Skip to main content

India: szakítás a múlttal?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A rendőrség eddigi feltételezései szerint a merénylet a Sri Lanka-i tamil gerillák – vagy a velük rokonszenvező, Indiában élő szimpatizánsok – számlájára írható; Radzsiv Gandhi ugyanis a Sri Lanka-i polgárháborúban erőszakkal próbált rendet teremteni a szingalézek és az ottani tamilok viszályában, s eközben frontot is próbált változtatni a szemben álló felek között. A tettesek pontos kiléte nem is igazán érdekes, hiszen Gandhit valójában az az erőszakhullám küldte halálba, amely a politika vagy a vallás égisze alatt a szeparatista jellegű terrorizmustól kezdve a más vallásúak legyilkolásáig minden eszközt megenged magának.

Az elődök árnyékában

Radzsiv Gandhi életútja nem mentes azoktól az ellentmondásoktól, amelyek Indiát a régi és az új sajátos keverékéve teszik. Az 1947 óta a köztársasági kormányzás és a Nehru-dinasztia bűvöletében élő India a „jóban-rosszban a Gandhikkal” gondolat jegyében emelte Radzsiv Gandhit a kormányfői székbe 1984-ben, anyja, Indira meggyilkolása után. Pedig az idősebb Gandhi fiú –tehetségesnek és politikus elmének kikiáltott öccse, Szandzsaj árnyékában – egyáltalán nem pályázott politikai babérokra. Szandzsaj 1980. évi, mindmáig tisztázatlan repülőgép-balesete után azonban Radzsiv lelkileg teljesen összetört édesanyja, Indira mellé állt, s egyre több terhet átvállalva vezető politikussá nőtte ki magát. Igaz, nem örökölte Indira politikai karizmáját, ami sokakban csalódást keltett, így súlyos kudarcokat is el kellett szenvednie. Gondoljunk csak az 1989-es Bofors-féle fegyverkezési botrányra, amelyet sikerrel lovagoltak meg az ellenzékiek, és Radzsivot korrupcióval gyanúsítva megbuktatták az Indiai Nemzeti Kongresszus Pártot. Az idei választás a nagy visszatérés reményével kecsegtette Radzsiv Gandhit és pártját. Eszményképe és „névadó nagyapja”, Mahatma Gandhi, valamint anyja „karmáját” azonban ő sem kerülhette el, amely május 22-én be is következett rajta. A keddi merénylet után sokak számára önkéntelenül adódott a Kennedy-családdal vonható párhuzam.

A vezérétől megfosztott Indiai Nemzeti Kongresszus – amely az egyetlen, valóban össznemzeti párt – Sonia Gandhi pártelnökké választásával szeretné betölteni a politikai vákuumot, fenntartani azt a jogfolytonosságot, ami az indiaiak szemében még mindig a politikai stabilitás, a demokrácia fennmaradásának záloga. Ennek sikere azonban még akkor is kétséges, ha az özvegy a rá nehezedő nyomás súlya alatt esetleg később megmásítaná azonnali elutasító válaszát. A pártnak mindenesetre szembe kell néznie azzal a lehetőséggel, hogy a független India 44 évéből 38-at az ország élen töltő Nehru-dinasztia – egy időre legalábbis – eltűnhet a politikai életből. Ez viszont India politikai struktúrájának átalakulását eredményezheti. A kontinensnyi ország egységét ugyanis csak hallatlanul finom kormánymozdulatokkal lehet épségben megőrizni az indulatok háborgó vizein. Ennek mesterei voltak Nehru leszármazottai, s nem véletlen, hogy Radzsiv Gandhi 1989. évi kényszerű távozása óta az országban kormányválság kormányválságot követett, kiújultak a kasztok közötti elkeseredett harcok, újjáéledt a vallási fanatizmus, s erőre kaptak az egyes nemzeti államok függetlenségi törekvései.

Vezéráldozat után

Radzsiv Gandhi halálával a vezetés nélkül maradt Kongresszus Párt kettős feladat előtt áll: egyrészt meg kell nyernie a választások hátramaradt – június közepére halasztott – két fordulóját. Ez tűnik a Könnyebbik feladatnak, miután a gyilkosság – mint a múltban Indira Gandhié is – a tömegek szimpátiáját minden bizonnyal a Kongresszus Párt felé fordítja. Másrészt azonban önmaga újradefiniálásán keresztül határozott kiutat kell mutatnia a pillanatnyi, polgárháborúval fenyegető helyzetből. Jelenlegi formájában ugyanis képtelen lesz egyben tartani az országot – írja a Frankfurter Allgemeine Zeitung –, annál is inkább, mert legerősebb politikai vetélytársai csak egy-egy réteg vagy nemzetiség érdekeit tűzik zászlajukra, s inkább az ország szétszakításában „segédkeznek”, mintsem megtartásán dolgoznak.

Feltétlenül szükség van tehát arra a fordulatra, amelyet Mahatma Gandhi már évtizedekkel ezelőtt hangoztatott, vagyis a Kongresszus Pártnak nemzeti felszabadító mozgalomból igazi programpárttá kell kinőnie magát. Ezt a minőségi váltást ugyanis a napi politika taposómalmában elmulasztotta megtenni, így joggal vetődik fel a kérdés: létezik-e Indiában olyan társadalmi réteg vagy osztály, amelynek szüksége van a stabil politikai hatalomra, az erős központra? A nyolcvanas évek gazdasági fejleményeinek ismeretében erre határozott igennel válaszolhatunk. Radzsiv Gandhi érdeme, hogy kormányzása alatt lefektette a gazdasági liberalizálás alapjait, s a lehetőségekhez merten szakított a szovjet mintára kialakított önellátási politikával. A gazdasági nyitás, bármennyire is részleges volt, megteremtette azt a vagyonosabb városi polgárságot és vele együtt a gyorsan gazdagodó falusi réteget, amely egységes piacot s ehhez kapcsolódóan erős központi kormányzást kíván. Ezzel szemben áll a nacionalista érzelmeket meglovagló Bhratija Dzsanata Párt, mely vallási alapon szerveződő hindu államot szeretne. A kommunista pártok pedig ott akarják folytatni, ahol Radzsiv Gandhi – az új idők szavára hallgatva – abbahagyta. Ám azok a rétegek, amelyek hasznot húznának abból, hogy a hatalmas ország vontatottan bár, de kezd bekapcsolódni a világgazdaság vérkeringésébe, már nem kívánnak visszatérni a sajátos indiai kommunizmus vagy netán – kis államocskákra szabdaltan – a maharadzsák korszakához.

A társadalom egyéb rétegei azonban vagy közömbösek, vagy ellenségesen viszonyulnak a gazdasági liberalizáció és a külföldi tőke megjelenésének még a gondolatához is. A hosszú gyarmati múlt – megtámogatva a sajátos vallási elképzelésekkel – otthagyta a nyomát az indiaiak gondolkodásában, akik a külföld „kapitalistáiban” még mindig az ősellenséget, az ország tönkretevőit látják. S végül ott vannak azok a rétegek, amelyek torkig vannak a feudális, illetve a szovjet hatás eredményeként kialakult bürokráciával, mert 'ebben látják saját boldogulásuk akadályát. Ők lazább jellegű államszövetségként képzelik el a jövő Indiáját.

Annyit mindenesetre már most megállapíthatunk, hogy a Radzsiv Gandhi életét kioltó pokolgép nemcsak egy család életében okozott tragédiát, hanem az ország – talán már idejétmúlt – politikai struktúráját robbantotta szét. Egyes elemzők azonban úgy vélik: Indiában van annyi tartalék, hogy Radzsiv Gandhi halála nem csupán lezárása lesz egy korszaknak, hanem egyben kezdete is valami újnak és jobbnak.


















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon