Neményi László

Nyomtatóbarát változat

A Mozgalom az Igazságosságért nevet viselő új szülemény pártokon felüli szervezetként a keletnémet érdekek védelmét hivatott szolgálni, s mint ilyen egyelőre nyomásgyakorló csoportként kíván működni, de alapítói nem zárják ki, hogy alkalmas időpontban párttá szerveződik, így bővítve a (kelet)német politikai kínálatot.

A mozgalom kiáltványát mintegy hatvan prominens keleti és nyugati személyiség írta alá, akik között az írók és más „szabadon lebegő” értelmiségiek határozottan túl vannak reprezentálva. A felhívás szerint az aláírók világnézetüket és politikai életrajzukat tekintve nagymértékben különböznek egymástól. Gerster, a CDU frakcióvezető-helyettese szerint viszont nagyon is egy akolból származnak: a mozgalom alapítói az NSZEP örökösei, a leleplezett Stasi-spiclik és a frusztrált nyugati szocialisták köréből verbuválódnak Mindkét értékelésben van igazság. Az aláírók többsége valamilyen értelemben kétségkívül szocialista meggyőződésű, a „kapitalista rendszer” kritikusa. Másfelől viszont Stefan Heym, a hajdanán vegzálásoknak kitett ellenzéki keletnémet író és Stephan Hermlin, a keletnémet írószövetség korábbi ideológiai felvigyázója (bízvást mondhatjuk, hogy Herman Kant után a keletnémet irodalmi közélet legvisszataszítóbb figurája) között valóban van némi különbség. Nagy kár, hogy a tettlegességre vetemedett ismeretlen képtelen volt disztingválni. Heym inzultálása nemcsak elfogadhatatlan, hanem mélységesen igazságtalan is volt.

Furcsa gondolati konstrukció

A bonni pártok természetesen elutasítóan reagáltak a keletnémet mozgalom zászlóbontására. A nagy pártok politikusai úgy vélik, hogy a keletnémet mozgalom épp azért veszélyes, mert azok a problémák, amelyekre a kezdeményezők hivatkoznak – a keletnémetek rossz hangulata és ennek okai –, valóban léteznek. Fennáll a veszély, hogy ezeken a problémákon élősködve most olyan emberek fognak politikai és publicisztikai fórumot kapni, akiknek nézetei nemcsak hogy nem tudnak hozzájárulni a problémák megoldásához, de maguk is problémákká válhatnak.

A főáramlat politikusai nem az árnyékuktól félnek. A felhívás szerzői így írnak:

„Keleten az ipar és a mezőgazdaság tönkretétele, a tömeges munkanélküliség, a társadalmilag elviselhetetlen lakbéremelések, az alacsony és igazságtalan fizetés … a hajdani népi tulajdon elkótyavetyélése … az emberek, különösen a nők megrövidítése és megalázása, Nyugaton a szellemi, erkölcsi és gazdasági válságok azok, amelyek a német egységhez fűződő reményeket semmivé foszlatták, és amelyek új gondolatokra kényszerítenek bennünket.” (A kiemelés tőlem.)

Furcsa gondolati konstrukcióval van itt dolgunk. Az átalakulás részben elkerülhetetlen, részben rossz menedzselés szülte kellemetlen következményei bizonyára nem emelik a keletnémetek hangulatát. De mit keres a csizma az asztalon, mire véljük az állítólagos nyugati szellemi, erkölcsi és gazdasági válság felemlegetését ebben az összefüggésben?

Frank Schirrmacher, a Frankfurter Allgmeine publicistája úgy véli, hogy ebben a kitételben – és a keletnémet mozgalom kezdeményezőinek más megnyilatkozásaiban – a német eszmetörténetből jól ismert Nyugat-ellenesség visszhangzik, a demokráciával és a kapitalizmussal szembeni mély bizalmatlanság, a (kelet)német különút iránti vágyódás. A Nyugat nemcsak a régi szövetségi tartományokat jelenti, hanem a demokráciát és a kapitalizmust, a civilizációt, amellyel szemben áll a (kelet)német kultúra. Heiner Müller, a Brecht-tanítvány drámaíró és – természetesen – a Mozgalom az Igazságosságért egyik kezdeményezője egy interjúban kijelentette: „A hajdani Szövetségi Köztársaság gazdaságilag túlfejlett és kulturálisan alulfejlett civilizációja arra tesz kísérletet, hogy rágalmazás révén és adminisztratív eszközökkel kioltsa a hajdani NDK természet adta kultúráját.” Ez bizony még csak nem is visszhang, hanem egyenesen plágium, a húszas években tevékenykedő völkisch-nationale – magyarán: nép-nemzeti – intelligencia egyik kulcstételének átvétele. De az egyesülési diktátum (!) kritikusai szerint a nyugati civilizáció nemcsak mesterséges, hanem kalmárszellemű is. Kísérteties dolog Stefan Heym szájából azt hallani, hogy „az NDK a Fal által védelmezett természetvédelmi terület volt”, ahol most üzletelnek, és az üzletelés következtében lett az NDK „egy csődtömeg”.

Ha viszont így áll a dolog, ha a nyugati demokrácia merőben a kalmárszellem szabadon engedésének ürügye, akkor valóban annyit kell átmenteni az ex-NDK kultúrájából, amennyit csak lehetséges. Nem arra van szükség, hogy a Kelet hozzáidomuljon a Nyugathoz, hanem arra, hogy – így a felhívás egyik aláírója – „mindaz a pozitív dolog, amely a keletnémetek mentalitásában még mindig észlelhető, fennmaradjon és ellenállóképes maradjon ennek a rendszernek a befolyásaival szemben”. A nyilatkozó egy kicsit még abban is reménykedik, hogy a keletnémet pozitívumok kulturális impulzust adhatnak a nyugati fejlődés számára. Ez szerényebb kívánság, mint az, amelyet Volker Braun író közvetlenül a Fal leomlása után így fogalmazott meg: „Népi tulajdon plusz demokrácia … ezt még sehol a világon nem próbálták ki. Erre fognak az emberek gondolni, ha azt hallják: Made in GDR.” De a „harmadik út” iránti sóvárgás mindkét megnyilatkozásban tetten érhető.

Meztelen antiliberalizmus

Önmagában is érdekes jelenség, hogy ex-NDK-s fejekben is létrejöhetett egy olyan ideológiai köd, amely morfológiailag hasonlít azokra a kényszerképzetekre, amelyekkel egyesek a kelet-közép-európai országokban reagálnak a rendszerváltás megpróbáltatásaira. Annak ellenére, hogy az átalakulás folyamata az ex-NDK-ban összehasonlíthatatlanul fájdalommentesebb, mint, teszem azt, Magyarországon. De ez a hasonlóság nemcsak érdekes, hanem tanulságos is. Magyarországon hasonló gondolatokat nemzetiszínű zászlóba csomagolva, antiszemita felhangokkal és – újabban – antikommunista retorikával szokás prezentálni. S a nacionalizmus, az antiszemitizmus és a primitív antikommunizmus kétségkívül tetszetős díszítő eleme az antimodernista demokráciaelle-nességnek, az antiliberalizmusnak. De – ahogy a keletnémet példa mutatja – a sallangokra nincs feltétlenül szükség. Persze a keletnémet antiliberalizmus szószólói kénytelenek is voltak lemondani a sallangokról. Nem lehetnek nacionalisták, legfeljebb regionalisták. Életrajzi okokból nem lehetnek antikommunisták. Nem folytathatnak antiszemita ujjgyakorlatokat sem, ez Németországban szalonképtelen. De nem biztos, hogy a meztelen antiliberalizmus a réklibe, pruszlikba bújtatottnál kisebb vonzerőt gyakorol arra, akinek olyan a gusztusa. S elvben ugyanolyan veszélyes is lehet.

Németországban a liberális konszenzust osztó pártok képviselői – tehát a keresztényszociálisok, a kereszténydemokraták, a szabaddemokraták, a szociáldemokraták és részben a zöldek is – éppen ezért aggódnak. Nyilvánosan aggódnak, és nyilvánosan határolják el magukat a „csábítóktól”. A CDU, amely Diestel személyében kígyót melengetett a keblén, a pártból való kilépésre szólította fel a rossz útra tévedt pártbarátot. Ez egy demokratikus párt reakciója arra, ha sorai között „ordas eszmék” találnak szószólóra.

• Külföld