem érhetők el a lakáseladások mostani módszerével, így a pánikszerű folyamatot meg kell állítani, az eladott lakások árait a piaci értékhez kell közelíteni.

A javaslat kiindulópontja a következő: a mindenki számára rosszul működő rendszerből egérutat adó vásárlási lehetőség nem számolt a lakók hosszabb távon jelentkező gondjaival, nem számolt a jövőbeni felújítások terheivel, a lakástalanok helyzetével (81 ezer a lakásra váró), s nem vette figyelembe az önkormányzatok valódi tulajdonosi, gazdasági érdekeit sem.

Korábban a rendszerhez idomult elit tudott élni igazából a megvásárlás lehetőségével, a folyamat a 80-as években gyorsult fel, ekkor még az előbbiekben említett kérelmekkel a vételre történő kijelölések is lépést tartottak. 1990. december 31-ig a lakások 28,3%-át jelölték ki ily módon, ami 116 ezer lakást jelent, az ábrán látható megoszlásban. Mára az a helyzet alakult ki, amit az ajánlat így jellemez: „a szervezeti, szervezési és érdekeltségi rendszer ellentmondásai miatt a tényleges eladások igencsak lemaradtak a kijelölések mögött.” Az eladásoknál viszont a központi jogszabályok a vételárat az épület teljes felújításának idejétől függően rögzítik, így a lakások túlnyomó része nagyon alacsony áron vehető meg, a forgalmi érték 15%-áért. Ráadásul a közigazgatáson belüli rendszerváltás közeledtével egyes tanácsi testületek gyorsították, míg mások befagyasztották a lakáseladást. Az önkormányzati testületek is hol gyors ütemben folytatták a kijelöléseket, hol leálltak, illetve koncepciót kerestek. Az eladások kerületek közötti különbözősége súlyos feszültségek forrásává válhat a lakásgazdálkodás területén.

Annak érdekében, hogy az önkormányzatok se járjanak nagyon rosszul, hogy a jelenleg még bérlők ne rövid távú szempontok szerint járjanak el, az ajánlás a következőket tartalmazza:

1. Az eladásra 1989. december 31-ig kijelölt lakásoknál az adásvételt gyorsítottan kell lebonyolítani, előre véve azokat az épületeket, ahol a bérlők több mint fele jelentette be vásárlási szándékát.

2. Ha a bérlők a fenti időpont előtt csak a vételi igényt jelezték, de az eladásra kijelölés nem történt meg, ezt az önkormányzat érdekeit is szem előtt tartva haladéktalanul el kell dönteni, ezekben az esetekben el is lehet állni az eladástól.

3. Ha a bérlők tavaly kérték a kijelölést, és ez nem történt meg, az előkészítést célszerű felfüggeszteni. Ha a kijelölés megtörtént, a végrehajtást indokolt leállítani, kivéve ahol a bérlők már az eladási ajánlatot is megkapták, mert itt az ajánlati kötöttség is érvényesül, az adásvételt a közölt áron kell lebonyolítani.

A továbbiakban az eladásoknál a vételárat azok reális piaci értékéhez közelítve kell megállapítani, amihez fővárosi önkormányzati rendelet megalkotása szükséges. Ennél a vételárnál be kell számítani a házingatlan és az ahhoz tartozó telek forgalmi értékét, a lakottságot és a bérlők korábbi meg nem térült ráfordításait, amelyek természetesen a vételarat mérséklik.

A bérlakások esetében nincsen olyan megoldás, amely egyes lakossági csoportok érdekeit ne keresztezné. Azonban az ilyen kedvezményes vásárlás és az esetleges értékesítés közötti extra haszonnal szemben a százezernyi lakásra várót semmi esetre sem lehet figyelmen kívül hagyni – mondja Győri Péter.

Minél korábban lépnek az önkormányzatok a szuverén gazdálkodás útjára, annál nagyobb lesz a mozgásterük. Igaz, ez jelentős konfliktusokkal jár, de balgaság azt hinni, ha sodródnának, akkor mindenki jól jár.

• gazdaság