Neményi László

Nyomtatóbarát változat

A század egyik legnagyobb gondolkodója halt meg a múlt héten Freiburgban. Hayek a harmincas években végzett kutatásaiért, amelyek alapján joggal tekinthető a monetarizmus atyjának, 1974-ben megkapta a közgazdasági Nobel-díjat. Elsősorban közgazdász volt tehát, de – ahogy egyik tanítványa fogalmazott – csak abban az értelemben, amelyben Leonardo da Vinci elsősorban művész és Isaac Newton elsősorban fizikus volt.

Út a szolgasághoz című, a közgazdaság-tudomány határait minden irányban szétfeszítő, végre magyarul is olvasható klasszikus művében néhány évvel Orwellt megelőzve hívta fel a figyelmet az 1984-ben érzékletesen megelevenített veszélyekre. A közgazdaságtan mellett egész életében intenzíven foglalkozott társadalomfilozófiai, politikaelméleti, eszmetörténeti és tudományelméleti kérdésekkel. S nem azért ennyi mindennel, mert képtelen volt egy dologra koncentrálni. Miközben századunk társadalomtudományában még a rokon tudományágak képviselői is nemcsak más megközelítésben, hanem gyakran gyökeresen másról beszélnek, Hayek életműve imponálóan egységes.

Tudományos munkásságának célja egyértelmű és világos. Egyfelől be akarta bizonyítani, hogy a szocializmus semmilyen formájában sem működőképes, másfelől pedig meg akarta mutatni, hogy a jó társadalom olyan társadalom, amelyet a piacgazdaság működését és a törvény uralmát biztosító liberális intézmények kormányoznak. Természetesen nem Hayek volt az első, aki a szocializmust bírálta, s nem is ő volt az egyetlen, aki a liberalizmust védelmébe vette. De érvrendszerének van néhány olyan vonása, amely Hayckct kiemeli a szocializmust ilyen-olyan okokból bírálók és a liberalizmust ilyen-olyan okokból védelmezők közül.

Először is Hayek azt igyekezett bizonyítani, hogy szocialista intézmények a társadalom és az emberi ténykedés természete következtében mind a szabadság, mind a jólét fenntartására képtelenek.

Másodszor következetesen azt a véleményt képviselte, hogy az észnek, az emberi okoskodásnak korlátai vannak. Nem érdemes tehát olyan intézmények létrehozására törekedni, amelyek feladata egy meghatározott társadalmi cél elérése, mondjuk, egy olyan elosztási rendszer létrehozása, amelyben a jók elnyerik méltó jutalmukat, a rosszak pedig pórul járnak. Az ilyen céllal megtervezett intézmények nem fognak igazán jól működni.

Harmadszor meg volt győződve arról, hogy az állam, a központi kormány hatalmát korlátozni kell, mert egyébként a „szabad társadalom spontán rendje” nagy valószínűséggel fokozatosan átmegy egy olyan totalitárius rendszerbe, amely kizárólag „szervezett érdekek ilyen-olyan koalíciójának” javát szolgálja. Magyarán Hayek a jóléti államban már a totalitarizmus csíráit vélte felfedezni. (A sors iróniája – vagy a Nobel-bizottság humorérzékének bizonyítéka –, hogy a Nobel-díjat Gunnar Myrdallal, a svéd jóléti állam egyik atyjával közösen kapta meg.)

Negyedszer pedig ragaszkodott ahhoz, hogy érvei merőben a klasszikus liberalizmus gondolkodóinak – Montesquieu-nek, Hume-nak, Adam Smithnek, Madisonnak, Kantnak és Tocqueville-nak – belátásait viszik tovább. Nem szerénységből tartott ki ezen önértelmezés mellett, hanem azért, mert véleménye szerint részben a modern liberalizmus is engedett a XX. századi totalitarizmus csábításainak, és ez az oka annak, hogy nem veszi elég komolyan a klasszikusokat.

Nyilvánvaló, hogy Hayek sokkal tágabb értelemben használja a totalitárius jelzőt, mint ez egyébként politológusok körében szokásos. Tágabb, de nem lazább értelemben. Szó sincs arról, hogy szitokszóként alkalmazná. Számára a politika rákfenéje a konstruktivizmus, az az öncsaló beképzeltség, amely azt hiszi, hogy az ember egy biztosnak gondolt felismerés alapján tökéletes – vagy akár csak jó – társadalmi rendet tud barkácsolni magának. Ugyanis a társadalmi folyamatok tudatos ellenőrzésének és irányításának igénye soha nem elégíthető ki. Az ilyen irányú kísérletek csak a szabadság elvesztéséhez és – végső soron – a civilizáció megsemmisítéséhez vezethetnek. Az a politika, amely ilyen kíserletekre vállalkozik, amelyet egy meghatározott kollektív cél elérésére való törekvés ural, legalábbis úton van a totalitarizmus felé. Hayek nem azt vizsgálja, hogy a cél mennyire vonzó vagy visszataszító, számára a meghatározott kollektív cél kitűzése az eredendő bűn.

Arról van szó, hogy egyetlen ember sem tudhat többet annak töredékénél, amelyről az emberek összességének tudomása van, és ez a tény igencsak behatárolja a tudattalan társadalmi folyamatok tudatos irányításának lehetőségeit. Ebből az következik, hogy fejet kell hajtanunk olyan elvek előtt, amelyek teljes megértésére nincs reményünk, de amelyektől a civilizáció fejlődése, sőt, megmaradása függ. Ezek az elvek a szabad társadalom spontán rendjében összegeződnek.

Noha Hayek egész életében a liberalizmus védelmével bíbelődött, igen kevesen tekintik a liberalizmus pápájának. Más, hozzá hasonlóan rendkívül érdemes férfiúk – Rawls, Nozick, Dworkin – sokkal gyakrabban kerülnek szóba, ha a liberalizmusról van szó. Egy időben, bizonyos körökben még csak nem is liberálisként, hanem az új jobboldal képviselőjeként tartották nyilván. Más szóval első számú közellenségként. Hiába, nem lehet majdnem egy egész életen keresztül hadilábon állni a korszellemmel. Hayek előre figyelmeztetett a nácizmus veszélyeire, s nem utólag félt tőle, amikor már nem létezett. Megmaradt kérlelhetetlen antikommunistának akkor, amikor ez már nem igazán volt divat. A nyugati civilizációt fenyegető veszélyként írta le a jóléti állam vízióját és gyakorlatát akkor, amikor abban még csaknem mindenki a nyugati civilizáció csúcsteljesítményét látta.

Persze Hayek nem elsősorban azért figyelemre méltó, mert a század egynémely nagy kérdésével kapcsolatban prófétának bizonyult. S magától értetődően nem is volt mindenben igaza. Nem adott kielégítő választ a politikai filozófia minden nyitott kérdésére sem. Műveiben ellentmondásokra is lehet bukkanni. De végbevitt valami nagyon fontosat: olyan logikai alapokra helyezte a liberális politikai rendet, amelybe nehéz belekötni.

Hayek nem az egyéni jogokkal indokolja a liberális politikai rend kívánatosságát, ugyanis ezeknek a jogoknak a terjedelme vitatható és vitatott is. Nem támaszkodik egy idealizált emberképre sem. Ehelyett az asztalra tett egy elméletet, mely szerint a civilizált, polgári élet megőrzéséhez olyan politikai rendre van szükség, amely elősegíti a társadalom – egymás iránt csak bizonyos határok között jóindulatú – tagjainak békés együttélését, és nem pedig olyanra, amely kiteljesedettebb kulturális egységet tűz ki célul. Ha az állam többre törekedik, mint a béke fenntartása, akkor ez nem az érdekek tökéletesebb harmóniájához fog vezetni, hanem drámaibb megosztottsághoz.

Hayek ezt egészen biztosan nem azért mondta, hogy rágalmakat terjesszen Antall József kormányáról és Csurka István MDF-jéről. (Ámbátor gyanús, kozmopolita alak volt. Hiszen milyen osztrák az, aki hosszú éveken keresztül volt képes az amerikai kultúrmocsokban henteregni, s végül Németországban hunyja le szemét brit útlevéllel a fiókjában?) De mondta minden olyan kormánynak és minden olyan pártnak az okulására, amely olyanokat forgat a fejében, mint a jelenlegi magyar kormány és az MDF. Egy vízió állami szintre emelése, össznemzeti célként való kitűzése akkor is ellehetetlenítené a civilizált polgári életet, ha andalítóan bukolikus vízióról lenne szó.

Ugyanakkor Hayek minimalista liberalizmusa nemcsak a liberalizmus ellenfelei, hanem hívei számára is kihívást jelent. Nehéz megemészteni, hogy Hayek számára nem létezik kitüntetett „szívjárás”, hogy kifejezetten gyanakvó azokkal a – szerinte úgynevezett – liberális értékekkel szemben, amelyek a tapasztalat szerint egyébként megkönnyítik a hayeki liberalizmus elfogadását.

Hayek elsősorban a Nyugat számára írt, a világ azon része számára, ahol régóta létezik a „szabad társadalom spontán rendje”, amelyen a század totalitárius csábításai – Németország kivételével – csak karcolásokat ejtettek. De mi az, ami nálunk van? A felszabadult társadalom spontán káoszába való beavatkozás is botor, konstruktivista gőg lenne?

Hayek még megélte, hogy megfordultunk a szolgasághoz vezető úton. De ügyeink menetét már nem kommentálta.

• Külföld