Eörsi János

Nyomtatóbarát változat

Beszélő: Az antiinflációs és a privatizációs politika összekapcsolása új elképzelés, hiszen eddig, a gyors (vagy kevésbé gyors) privatizációt „csak” a megállítandó termelés-visszaesés és a megteremtendő versenyképesség logikája szerint képzeltük el.

Greskovits Béla: Csakugyan, ha nem bontjuk le radikális ütemben az állami tulajdont, akkor a gazdaság nem stabilizálható. De addig nem is liberalizálható teljesen, alkalmazni kell például a bérféket az állami vállalatok esetében, hogy az inflációs nyomást kézben lehessen tartani; ennek káros mellékhatása viszont, hogy tovább csökkenti e vállalatok rugalmasságát, alkalmazkodóképességét. Nagyon veszélyesnek látjuk, hogy a vállalatok felélik a vagyonukat. Eladogatják a telkeket meg az értékes dolgokat, hogy bért fizethessenek, avagy, ahogy valaki a programkészítő vitákban fogalmazott, eladják a zongorát egy jó vacsoráért. És mire privatizálásra kerülne sor, nem lesz mit privatizálni.

Beszélő: Hogyan lehet gátat vetni a vagyonfelélésnek?

G. B.: Mindenekelőtt: gyors privatizációval és azzal, hogy ebben érdekeltté tesszük a menedzsereket. Átmeneti megoldásként pedig vagyonkezelő szervezeteket kell felállítani a vagyonfelélés megakadályozására. Segítene az értékcsökkenési leírás növelése is, hogy lehessen miből fedezni az eszközök karbantartását.

Beszélő: A mostani privatizációt lassúnak tartjátok. E kritikával szemben kétféleképpen szoktak védekezni: az egyik (sok szabad demokrata által is hangoztatott) érv szerint időbe telik, amíg megtaláljuk a megfelelő tulajdonosokat, a magyar társadalom túlságosan szegény. A privatizáció – mondják – szükségképpen egy lassú, szerves folyamat. A másik (egyértelműen kormányzati) érv az, hogy irdatlanul nagy a feladat, és még mindig jobban mennek nálunk a dolgok, mint a szomszédainknál.

G. B.: Amint kifejtettem már, abból indulunk ki, hogy helyzetünket mindenekelőtt saját magunkhoz képest kell megítélnünk.

Az előbbi érv valóban súlyos. Két gondolatot szegezünk szembe vele. Egyrészt a krízis oly mély, és oly rossz hatásfokkal kezelhető az állami tulajdon túlsúlya miatt, hogy a privatizálást minden eszközzel (akár elméletileg nem tökéletes eszközökkel, nem a „legjobb” tulajdonos vagyonhoz juttatásával is) elő kell segíteni. Másrészt a mostani privatizációs politika – amelyet az állam és az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ) túlzott hatalma jellemez – oda vezet, hogy a privatizációs kínálat elmarad a kereslettől.

Nem készítenek elő olyan ütemben és annyi vállalatot a magánkézbe adásra, amilyen gyorsan és amennyit megvásárolnának. Például a múlt ősszel beharangozott Első Privatizációs Programban szereplő cégek közül tudtommal még egyet sem adtak el, bár már kijelölték a megfelelő tanácsadó cégeket. (A tanácsadó vállalkozás közbeiktatása persze fontos; mi azt írjuk, hogy a privatizációban részt vevő tanácsadó cégek hitelesített listáját a vagyonügynökségnél vezessék, azonban meg kell adni a vállalatoknak – a menedzsmentnek – a lehetőséget, hogy e listáról maguk válasszanak tanácsadót.) Még valamit: számos honfitársunk kistulajdonra vágyik, ők mindenképpen „jó” tulajdonosok lennének. Viszont a kormány és a koalíció előprivatizációs programja – amelyet az ÁVÜ hajt végre – fiaskónak bizonyult, nem kis részben azért, mert csak a bérleti jogot óhajtották „privatizálni”. Mi feltétlenül támogatjuk a kisprivatizációt, mégpedig nemcsak az üzletek, vendéglők magánkézbe adását, hanem a kis állami vállalatokét is. Ilyen kisvállalatokat létre is hoznánk – ahol csak lehet – a nagyvállalatok szétdarabolásával vagy leválasztásával, a monopóliumok felbontásával.

Beszélő: Hogyan jellemeznéd a privatizáció mostani állását?

G. B.: A közkézen forgó számok szerint eddig a termelővagyon három százalékát sikerült magánkézbe – legnagyobbrészt külföldi tulajdonba – adni. De ez is elaprózódik az öt-tíz százalékos tulajdonrészesedések között, tehát van egy sereg döntően állami tulajdonban működő társaság, elvétve akad jelentős vagy többségi külföldi részesedésű cég. Lassan halad előre az az előkészítő folyamat is, hogy az értékesítendő vállalatokat társasággá alakítják át.

Beszélő: Az ÁVÜ és a kormány azt állítja: nem akarja elkótyavetyélni a vállalatokat. Ti előbbrevalónak tartjátok a gyorsaságot, mint a busás privatizációs bevételt?

G. B.: Feltétlenül! A méltányos árat (lévén, hogy egy vállalat, akárhogy is, egyedi darab) igen nehéz meghatározni, és erre nem is alkalmas egy olyan bürokratikus szervezet, mint az ÁVÜ. Ráadásul ez a magas árra törekvés furcsa érdekegyezést eredményez: az állam növelni akarja a bevételt, csökkentve vele az államadósságot, a vevő pedig szívesen meg is adja a nagyobb árat, ha monopolhelyzetben lévő céget kínálnak neki. Ez legalábbis a nyugati tapasztalat, tudtommal nálunk még nem ütöttek nyélbe ilyen méretű üzletet. De ha gyakorlattá válik, akkor, ahogy szaknyelven mondjuk, dereguláció nélkül lesz privatizáció. Vagyis: anélkül adják magánkézbe a vállalatokat, hogy eltörölnék a monopolhelyzetüket fenntartó szabályozásokat… Tehát esetleg az élteti tovább ezeket a szabályozásokat, hogy épp ez a kedves monopolhelyzetű külföldi klienseknek érdeke!

Ami az államadósságot illeti – a méltányos áron kívül ez a másik kormányzati érv –, úgy gondoljuk, ésszerű kompromisszumot kell teremteni, a törlesztés üteme és a privatizáció gyorsasága között. Az államadósság kétségkívül inflációs tényező; de ha csak ennek mérséklésére törekednénk a privatizációs politikában, és így kizárólag a bevétel nagyságát tartanánk szem előtt, akkor vég nélküli alkuk zajlanának (mint ahogy most zajlanak is) a felkínált vállalatok ara körül, vagyis tovább él a még virulensebb, erőteljesebb inflációs góc: az állami vállalat! (Egyébként szakértőink jó része úgy véli, hogy az államadósság egy része fiktív, tehát privatizációs bevétel nélkül is leírható lenne.)

Beszélő: Van egy harmadik kormányzati érv is: oda kell figyelni az iparpolitikai, no meg a nemzetgazdasági szempontokra is a privatizáció során. Vagyis, ha jól értjük, kézben kell tartani fontos ágazatokat vagy cégeket, ne okozzon eladásuk megrázkódtatásszerű változást.

G. B.: E filozófia jegyében aprólékos gonddal avatkoznak be ott is, ahol nincs az államnak semmi keresnivalója. A kormányzat koncepciótlanságával szemben mi egyértelmű rangsort állítunk fel: első az inflációfékezés és a gyors privatizáció. És meg kellene fordítani a privatizációs gyakorlatban uralkodó gondolatmenetet. Kivételként kellene felsorolni azokat a cégeket, amelyek felett az állam közvetlen felügyeletet gyakorol, nem pedig azt rögzíteni, hogy mibe nem kell beleszólnia a vagyonügynökségnek. Programunk szerint az ÁVÜ-nek legfeljebb 100 vállalat privatizációjában volna szabad közvetlenül részt vennie.

Beszélő: És a többi vállalat?

G. B.: Meg kell osztani az állami vagyont a központ (az ÁVÜ és kivételes esetben más kormányszervek), a helyi önkormányzatok és az intézményi önkormányzatok – különösen a társadalombiztosítási kasszák – között. A különféle önkormányzatok kezdeményezhessék maguk is a privatizációt, ne csak a bevételből részesedjenek! Azonban a döntő befolyást a magánkézbe adás kezdeményezésében maguknak a vállalatoknak és a pénzintézeteknek szánjuk.

Beszélő: Ne haragudj, de ez nem más, mint a rettegett „spontán privatizáció”! Ez ellen nemcsak a kormánykoalíció, hanem sok szabad demokrata is berzenkedik! A hatalomátmentés miatt, a komszocosok megerősödése miatt aggódnak…

G. B.: Tekintsünk el egy pillanatra ettől a politikai vetülettől, és folytassuk megkezdett gondolatmenetünket. A kormányzatot bíráljuk, mert volna vevő az állami vagyonra, de a privatizációs kínálat elmarad a kereslet mögött. Mármost hogyan növeljük a privatizációs kínálatot (azaz: hogyan érjük el, hogy minél több céget hajlandók is legyenek eladni, és műszakilag, szervezetileg és a piaci értékelés szempontjából elő is készítsék az eladásra)? Kire bízzuk ezt az óriási feladatot: az államra vagy a menedzserekre? Más választási lehetőség nincs Magyarországon. Adódna még a harmadik is, az, hogy speciális magáncégekre bízzuk a magánkézbe adást (ahogy Tardos Márton szokta mondani: „privatizáljuk a privatizációt”), csakhogy ilyen tőkeerős magáncégek nincsenek minálunk.

Bízzuk tehát az államra, amely csaknem megszűnt a politikai földindulás miatt, de aztán annyira feltámadt, hogy hovatovább az egész közigazgatásra is, a gazdaságra is rátelepszik? Az Állami Vagyonügynökségre, amely arra hivatkozik, hogy hisz gyorsítaná ő a privatizációt, csak nincs elég embere? (Először volt húsz, aztán hetven, most, ha jól tudom, kétszáz.) Egy ilyen, a gyors privatizáció érdekében végrehajtott előzetes szuperállamosítás több ezer fős bürokráciát igényelne, és mi nem szeretnénk, hogy ez legyen a gyors privatizáció ára. Programunkat államellenes szemlélet lengi be, mert attól tartunk, hogy az állam nem akar és nem is tud megszabadulni a hatalmas vagyonától.

Beszélő: Akkor milyen szerepet szántok a vagyonügynökségnek?

G. B.: Az említetteken kívül (a legfeljebb száz vállalat felügyelete, tanácsadói céglista vezetése) vétójogot adnánk neki, őrködjön az állami vagyonvédelmi követelmények betartása felett. Hogy ne történjenek kirívó ocsmányságok. De az ÁVÜ csak hatóság volna, nem pedig tulajdonos, mint most, ha egy vállalatot privatizálásra jelölnek ki. Koncepciónk középpontjában a vállalati öntulajdonlás áll, azzal a megkötéssel, hogy – amint a program készülő részletesebb változatában írjuk – a nagyvállalatokat záros határidőn belül kötelezni kell a vagyon nagyobbik részének privatizálására.

Beszélő: Intézményi tulajdonlás és menedzseri bonyolítás. Ez – párttörténetiesen kifejezve – elmozdulást jelent az SZDSZ ’89-es programjától, a kék könyvtől visszafelé, ennek első változata, a „fehér füzet” felé. Akkor a szabad demokrata közgazdászok főként azzal a felkiáltással változtattak, hogy az intézmények (és most tegyük hozzá: a menedzserek) nem „jó” tulajdonosok, nincs meg bennük a kockázatnak az a tudata, ami egy privatizált gazdaság dinamikus működését élteti.


G. B.: Ez a tudat az állami alkalmazottakban még annyira sincs kifejlődve. És nincs tökéletes megoldás, szorgalmazni kell az intézményi privatizációt is, a „privatizáció privatizációját” is. Ami a menedzsereket illeti, szerintem el van túlozva az a veszély, hogy érdekeltek az állami vagyon elkótyavetyélésében. Pontosabban: ha a privatizációban tesszük érdekeltté őket, csökken ez a veszély, és – amint már említettem – megteremtődhet az érdekeltségbeli ellensúly a vagyonfeléléssel szemben.

Beszélő: Idehaza a privatizációs keresletet sem árt serkenteni. Mi a véleményetek a kedvezményes privatizációs hitelekről (amelyek eddig igen rosszul működtek) és a munkavállalók tulajdonhoz juttatásáról?

G. B.: Szükség van a kedvezményes hitelekre (ilyen eszközzel lehetne ösztönözni például a menedzseri kivásárlást, a vezetett üzem vagy üzemrész magánkézbe vételét), de ezek csak oly mennyiségben teremthetők elő, amennyit az igénybevevők képesek is visszafizetni. Ez sajnos kemény korlát; a bankokat nem helyes ilyen hitelek nyújtására kényszeríteni, ez súlyos beleszólást jelentene az üzletvitelükbe. A munkavállalók tulajdonhoz juttatása terén érdemes megkülönböztetni az egyébként bezárandó vállalatnál még esélyes munkahelymentés esetét attól, amikor eredményes vállalat töredékét képviselő részvényt lehet vásárolni. Utóbbi esetben mindenképpen ellenezzük az ingyenes tőkejuttatást, sőt óvakodnánk az ilyen programok tömeges szervezésétől.

Beszélő: És az állampolgári vagyonjegyek, amelyeknek gondolatát az SZDSZ kárpótlási apropóból vetett föl, és emiatt nagy vitát kavart?


G. B.: Válságkezelő programunk e kérdésben két ütemet képzel el: az intézmények (önkormányzatok, társadalombiztosítási kasszák, egyházak stb.) kapjanak már az első fordulóban vagyonjegyet. Az állampolgárok viszont csak akkor, ha a gazdaság egyértelműen stabilizálódni kezd (ha tehát – ahogy írjuk – két egymás utáni évben egy számjegyűvé vált az infláció).

Beszélő: Nem tartotok attól, hogy a kormánynak adtok tippeket? Már egy HVG-cikkből is kihallottunk egy olyan hangot, hogy a programalkotók a pénzügyminisztert akarják segíteni a kormányon belül. Közben a Pénzügyminisztérium kidolgozott egy, a tietekhez sok mindenben hasonló privatizációs elképzelést…

G. B.: Tippeket adunk? Bár úgy lenne, bár ne a válságkezelő programunkkal homlokegyenest ellenkező felfogás jellemezné a kormány gazdaságpolitikáját! A Pénzügyminisztérium privatizációs elképzelései itt-ott csakugyan hasonlítanak a mienkéhez, jóllehet ez csupán egy alternatív program a kormány privatizációs bizottságának koncepciójához képest. Jó lenne, ha ilyen irányba fordulnának a dolgok. Nekem sajnos erős kételyeim vannak.

Beszélő: Végezetül mégis zökkenjünk át a „hatalomátmentés” nevezetű politikai vágányra!

G. B.: Hát, jó. De akkor legyen megint rólam, és nem a programszerkesztőről szó. Én nem kedvelem, ha a közgazdászok ideológiailag uralják a terepet. Nem tartozom azok közé, akik azt mondják: legyenek adva a kedvező politikai föltételek (lehetőleg egy jó kis diktatúra), és akkor én megvalósítom a modellemet. Chilében is, Törökországban is sokáig eredménytelenül próbálták bevezetni a liberális gazdaság-modellt, és hogy végül is sikerült, az nem a diktatúrának köszönhető, hanem annak, hogy a gazdaságuk eljutott a nyitottságnak annak a fokára, ami a modell működéséhez szükséges. Az elvont modellekben nem hiszek, de igenis létezik egy minimum, egynéhány hangsúlyos állítás, amelyet nem változtathatok meg anélkül, hogy ne kelljen a sarokba hajítanom, amit eddig írtam, és ne írjak egy teljesen másik programot. Ilyen a gyors privatizáció követelménye. Hangsúlyozom: a megoldás, amit ajánlunk, távolról sem tökéletes, a menedzserek például, akikre egyelőre a nemzeti tőke túlnyomó hányada van rábízva, nyilván nem igazi tulajdonosok. Mégis, ők képesek a privatizáció felgyorsítására. És ezzel kell szembeállítaniuk a szabad demokratáknak azt a kellemetlen érzést, hogy e folyamatban múltban szerzett kétes érdemek is átváltozhatnak biztos pozícióvá. Az SZDSZ-nek szerintem ezen a ponton – vagyis hogy elfogadja-e a gyors privatizáció előnyben részesítését – választania kell.

Beszélő: Köszönjük a beszélgetést!

• gazdaság