Neményi László

Nyomtatóbarát változat

Mi történt velünk? – kérdezik inkább tanácstalanul, mint költőien a német tárcaírók. Arra ugyan aligha számított bárki is, hogy az állami egység létrehozása után minden konfliktustól mentes, mennyei harmónia fog uralkodni a német tartományok fölött. Az sem látszott különösebben valószínűnek, hogy egy alkotmányos aktus egyik napról a másikra át tudja hidalni azt a pszichológiai szakadékot, amely az ex-NDK lakóit a régi NSZK polgáraitól elválasztja. De arra sem gondolt senki, hogy ez a szakadék az állami egység körülményei között tovább mélyül. Pedig bizonyos értelemben ez történt. Az Emnid Közvélemény-kutató Intézet felmérése szerint egy évvel ezelőtt a keletnémetek ugyanolyan népszerűek voltak a nyugatnémetek körében, mint a franciák, akik ősellenségből már régóta legkedvesebb szomszédokká avanzsáltak. Ma a nyugatnémet népszerűségi listán a keletnémeteket az oroszok (!) is megelőzik. Hasonlóképpen zuhan a nyugatnémetek népszerűsége a keletnémetek körében.

Ossik és wessik

De a közvélemény-kutatási adatok csak azt erősítik meg, amit egyébként is „mindenki” tud. Mégpedig annyira tud, hogy pénzt, időt, energiát nem sajnálva vállalkozást, életvitelt, túlélési technikát alapoz erre a tudásra. A nyugatra költözött ossik perceken belül „elveszítik” érvényes keleti jogosítványukat és személyi igazolványukat, hogy nyugati dokumentumok birtokába juthassanak. A motívum egyáltalán nem szentimentális. Az ossik úgy érzik, hogy csak úgy juthatnak előre nyugaton, ha rejtegetik keleti származásukat. Az érem másik oldala, hogy nyugati cégek jónak látják utazó ügynökeiket az ex-NDK területén világos színű műbőr cipővel és műszálas dzsekivel kistafírozni, hogy kevésbé látszódjanak wessinek. Robert Murdoch és Hubert Burda több pénzt tett a német–német pszichológiai ellentét intenzitására és tartósságára, mint amennyibe néhány dzseki és néhány pár cipő kerül. Száznyolcvanmillió márkát fektettek be egy olyan újságba, amely a „megalázott” ossik szócsövének nevezte ki magát. A Super!-t a méltán hírhedt, de Heinrich Böll által mégis némileg igazságtalanul megbélyegzett Bild konkurenciájának találták ki, és a koncepció nyerőnek bizonyult. A wessik ellen gyűlöletet keltő és a szenvedő ossi énre koncentráló Super! lesöpörte az össznémet testvériséget és a német egységben rejlő ragyogó perspektívákat népszerűsítő Bildet a keletnémet piacról.

Az újdonsült polgár szenvedései

Miért szenvednek ennyire az ossik? Természetesen azért is, mert a második német gazdasági csoda ez idáig nem következett be. Sőt, a keletnémet gazdaság gyakorlatilag összeomlott; a sokkterápiából a keletnémetek, csak a sokkot érzik, a terápiás hatás egyelőre elmaradt. A munkanélküliség elviselhetetlen mértékű, az egyéni sors tömegek számára kalkulálhatatlan, a fogyasztási paradicsom, amely az egységeufóriában oly közelinek látszott, most megint tovatűnt.

Meg kell azonban jegyezni, hogy a keletnémetek pillanatnyi helyzete korántsem olyan vigasztalan, mint a keletnémet gazdaságé. Az életszínvonal az ex-NDK területén magasabb ma, mint a honeckeriánus „ántivilágban” volt (a nyugatnémet márkában fizetett munkanélküli-segély vásárlóereje könnyedén vetekedik a megszűnt keletnémet munkabérrel), és már alig hasonlítható össze a magyar, a lengyel vagy a cseh–szlovák életszínvonallal. Persze az újdonsült szövetségi polgárok vigyázó szemüket – a wessik számára is érthetően – nem Varsóra vagy Budapestre vetik, hanem Münchenre és Hamburgra. (Rosszabb vért szül viszont az a körülmény, hogy a keletnémetek elvárásai nemcsak olyan nagyok, hogy egyelőre – esetleg az elhibázott gazdaságpolitika miatt – nem teljesíthetőek, hanem annyira irreálisak, hogy elvben teljesíthetetlenek. Köztudomású, legalábbis az ex-NDK-n kívül, hogy a régi szövetségi tartományokban sincs mindenkinek Porschéja. Az ossik közül ezt azonban sokan nem tudták, vagy még inkább nem vették tudomásul, a hat-hét éves Volkswagennel járó vagy elvből bicikliző wessik pedig képtelenek átérezni, hogy milyen mélységes szomorúságot tud okozni ez a felismerés egy vadonatúj, a kapitalizmust még csak rövid ideje építő, szövetségi polgár számára.)

Pincsik német juhász kutyák között

Elvben mégsem kizárt, hogy az El Dorado kimaradása nem törte volna meg ennyire a keletnémeteket, ha legalább képzelhetnék azt, hogy aktívan, a nyugatnémet „fivéreikkel és nővéreikkel” egyenrangú félként alakítják sorsukat. De ez a felemelő érzés csak igen kevés keletnémetnek adatott meg. A többség úgy érez, mint a (kelet-)berlini Distel kabaré humoristája: „Üldözési mániám már nincsen, de most meg zavarban vagyok, identitászavarban. Most eneszkás vagyok, ugye. Amíg nálunk, vagyis keleten vagyok eneszkás, addig nincs is semmi baj. Jól érzem magam, és tudom, hogy kiről mit gondoljak. De mihelyst a valódi, hamisítatlan eneszkások közé kerülök, úgy érzem magam, mint egy pincsi, amely tévedésből egy németjuhászkutya-kiállításra keveredett. Úgy szeretnék együtt ugatni velük, de mindig csak vinnyogás lesz a próbálkozásomból.”

A paradox dolog az, hogy a keletnémet szorongás tulajdonképpen két forrásból táplálkozik. Egyfelől az a baj, hogy a volt NDK nem elég gyorsan „nyugatosodik” (értsd: gazdagszik), másfelől viszont az a baj, hogy elkerülhetetlenül „nyugatosodik”, mondhatnánk farkaskutya-kiállítássá válik, ahol a megszűnt NDK-ban felnőtt, szocializálódott népesség, úgy látszik, szükségszerűen pincsinek fogja magát érezni.

1990. március 18-án az NDK polgárai a nyugatnémet alaptörvény 23. cikkelye alapján választották a német egységet. Ez azt jelenti, hogy az NDK csatlakozott az NSZK-hoz, nem pedig egyenrangú félként újraegyesült vele. A keletnémetek számára nyilvánvalóan csak fokozatosan vált világossá, hogy a csatlakozás a nyugatnémet mentalitáshoz és politikai kultúrához való alkalmazkodás kényszerét is jelenti. Vagyis az, hogy az egyesült Németországban az ossik diákok, akik wessi tanáraiktól demokráciát és piacgazdaságot, toleranciát és önállóságot kénytelenek tanulni. NDK-s tapasztalataik érvényüket veszítették, eddigi életük, az NDK-ban végzett munkájuk leértékelődött. Az állam, amelyben felnőttek – és amelyet gyűlöltek, elutasítottak, elfogadtak vagy támogattak, de amelyhez mindenképpen hozzászoktak – egy nevetséges apróság kivételével nyomtalanul eltűnt. (Az apróság: a volt NDK területén még mindig szabad pirosnál kis ívben jobbra kanyarodni.) Természetesen ez volt az, amit a többség akart. De arra nem számítottak, hogy az állam letűntével alattvalóinak társadalmi kompetenciája is semmivé foszlik.

Teuton mélység, lapos demokrácia

Túl rövid idő telt el ahhoz a Fal leomlása óta, hogy az ossik kielégítetlen kompetencia-igénye a Honecker-állam iránti nosztalgiába csapjon át. A keletnémet frusztráció – egyelőre? – a nyugatnémet mentalitás kíméletlenül bősz kritikájában fejeződik ki. Az átlag ossi arrogáns megszállói allűröket, nagyképűséget, lekezelő, leereszkedő magatartást, holttesteken átgázoló érzéketlenséget vet a wessik szemére. Az ossi entellektüel – a wessik szemében egy oximoron – szívesen bocsátkozik mélyenszántó kultúrkritikai kalandokba. A nyugatnémetek harsányak, ahelyett hogy előkelően csöndesek lennének. Mivel nem lenni, hanem látszani akarnak valaminek, tulajdonképpen nem is emberi lények, hanem csak kirakatbabák. Nincs kulturális színvonaluk, csak a pénz érdekli őket. Kimerült az életörömük, elnyomorodott az a képességük, hogy élvezzék az életet. Ebben ismerszik meg dekadenciájuk. Ha lelkesnek akarnak mutatkozni, lelkesedésük hamisul hat. A wessik nem valódiak. Érzelmeiket az amerikaiaktól ellesett módon színlelik. Németül sem tudnak rendesen. A keletnémet „vérfrissítés” nélkül hamarosan a hesseni angol és a tőzsdei zsargon keverékén beszélnének. A nyugatnémetek laposak és hidegséget árasztanak, a keletnémetek mélyek és melegszívűek.

Valószínű, hogy a keletnémet értelmiségiek nem a demokrácia iránti averziójuk okán, hanem pusztán sértett büszkeségből, kínjukban és zavarukban kotyvasztanak az újbalos kapitalizmuskritikából és az angolszász „civilizáció” (és nem „kultúra”, természetesen) mélynémet kritikájából ilyen ideológiai zöld főzeléket. De ez mit sem változtat szemléletük veszélyességén. A Szövetségi Köztársaság negyven év alatt kitermelt – masszív angolszász segédlettel – egy civil, republikánus, liberális-libertariánus politikai kultúrát, amely nacionalizmus helyett teljesítményen és alkotmányos patriotizmuson alapul. A keletnémetek ebben a nemzetformáló munkában – más elfoglaltságuk lévén – önhibájukon kívül nem vettek részt. Érthető, ha egyik napról a másikra nem érzik sajátjukénak ezt a politikai kultúrát, és nem ismernek magukra abban a németségben, amely nyugaton negyven év alatt kialakult. Hasonlóképpen az is, ha szeretnék saját névjegyükkel ellátni ezt a kultúrát, és legalább egy kicsit saját képükre is formálni ezt a németséget. De a mélynémet szentimentalizmus nem gazdagítaná a német demokráciát, még akkor sem, ha az elbizonytalanodott ossik otthonosabban éreznék magukat benne.

Legalább két évtizede a nyugatnémet közgondolkodók kedves vitatémája, hogy vajon mennyire válságálló a német demokrácia, illetve – és ez ugyanannak a kérdésnek a másik oldala – mennyire vert mély gyökeret az alkotmányos patriotizmus német földön. A német újraegyesülés az elképzelhető legnagyobb kihívás volt ezzel az alkotmányos patriotizmussal szemben. Ez idáig jól vizsgázott: ellenállt az újraalkotmányozásra szólító – papíron hiperdemokratikus – bülbülszavú csábításnak. Sajnálom a keletnémeteket, megértem kínjaikat. Ennek ellenére remélem, hogy továbbra is a jobb demokraták idomítják magukhoz a jobb németeket, és nem a jobb németek a jobb demokratákat. Még akkor is, ha ezt arrogánsan teszik.

• Külföld