Vadak Kázmér

Nyomtatóbarát változat

Beszélő: Komolyan kell-e egyáltalán vennünk a katonai hatalomátvétel, illetve Szerbia horvátországi és szlovéniai katonai beavatkozásának a lehetőségét? Mintha gyanúsan sokszor kiáltottak volna már farkast Jugoszláviában…

Ines Sabalic: Néhány héttel ezelőtt a katonai puccs unos-untalan emlegetését én sem vettem komolyan: mintha nem létező bottal fenyegettek volna. A hadsereg többnemzetiségű összetétele miatt egy esetleges hatalomátvételkor őrizetbe kellene venni vagy legalábbis izolálni kellene a horvát, szlovén, muzulmán, makedón sorkatonákat, biztosítani kellene a határok őrizetét stb. Egészen eddig a fenyegetés célját magam is abban láttam, hogy Szerbia nagyobb nyomatékot adjon bizonyos követeléseinek a jugoszláv konföderáció vagy föderáció jövőjéről folytatott tárgyalásokon. Az öböl-háború kitörése azonban rendkívül kedvező alkalmat teremtett a katonai hatalomátvételhez. Koszovó példája igazolja, hogy a hatalomátvétel, az okkupáció technológiája nem szükségszerűen jár együtt valamifajú nagyszabású külső erődemonstrációval: elég, ha beszivárog a rendszer intézményeibe, és ott építi ki állásait. Ez a csöndes puccs, sajnos, folyamatban van. Ezt éppen a Spegelj horvát védelmi minisztert kompromittáló anyagok készítették elő, amelyek hitelessége több mint kétséges.* A bolsevik nagyszerb politika útja a hatalomhoz Horvátország kompromittálásán keresztül vezet. Ez a taktika persze nem új: Szerbiában a jelenlegi horvát kormányt éppúgy lépten-nyomon usztasának bélyegzik, mint azt korábban Macekkal, a két háború közötti horvát polgári vezetővel vagy Stepinac bíborossal és a horvát katolikus egyházzal, sőt, a horvát baloldallal is tették. A hadsereg tisztikara tehát, amelyben a szerbek aránya meghaladja a 70 százalékot, nagyon is szívesen magához ragadná a hatalmat, s talán lenne is hozzá elég ereje. A zavarkeltéshez mindenesetre elég erősek – ezt igazolják a múlt hét eseményei.

Beszélő: Tekinthető-e Milosevic – aki, ne feledjük, mindeközben ott ül a kerekasztalnál – a hadsereg közvetlen politikai képviselőjének?

I. S.: Teljes mértékben. Szerbia végső soron Koszovót és a föderációt használta fel saját politikai céljainak elérésére: a piszkos munkát a föderáció végezte el a számára. A Koszovóban pacifikálására küldött katonák csak kisebb része volt szerb nemzetiségű. Minden ott végrehajtott „intézkedés”, az emberi jogok megsértése, az elzárások, a gyilkosságok a föderáció nevében történtek! Ez az elmúlt évek talán legaljasabb politikai játszmája Jugoszláviában. És nem látom okát annak, hogy Szerbia miért ne használhatná föl a föderációt ugyanígy Horvátország esetében is. Milosevic és a hadsereg között nincs különbség. Sőt még azt is el tudom képzelni, hogy a kelet-európai bolsevizmus egyik utolsó erődjének a környékén valahol ott ólálkodik maga Jazov marsall is, aki nyilván nem zárkózik el kategorikusan az Adriai-tengerre való kijutás lehetőségétől.

Beszélő: Mintha nem bízna túlságosan a békés, tárgyalásos rendezés lehetőségében.

I. S.: Szeretnék, de egyre nehezebb. Milosevic az erős, Belgrád központú föderációt tartja az egyetlen elfogadható megoldásnak. Világosan mindenki értésére adta, hogy minden szerbnek egy államban kell élnie – e törekvés legitimitásában nincs okunk kételkedni –, s erre a laza konföderáció nem megfelelő formáció. Szerbia ezért saját érdekszférájának tekint minden olyan országot, ahol szerbek élnek: még Triesztben is talál olyan feliratokat a házfalakon, hogy „ez itt Szerbia”. Ez persze vicc, de sajnos a jelenlegi szerbiai hatalom mentalitásáról is elárul valamit. Szerbia talán futni hagyja Szlovéniát, hiszen szerbek ott csak elenyésző számban élnek, de soha nem engedi el Horvátországot a maga több mint félmilliós szerb kisebbségével, nem engedi el Boszniát és Makedóniát. Sőt: előbb mond le Koszovóról, mint róluk – Koszovó csak a kabátujjba rejtett tromf, amit a megfelelő pillanatban elővarázsolhat, s beleegyezhet valamifajta autonóm, korlátozott szuverenitású köztársaság létrehozásába. De a többi köztársaság és Szerbia érdekszférái sajnos nagyjából fedik egymást – ezért kételkedem a békés megoldás, a békés válás lehetőségében. A Balkánon ilyenkor háború szokott kitörni; Horvátországnak, Szlovéniának és Boszniának mindenesetre minden demokratikus eszközt fel kell használnia arra, hogy ezt elkerülje, tárgyalnia kell akár a betonfallal is. De nagyon tartok attól, hogy a néhány napja lezajlott Tudjman–Milosevic-találkozón megköttetett egy olyan alku, amely szerint a vérontás elkerülése árán Horvátország megmarad a föderáción belül. Tudjman a válság során mindvégig az ellenzéki pártok és az egész ország egyöntetű támogatását élvezte, ami a külső fenyegetettség miatt, azt hiszem, teljesen érthető. A kérdés csak az, hogy a feszültség elmúltával hogyan tud majd a kormányzó párt, a HDZ visszavonulni mostani kivételezett pozícióiból. És még valami: az emberek, azt hiszem, kicsit csalódtak, amikor Tudjman elutazott Belgrádba, mert azt hitték, hogy a horvát belpolitikát ezentúl nem Belgrádban szabják meg. Tudjman azonban időt akar nyerni, időt ahhoz, hogy a vitás kérdéseket továbbra is demokratikus úton tudja megoldani.

* Lapzártakor érkezett a hír: lemondott a horvát védelmi miniszter. Ez az esemény éppenséggel azt kérdőjelezi meg, hogy a kompromittáló anyagok hamisak, és ha a dokumentumok mégiscsak valódinak bizonyulnak, az csökkenti annak esélyét, hogy a magyar kormány tisztázni tudja magát.

• Külföld