Eörsi János

Nyomtatóbarát változat

– Milyen formában vett részt a Kék Szalag Bizottságban a Magyar Demokrata Fórum?

Bod Péter Ákos: Tavaly ősszel, amikor a bizottság megalakult, lényegében a régi és mostani pénzügyi kormányzat emberei kerültek be az itthoniak közül, például Hetényi István volt pénzügyminiszter, aztán Surányi György államtitkár vagy Tardos Márton, akiről most, a választások után minden politikai pikantéria nélkül mondhatjuk, hogy voltaképpen ehhez a tanácsadói körhöz tartozott korábban is. Amit most én nem akarok minősíteni, hiszen a kisgazdák, keresztények és a szociáldemokraták most is méltatlankodnak, amiért kimaradtak. Egy szakmai testületnek persze nem kell minden politikai áramlatot képviselnie, de olyan bizottság esetében, amely voltaképpen kormánypolitikai javaslatokat tesz a választások előtt, kétségkívül nem árt, ha a politikai spektrum egészét fogja át. Úgy érzem, ennek jegyében kerültek bele a „Kék Szalag”-ba idővel MDF-esek vagy az MDF-hez közel álló személyek (akik azonban, a többi bizottsági taghoz hasonlóan, egyénileg vettek részt, nem szervezetet képviseltek): Jeszenszky Géza és Bollobás Enikő; egyik sem közgazdász, és ez nem is baj. Az én nevem a közreműködők között szerepel a bizottság jelentésében.

– A bizottság célja láthatóan az volt, hogy egyfajta konszenzust teremtsen gazdasági kérdésekben a pártok között. Mennyire sikerült ez?

B. P. Á.: Úgy látom, sikerült. Ami az anyagban van, azzal csaknem teljesen egyetértek. A konszenzusra törekvésnek azonban megvan az ára: a jelentés elmossa az egyes pártok, irányzatok közötti különbségeket.

– Miben vitatkozik mégis az MDF a Kék Szalag Bizottsággal?

B. P. Á.: Egyelőre csak a magam nevében beszélhetek. Első kifogásom nem azzal kapcsolatos, ami le van írva, hanem azzal, ami nincs: a helyzetértékelés nem elég markáns, nem elég kritikus. És nem arról beszélek, hogy a kormányrudat átvevő párt nagyobbra, a leköszönő hatalom kisebbre szokta értékelni a problémákat, hanem arról, hogy egyes eszközök, amelyeket eddig alkalmaztak, veszélyesek, mások meg kompromittálódtak. Talán éppen amiatt, mert az egykori és mostani pénzügyi vezetés emberei vannak a bizottságban, nem nagyon állt rá a tolluk arra, hogy az általuk gyakorolt monetáris restrikciót keményebb szavakkal illessék.

– A monetáris restrikciót (szigorú pénzpolitikát) a bizottság azért bírálja, mert nem sikerült elég keményen érvényesíteni: lerontotta a hatását a banki sorban állás, vagyis a vállalatközi kényszerhitelezés gyakorlata, ami által az adós vállalatok meg nem engedett pénzforráshoz jutnak. A monopolhelyzetben lévő vállalatokat sem merik kiemelni a sorból, ellenük csődeljárását kezdeményezve, de a bankok sem érdekeltek a sorban állás megszüntetésében.

B. P. Á.: Nem mondom, hogy nincs itt kritika, de azért lehetne egy fokkal erősebb. Amit hiányolok még: a területi egyenlőtlenségek, valamint az ország szociális állapotának számbavétele. A jelentés legerősebb részei a makrogazdasági stabilizációt tárgyalják; ehhez volt meg a jórészt külföldi szakemberekből álló bizottságban a legtöbb tudás, ehhez nem volt részletes helyismeretre szükség.

Harmadrészt kételyeim vannak a privatizálásról leírtakkal szemben. Tetszik az, hogy a „Kék Szalag” nem egyfajta sablon szerint képzeli el a magánkézbe adást, nem mondja azt, hogy vagy spontán, vagy állami módon kell privatizálni. De nem értek egyet abban, hogy a követendő privatizálási eljárás szempontjából a vállalatokat „stratégiai” és az „egyéb” kategóriára osztja.

– Ezen azt értik, hogy a fontosabbnak tartott ügyekben közvetlenül egy kormányzati szerv irányítja a privatizálást, más ügyekben pedig – a törvények adta keretek között, ideértve azt is, hogy a privatizációs bevétel az államot illeti meg – maguk az érdekeltek intézik.

B. P. Á.: A bizottságnak ez a leírása talán túlságosan nagy teret enged egy olyasfajta spontaneitásnak, hogy a privatizálandó vagyonhoz csak a menedzser férhet hozzá. Ha a privatizálásról kizárólag a menedzser dönt, és a külföldi is csak őrajta keresztül értesülhet a befektetési lehetőségekről, az olyan lehetetlen állapotokat idéz elő, aminek a fönntartását én, személyesen, nem fogadom el. Legyen a dolgozóknak is, a külföldieknek is módja a kezdeményezésre. Minden mással, amit a bizottság e témában megfogalmaz, egyet tudok érteni (így például a mi programunkkal is összhangban áll az a javaslat, hogy a privatizációs bevételt magánvállalkozásokat ösztönző hitelalapok feltöltésére és az államadósság törlesztésére kell fordítani, és az is, hogy „stratégiai” ügyekben a privatizálást állami bizottság bonyolítsa le).

– A Kék Szalag Bizottság az állami vagyonnak harmadát három éven belül, felét pedig öt éven belül privatizálni javasolja.

B. P. Á.: Mi szerettük volna elérni, hogy ne legyenek benne a jelentésben konkrét számok; kellemetlen, ha a számokat valamilyen oknál fogva nem sikerül betartani. De végül is nem szóltunk ellene, már csak azért sem, mert az MDF is nyilatkozott hasonló számokról. Amelyek persze a közgazdász fejében csupán annyit jelentenek, hogy az állami vagyon összvagyonon belüli aránya számottevő mértékben csökkenni fog. De nem hiszek abban, hogy ezt pontosan tervezni lehet.

– Az egyébiránt tagadhatatlanul szükséges ellenőrzés nem lassítja-e le a privatizációt?

B. P. Á.: Nem értek egyet a gyorsaság és az ellenőrzés szembeállításával. Az ellenőrzés egy-egy esetben az ügyek néhány hónapos elhúzódását eredményezheti; viszont ha tisztázatlan ügyek miatt botrány tör ki, az legalább ennyire késleltetheti a magánkézbe adás folyamatát. Nem az ellenőrzés: inkább a megtakarítások alacsony szintje, a magánszféra korlátozott felszívóképessége jelenti a privatizáció legfőbb akadályát.

– A Kék Szalag Bizottság jelentésében szerepel egy másik szám is: eszerint három év alatt egy számjegyűre kell leszorítani az inflációt.

B. P. Á.: Ezt is, az SZDSZ választási programjában leírt számokat is a „kicsi” szinonimájaként fogtam föl. Mi a programunkban tartózkodtunk a számszerű ígéretektől. Természetesen el kell érnünk, hogy a Nyugat-Európában uralkodó inflációs mértékekhez közelítsünk, hiszen – a megfelelő mennyiségű valutatartalékokon kívül – ez a feltétele a forint konvertibilissé tételének. Az a cél, hogy az infláció egy számjegyűre csökkenjen, a privatizáció, a gazdaság alakítása és a konvertibilitás megteremtése szempontjából egyaránt fontos. De hogy meg lehet-e ezt hirdetni: itt van a különbség egy ajánlás és egy kormányprogram között. A kormányprogramnak számolnia kell olyan dolgokkal is, mint a pszichológia: ha az ország közvéleménye bízik a kormányzatban, és – ami még fontosabb – bízik saját magában és üzleti lehetőségeiben, akkor helyreáll a bizalom a forint iránt is. De nagyon nehéz megjósolni, hogy ez pontosan mikor következik be.

– Ha már az inflációnál tartunk: választási programjában az SZDSZ az azelleni harcot és így az összkereslet (azaz az összpénzmennyiség) kézben tartását tartja mindennél fontosabbnak; az MDF viszont a kínálat ösztönzésének programját írta le, ami pedig az infláció gerjesztésének veszélyével jár.

B. P. Á.: Ha a magyar helyzetet stagflációnak (stagnálás mellett zajló inflációnak) értékeljük, akkor azt kell mondanunk, hogy az uralkodó „megszorító” gazdaságpolitika nem vált be; ha stagfláció van, akkor meg kell próbálkozni a kínálat élénkítésével. A programunknak ezt a vonalát, azt hiszem, most is vallani lehet.* Ha – levonva a Kornai könyvéről folytatott vita tanulságát – szigorú pénzügypolitikát folytatunk a nagyvállalati szektorral szemben, és ugyanakkor ösztönző politikát folytatunk a dinamikus és fejlődőképes magánszektorral szemben, akkor át lehet hidalni az SZDSZ és az MDF programja közötti ellentétet. Az SZDSZ-nek igaza van abban, hogy monetáris és költségvetési fegyelem nélkül folytatódik az infláció, nekünk viszont abban, hogy azt nem lehet legyőzni a kínálat bővülése nélkül.

– Az MDF programjában – az infláció mérséklése érdekében is – előtérbe állítja a monopóliumok felszámolását, többek között szétdarabolásuk útján. Az ország tele van monopóliummal; hogyan lehet megállapítani, melyiket kell felszámolni?

B. P. Á.: Valóban: a „Kék Szalag” erre kisebb súlyt helyez, mint mi. Hogy hol kell kezdeni? Ez a kérdés azért is fogós, mert beindult valami, ami látszólag megoldást jelent: a privatizálás. Még mielőtt a megfelelő jogi-intézményi keretek megszülettek volna. Az öt részre felszabdalt Medicor központja megtartotta a tulajdonosi jogokat – ez tulajdoni értelemben nem decentralizálás. Másutt olyan kereszttulajdonlás alakult ki, amilyeneket a nyugati versenyszabályok tiltanak. Nem születtek meg nálunk az azt szabályozó törvények, hogy mely vállalatok melyekkel fonódhatnak össze. Nyugaton létezik egy fúziókontroll…

– Kezdeményezni fogja-e az MDF az ilyen törvények bevezetését?

B. P. Á.: A Vissy Ferenc által vezetett intézmény már kidolgozott egy alapos törvénytervezetet. Kár, hogy nem terjesztették az Országgyűlés elé a vagyonügynökséggel egy időben, hiszen ez esetben a Springer-ügyet (felvásárolhat egy társaság hat újságot) a monopolellenes törvény oldaláról is vizsgálni lehetett volna. No, ezt csak példának hoztam fel arra, hogy a monopóliumprobléma súlyosabb, mint ami a „Kék Szalag” dokumentumból kiderül, ők valahogy úgy gondolják, hogy e kis országban a problémát a nemzetközi verseny megoldja. Ez igaz is hosszabb távon, de én azt gondolom, hogy ennek igen nagy ára van. Annál, hogy a nagy, bürokratikus szervezeteket a világpiaci verseny teszi tönkre, van egy kevésbé költséges megoldás: ahol lehet, fel kell bontani őket. Volt ilyen kampány ’80–82-ben, ami nem sikerült jól, de most több esély van a sikerre, mert adottak a formák (rt., kft., vegyes vállalatok), amelyek megkönnyítik a vállalatrészek leválasztását. Ezért én a mostaninál jóval aktívabb decentralizálást el tudok képzelni. Hogy ebben a kormányzat közvetlenül vegyen-e részt, vagy a privatizálás játsszon-e nagyobb szerepet, vagy a vállalat dolgozóié, belső egységeié legyen-e inkább a kezdeményezés: e tekintetben nincsenek ideológiai feltételeink. Szólni kell viszont arról, hogy a vállalati tanács ma monopóliumerősítő intézmény (a vidéki egység kiválását például a fővárosi központ vállalati tanácsa meg tudja akadályozni). Ezért szerintem ez az intézmény alapvető átalakításra szorul. De nem akarom azt a benyomást kelteni, hogy egy leendő MDF-kormányzat sokallja az önkormányzatot. Nem: éppen hogy meg kell adni a vállalati kollektívának azt a jogot, hogy maga képviselje érdekeit a vállalatvezetéssel szemben is.

– Az MDF és a „Kék Szalag” programja megegyezik abban, hogy az állami szervek meglehetősen nagy szerephez jutnak a privatizálás, az állami vállalatoktól beszedendő osztalék meghatározása és az ezzel való gazdálkodás terén. Nem igényel-e mindez túlságosan nagy apparátust?

B. P. Á.: Amit mi javasolunk, az a mostani elvonási-támogatási rendszernél nem bürokratikusabb, viszont feltétlenül tisztább megoldás. Persze, gyakorlati problémák ekkor is adódnak bőven: mi van, ha egy vállalat, veszteségességénél fogva, nem tud osztalékot fizetni; nem jut-e túlságosan nagy szerephez a vállalatvezetés az osztalék meghatározásához szükséges vagyonértékelés során stb. Mindenesetre a Vagyonügynökségnek nemcsak a vállalateladások aktív műveleteit kell irányítania, hanem az osztalék beszedésének passzív, állami érdekvédelmi területét is.

– A Kék Szalag Bizottság kétféle enyhítést javasol az adórendszerben: csökkenteni kívánja a visszatartott tőkék adóterheit, továbbá szűkíteni kívánja a kedvezmények körét, aminek fejében viszont a mainál alacsonyabb adókulcsokat alkalmazna.

B. P. Á.: Ezzel egyetértünk. Osztjuk a bizottság azon nézetét is, hogy csökkenteni kell a külföldiek adókedvezményeit, és hogy a hazai vállalkozó túl van adóztatva. A külföldi és a hazai vállalkozók adóterheinek egységesítésére törekszünk.

* A közgazdaságtan szerint csak az ún. keresleti infláció fennforgásakor szabad élni a kínálatösztönzés eszközeivel (ekkor ugyanis az addig túlságosan nagy kereslettel a kínálat egyensúlyba kerül). A költséginfláció és ennek egyik válfaja: a stagfláció esetében a kínálat mesterséges növelése tovább hajtja fölfelé a költségeket (pl. az ár-bér spirál révén), így fokozza az inflációt. Legalábbis ez az elmélet (E. J.).

• gazdaság