Neményi László

Nyomtatóbarát változat

Az Engholm-ügy több mint öt évvel ezelőtt Barschel-ügyként kezdődött. Uwe Barschel, Schleswig-Holstein akkori kereszténydemokrata miniszterelnöke, enyhén szólva szokatlan eszközökkel igyekezett megtartani miniszterelnöki bársonyszékét az 1987-es tartományi választásokon: titkosszolgálati módszereket alkalmazó dezinformációs kampányt indított szociáldemokrata riválisa, Engholm ellen. Engholmról többek között azt terjesztették, hogy homoszexuális és AIDS-e van, hogy titkos kormányprogramja szerint a születésig legalizálni akarja az abortuszt, miként a gyerekek és a felnőttek közötti szexuális kapcsolatokat is, és kötelezővé akarja tenni a tanulóifjúság gyűlöletre és osztályharcra való nevelését. Barschel lebukott: még a választás napja előtt kiderült, hogy a mocskolódások forrása a kereszténydemokrata választási főhadiszállás. Engholm, a piszkos trükkök áldozata, éppen ennek köszönhetően is toronymagasan megnyerte a választásokat. A rögvest megalakult parlamenti vizsgálóbizottság előtt Barschel még a csillagot is lehazudta az égről, majd öngyilkosságba menekült. (Egyesek kételkednek az öngyilkosságban.)

Engholm sem angyal

Hamar felmerült azonban a gyanú, hogy Engholm sem pusztán áldozat. Egyre inkább sarkalatos kérdéssé vált, hogy a szociáldemokrata üstökös mikor szerzett tudomást az ellene irányuló barscheli intrikákról. Engholm szerint a választás estéjén, hivatalból szkeptikus politikai ellenfelei szerint hamarabb. A kérdés jelentőségét sem Engholm, sem pártja nem ismerte föl. Így nem volt akadálya annak, hogy a minden gyanú fölött álló gentlemanpolitikust Oskar Lafontaine Kohllal szemben elszenvedett 1990-es veresége után pártja kétszeresen is pajzsra emelje: ő lett a pártelnök és a szociáldemokraták új kancellárjelöltje is. Engholm és a szociáldemokraták balszerencséje, hogy mára bizonyíthatóvá vált: Engholm legalább egy héttel hamarabb szerzett tudomást a „piszkos trükkökről”, mint ahogy állította.

Hogy mennyire perdöntő ez a körülmény, arról a német kommentátorok körében politikai szimpátiák szerint oszlottak meg a vélemények. A szociáldemokratákhoz közel álló Frankfurter Rundschau egy Engholm-hű szociáldemokrata politikust idézve abszurdnak tartotta, hogy bárki is azon lovagoljon, mikor szerzett tudomást az áldozat a rá szórt rágalmak forrásáról. A keresztény pártokkal szimpatizáló Frankfurter Allgemeine Zeitung ezzel szemben egy kereszténydemokrata politikust idézve felvetette, hogy mennyire tekinthető áldozatnak valaki, ha segítette az ellene irányuló lejárató kampány szervezését. Márpedig ez az a gyanú, amit Engholmnak nem sikerült eloszlatnia. A Barschel-ügyből ugyanis úgy lett Engholm-ügy, hogy nyilvánosságra került: Engholm bizalmasai pénzelik azt a Reiner Pfeiffert, aki Barschel sajtóreferenseként Engholm lejáratását koordinálta. Az Engholm-tábor jótékonysági rohamának állítólagos motívuma: hófehér emberszeretet, krisztusi megbocsátás. Való igaz, a szociáldemokraták mindig is az elesettek gyámolítói voltak. Miért is ne támogathatnák tehát Pfeiffer urat, aki most munkanélküliként szintén elesett? Na de egy autópálya melletti pihenőhelyen titokban átadott, ötvenezer márkát tartalmazó borítékkal?

Engholm okkal érezte úgy, hogy politikai sorsa megpecsételődött. Lemondván az SPD elnöki tisztéről, a kancellárjelöltségről és a schleswig-holsteini miniszterelnökségről, visszaadta pártja cselekvési szabadságát. A kérdés az, hogy mit tud az SPD ezzel a szabadsággal kezdeni.

A szürke párduc nem fogatlan oroszlán

Ugyanis nem hemzsegnek az SPD-ben az olyan politikusok, akik képesek megszemélyesíteni a német jövő szociáldemokrata vízióját. Ennek egyik oka kétségkívül az, hogy ilyen vízió nem nagyon létezik. De az SPD fantáziátlansága természetesen nem független vezetői fantáziátlanságától. A fő baj tehát mégiscsak az, hogy a jelenlegi szociáldemokrata pártvezéreket össze sem lehet hasonlítani a hatvanas–hetvenes évek legendás trojkájával, a Brandt–Schmidt–Wehner-hármassal.

Ennek ellenére meglepő, hogy a német verebek hetek óta csak azt csiripelik, hogy a trojka egyetlen életben lévő tagja, a hetvenöt éves Helmut Schmidt visszatér a hatalomba. Annyi bizonyos, hogy Schmidtnek nincs ellenére – sőt, láthatóan élvezi –, hogy mások játszanak ezzel a gondolattal. Az pedig kifejezetten meghatja, hogy a gondolat a szélesebb közvéleményben nem derültséget, hanem reménykedést váltott ki. Egy felmérés szerint a közvélemény az exkancellárt sokkal szívesebben látná szociáldemokrata kancellárjelöltként, mint bárki mást. A Schmidt iránt megnyilvánuló rokonszenv persze nemcsak a szociáldemokratákat, hanem az egész német politikai osztályt is minősíti: a nép szívesen lecserélné a „Bonnban szunyókáló kohlokat és kinkeleket”, de a gyenge szociáldemokrata választék miatt nincs kire.

Helmut Schmidt nem vétlen abban, hogy neve politikai spekulációk középpontjába került. Lehet, hogy nem volt szándékában beszállni a ringbe, de a ring mellett „tízévi absztinencia után” (az ő kifejezése) nagyon is szándékosan hallatja hangját. A régi, félreérthetetlenül fogalmazó Schmidt-Schnauze (nagyszájú Schmidt) a politikai gourmand-ok örömére levette a lakatot a szájáról. Könyvben („Németországért tenni”) és nyilatkozatok sorában ostorozza a politikai elit „összegyűjtött bambaságait”, minősíti „majomcirkusznak” a bonni politikai színpadot, és nevezi „báránybőrbe bújt birkáknak” saját pártja vezetőit. Nem csoda, ha az így helyre tett politikai elit képes korlátok között tartani a Schmidt újjászületése fölött érzett örömét. „Olyan az a nap, amelyiken Schmidt nem oktat ki bennünket, mint a húsvét Mikulás nélkül” – jegyezte meg a Spiegel szerint a CDU frankcióvezetője. A szociáldemokraták pedig, ugyanezen forrás szerint, „kissé durcásan” veszik tudomásul, amit Schmidtől hallani.

A szociáldemokrata választék

Mégis politikai csoda lenne, ha a vox populi újból kancellárjelöltet, netán kancellárt csinálna Helmut Schmidtből. A realitások talaján maradva abból kell kiindulni, hogy Engholm örököse vagy örökösei a „Brandt-unokák”, vagyis a szociáldemokrata beatnemzedék köréből fog kikerülni. Az is bizonyosnak látszik, hogy senki sem lehet sem pártelnök, sem kancellárjelölt két fontos szociáldemokrata politikus ellenében. Csak egyikőjük tartozik a beatnemzedékhez, Oskar Lafontaine, Saarland miniszterelnöke, az 1990-es kancellárválasztás vesztese. Neki magának is lehetnek ambíciói. A másik, Johannes Rau, Észak-Rajna-Vesztfália hatvankét éves miniszterelnöke (ő is vesztett már Kohllal szemben 1986–87-ben) Engholm lemondása után rangidős elnökhelyettesként ügyvezetői alapon pártelnök lett. Az SPD belügyeinek ismerői úgy vélték, hogy Rau meg fog elégedni a királycsináló szerepkörrel. Vasárnap azonban egy rádióinterjúban a hatvankét éves politikus nem zárta ki, hogy nemcsak átmenetileg áll elnökként pártja rendelkezésére. „Előállhat egy olyan helyzet, amelyikben újra kell gondolnom élettervemet” – mondta Rau.

Esélyes jelölt Gerhard Schröder, Alsó-Szászország miniszterelnöke, aki különösebb cirkalmak nélkül be is jelentette igényét mindkét tisztségre. Ez a veszte lehet. A derék szociáldemokratákat gyanakvással tölti el a szociáldemokrata ifjúsági szervezet hajdani szélsőbaloldali vezérének (azóta persze sok víz folyt le a Rajnán) „leplezetlen hataloméhsége” és „tolakodása”, miközben elvben epekedve vágynak egy erős első emberre.

Schröder „szégyentelensége” leginkább Rudolf Scharping rajna-pfalzi miniszterelnök malmára hajthatja a vizet. A negyvenöt éves politikus halkszavúsága – írja a Frankfurter Rundschau – korántsem jelenti azt, hogy nincsenek hatalmi ambíciói.

Heidemarie Wieczorek-Zeul a dél-hesseni pártkerület elnöke. Kancellárjelölt nem akar lenni, de a pártelnöki tisztre igényt tart. Állítólag számíthat a szociáldemokrata nők, a baloldal és az ifjúsági szervezet támogatására. Egy másik hölgy, Renate Schmidt, aki jelenleg a bajor SPD elnöke és a Bundestag egyik elnökhelyettese, nem akar pártelnök lenni, de a kancellárjelöltségre alighanem „rá lehet beszélni”.

Tehát nagy a tülekedés. Ezért vasárnap összeült a tartományi és kerületi pártelnökökkel kibővített pártelnökség, hogy döntsön a pártelnök és kancellárjelölt megválasztásának módjáról. Mivel egy elhúzódó belső rivalizálás tovább rongálná a párt tekintélyét, úgy határoztak, hogy még a parlament nyári szünete előtt döntenek a személyi kérdésekben. A bázis, vagyis a kilencszázezres párttagság, kinyilvánította óhaját, hogy a döntéshozatal során vegyék figyelembe véleményét. A pártvezérek közül is többen támogatták azt a radikális követelést, hogy mind a pártelnököt, mind a kancellárjelöltet közvetlenül a tagság válassza meg. Ez a követelés azonban ellentétben áll az SPD alapszabályával és a német párttörvénnyel. A kompromisszum: a párttagság szavazni fog ugyan (levélben), de a szavazás eredménye csak ajánlás lesz. Ezt az ajánlást persze az illetékes rendkívüli pártkongresszus nem hagyhatja majd figyelmen kívül. Ki kellett tehát küszöbölni azt a lehetőséget, hogy a tagság két olyan politikust válasszon meg a két magas tisztségre, akik rivalizálásukat megválasztásuk után is folytatnák. A kibővített elnökség ezért úgy döntött, hogy a megválasztott pártelnöknek opciója lesz a kancellárjelöltségre: a két tisztet csak akkor töltheti be két személy, ha a leendő pártelnök nem akar kancellárjelölt is lenni.

Engholm kényszerű lemondása, a párton belül uralkodó politikai tanácstalanság és kaotikus személyi rivalizálás miatt az SPD a szövetségi választások előtt egy évvel nehéz helyzetbe került. De korántsem biztos, hogy ebből riválisai politikai tőkét tudnak kovácsolni. Az ellentábor sincs valami ragyogó állapotban, ott is hullanak a politikusok, mint – a Bild Zeitung kifejezésével élve – „ősszel az érett gyümölcs a fáról”. Engholmmal egy időben távozott a kereszténydemokrata szövetségi közlekedésügyi miniszter – korrupciós vádak miatt. Inog Streibl bajor miniszterelnök széke is – állítólag ő is saját zsebre dolgozott.

Ki a felelős mindezért? Természetesen Németországban is a sajtó. A legfrissebb Spiegel szerint Kohl kancellár összeült a parlamenti pártok képviselőivel, hogy megtanácskozzák, miként lehetne a sajtót móresre tanítani. „Lieber Helmut” azt javasolta, bojkottálják azokat az újságokat, amelyek túl nagy örömüket lelik a leleplezésekben. A résztvevők többsége nem mondott neki ellent…

• Külföld