Neményi László

Nyomtatóbarát változat

Fél évvel ezelőtt a német szociáldemokraták (SPD) még olyan fölényesen vezettek a közvélemény-kutatásokban, hogy szinte minden megfigyelő biztosra vette, a legnagyobb pártként fognak kikerülni az október 16-án esedékes Bundestag-választásokból. Az uniópártok – a CDU és a CSU – egyes személyiségei már a kirajzolódó vereség okait keresték, a konzervatív közvélemény-formáló elit – belenyugodva abba, ami megváltoztathatatlannak látszott – azzal vigasztalta magát, hogy Rudolf Scharping személyében egy mérsékelt, pragmatikus szociáldemokrata politikus fogja felváltani Kohlt a kancellári székben.

Mára a helyzet megfordult. Hat héttel a választások előtt, a tulajdonképpeni választási kampány kezdetekor a CDU/CSU hat százalékponttal, behozhatatlannak látszó előnnyel vezet az SPD előtt. Az Emnid Közvélemény-kutató Intézet felmérése szerint a választók 54 százaléka úgy véli, hogy pillanatnyilag az országban uralkodó hangulat rendkívül kedvező az uniópártok számára (még áprilisban is csak tizenhárom százalék gondolta így), 61 százalék nem hiszi, hogy októberben kormányváltozásra kerül sor, és a többség nem is tartaná ezt kívánatosnak. De miért is tartaná, amikor az SPD-ről még saját hívei sem képzelnek sokat: minden második szociáldemokrata szimpatizáns kételkedik abban, hogy Scharping jobb kancellár lenne, mint Kohl.

Csoda lenne, ha október tizenhatodikáig alapvetően megváltozna a hangulat, csoda, amire kevesen számítanak. De csodával határos, nehezen magyarázható fejlemény Kohl kancellár és az uniópártok feltámadása is. Pár hónappal ezelőtt a közvélemény bizonytalan és szkeptikus volt Németország jövőjét illetően, sikertelen vállalkozásnak ítélte meg az újraegyesülést, veszélyben látta a bonni köztársaság politikai kultúráját, aggódott a bevándorlás miatt, féltette nyugdíja értékállóságát, s a sort folytatni lehetne. Ugyanakkor dezorientáltnak, elhasználtnak, kiüresedettnek találta a kormányzó keresztény–liberális koalíciót, úgy látszott, elege volt Kohl tizenkét éves országlásából. Igaz, Kohl maga mindig is azt hajtogatta, hogy csak a miesmacherek – a károgók – kedvetlenítik el a népet, terjesztik a világvége-hangulatot. Kohlnak nem volt gondja a miesmacherek azonosításával sem: a rózsaszínű – ha nem rosszabb – kulturális elit tagjai ők, akik elterpeszkednek a médiumokban. Csakhogy pár hónappal ezelőtt a közvélemény-kutatások tanúsága szerint a nép is hasonlóképpen gondolkozott, sőt, a CDU nem egy prominense is. Gunter Hofmann, a tekintélyes liberális hetilap, a Zeit vezető munkatársa emlékeztet arra, hogy – példának okáért – Kurt Biedenkopf, Szászország kereszténydemokrata miniszterelnöke is a politikai „kulturális forradalom” szükségességéről beszélt.

Mi tehát Kohl titka?

Először is nyilván nem ártott neki, hogy az SPD és kancellárjelöltje ez idáig nem bizonyult különösebben meggyőzőnek. A párt nem kelti azt a benyomást, hogy újszerű megoldások gazdag lelőhelye. Scharpingot ugyan szimpatikusabbnak tartják a választók, mint Kohlt, kicsivel még intelligensebbnek is, de úgy vélik, nehezen dönt, és nem képes akaratát keresztülvinni.

Másodszor – a már idézett Gunter Hofmann szerint legalábbis –, bármennyire paradoxnak tűnjék, az is Kohlt segíti, hogy oly sok probléma keletkezéséhez járult hozzá politikájával: az elbizonytalanodott választó nem tudja, hogyan reagáljon erre a problémaözönre. Persze ezt az okoskodást meg is lehet fordítani. Lehet, hogy a szociáldemokraták festettek túl sötét képet országról-világról, és a választópolgárok – akik egyébként sem várták el, hogy Kohl személyesen stoppolja be az ózonlyukat – arra a következtetésre jutottak, hogy viharban nem ésszerű a hajó kapitányát leváltani.

Harmadszor, a szociáldemokraták és szimpatizánsaik szerint a médiumok is Kohlt segítik, amelyeket ők Kohllal ellentétben nagyon is kormánybarátnak tartanak. A médiumok – mondják – nem regisztrálták, hanem kreálták Kohl feltámadását, „jelenséget” csináltak belőle. A Kohl-gőzhenger csak azért ellenállhatatlan, mert kinevezték gőzhengernek.

Bármi is legyen a véleményünk a fenti magyarázatokról, a perdöntő tényező Kohl és az uniópártok előretörésében valószínűleg a német gazdaság átlagemberek számára is érzékelhető fellendülése volt. A nyugatnémetek hatvan, a keletnémetek ötvennégy százaléka ma jónak ítéli saját gazdasági helyzetét, rossznak vagy nagyon rossznak pedig csak kilenc, illetve tizenkét százalékuk. Objektíve Kohl így sem váltotta valóra 1990-es választási ígéretét („Senkinek sem fog rosszabbul menni, és sokaknak sokkal jobban fog menni.”), de választási hazugsággal a megjavult gazdasági helyzetben már nem érdemes vádolni. A gazdasági fellendülés újból kedvező fénybe állította a német újraegyesülést, Kohl büszkén – és a választási haszon reményében – nevezheti magát az egység kancellárjának. Újból szabad arra is emlékeztetni, hogy a szociáldemokraták annak idején az újraegyesülést nem lehetőségként fogták fel, hanem elsősorban arról beszéltek, hogy milyen sokba fog kerülni. Scharping pedig nem egy tapasztalt, hatalmi harcokban edzett, de némileg lestrapált politikussal áll szemben, hanem egy új erőre kapott, történelmi jelentőségű államférfival.

Az új szociáldemokrata trojka

Nehéz helyzetük választási stratégiájuk újragondolására kényszerítette a szociáldemokratákat. Scharping és tanácsadói a nyár elejéig Scharping–Kohl-párviadalként igyekeztek megkomponálni a választási küzdelmet, ami – tekintettel arra, hogy a hiúság a hálával ellentétben politikai kategória – nem nyerte el maradéktalanul minden vezető szociáldemokrata politikus tetszését. Ennél persze súlyosabban esett latba, hogy a párbaj Scharping számára megnyerhetetlennek látszott. Ezért mind több szó esett egy csapat felállításáról, hogy független gazdasági szakértőket, párton kívüli értelmiségieket kell tanácsadóként bevonni a Kohl-ellenes küzdelembe. Augusztus 29-én Scharping árnyékkormányt alakított, amelyben a két legfontosabb posztot párton belüli két legbefolyásosabb riválisának, Gerhard Schrödernek és Oskar Lafontaine-nek adta. A választóknak szóló üzenet kettős. Egyrészt az, hogy a pártot ismét trojka irányítja, mint a nagy időkben, Brandt, Schmidt és Wehner idejében. Másrészt pedig az, hogy a párt egységes. Scharping nyilvánosságra hozta tanácsadói nevét is, akikről a németek tömör véleménye az, hogy tarka csapatot alkotnak.

Scharping árnyékkormánya azonban kétségkívül állja az összehasonlítást a Kohl-kabinettel. A baj csak az, hogy ilyen kormánya Németországnak semmiképpen sem lesz, hiszen a szociáldemokraták csak koalícióban kerülhetnek kormányra. Schröder és Lafontaine megnyerése tiszta haszon abban az értelemben, hogy jobb, ha Kohl ellen kampányolnak, mint ha Scharping kampányát kritizálják. Ugyanakkor a hármas kancellárjelöltség a gyengeség beismerése is, hiszen csak egy kancellárt fognak októberben megválasztani. A Frankfurter Allgemeine kommentárja szerint a régi motorosok maga köré gyűjtésével Scharping jelszavai a megújulásról és az új arcok szükségességéről némileg komolytalanná válnak, hiszen Schröderről és Lafontaine-ről a választóknak ugyanaz a benyomásuk, mint Kohlról: hogy ezek már mindig is voltak.

A szociáldemokraták és értelmiségi szimpatizánsaik optimistának, de legalábbis reménykedőnek mutatkoznak. Mi mást is tehetnének, egy választási kampányt nem lehet feladni, mint egy sakkpartit. Arról különben sincs szó, hogy minden eldőlt volna. Reálisan ugyan arra már aligha lehet számítani, hogy az SPD megelőzi a CDU/CSU-t, de a választások eredményeként még tényleg kialakulhat egy olyan parlamenti konstelláció, amelyben az SPD megkerülhetetlenné válik. Az FDP-nek, az uniópártok koalíciós partnerének még küzdenie kell bejutásáért a Bundestagba. A PDS, a keletnémet utódpárt bekerülése viszont abban az esetben is megfoszthatja a jelenleg kormányzó koalíciót abszolút többségétől, ha az FDP viszonylag sikeresen, de nem túl jól szerepel. A CDU választói, ha a koalíció folytatását akarják, tulajdonképpen akkor szavaznak bölcsen, ha egy jelentős kisebbségük úgynevezett második szavazatát, listára leadott szavazatát az FDP-nek ajándékozza. A német választók a tapasztalatok szerint elég jól tudják mérlegelni a megosztott szavazatok választási eredményre gyakorolt hatását. De mivel milliók összebeszélni mégsem tudnak, valamilyen malőr becsúszhat. Akkor pedig kényszerűséggé válhat a CDU/CSU/SPD alkotta nagykoalíció, amelyet hivatalosan a nagy pártok nem akarnak. Híveik nem ennyire dogmatikusak: az uniópártok szimpatizánsainak 21, a szociáldemokrata szimpatizánsok 15 százaléka bármilyen választási eredmény esetén ezt a megoldást tartaná a legjobbnak.

• Külföld