Révész Sándor

Nyomtatóbarát változat

Abban többé-kevésbé mindenki egyetért, hogy ha nem sikerül viszonylag rövid időn belül tulajdonosként viselkedő tulajdonos kezébe adni az állami tulajdont, akkor az ország gazdasága végképp szétesik. Azt azonban senki sem tudja, hogy honnan kerül elő néhány éven belül az a hatalmas tőke, amely az állami tulajdon – reális áron való – felvásárlásához szükséges. Az ismert privatizálási koncepciók erre a kérdésre lapzártáig nem adtak választ – és ezért a levegőben lógnak. Belföldön tőkehiány van, a külföldi tőkéért folyó versenyben pedig (feltéve, hogy valóban reális árakon akarunk eladni) sok okból meglehetős hátrányban vagyunk.

Létezik olyan koncepció, amelyik megpróbál ezzel a ténnyel szembenézni: a tavaly alakult Tulajdonreform Kör koncepciója, amely február végén jelent meg az Első Kézből mellékleteként. A kör tagjai között vannak szabad demokraták, szociáldemokraták, szocialisták, demokrata fórumosok és pártonkívüliek. A koncepció ismert támogatói közé tartozik: Heiszler Vilmos, Bokros Lajos, Diczházy Bertalan, Király Zoltán.

A szakma a koncepcióról nem vesz tudomást. Nem vitatja, nem elemzi, nem átkozza, nem üdvözli – elhárítja. Kornai János annyit mond róla, hogy bizarr, az SZDSZ választási programja pedig annyit, hogy ábránd – de a minősítésekhez nem kapcsolódnak érvek, csak az a hallgatólagos meggyőződés, hogy ami „a priori”, az komolytalan. Mivel úgy gondoljuk, hogy ideje lenne ennél igényesebben viszonyulni az „állampolgári részvény” fogalmával megkülönböztetett koncepcióhoz, páros interjút készítettünk a koncepció kidolgozójával és legismertebb képviselőjével, Síklaky István közgazdásszal és az SZDSZ gazdasági szakértőjével, Laki Mihállyal.

Elajándékozni…

Síklaky István: A Tulajdonreform Kör koncepciója abból indul ki – és ebben igen széles körű megegyezés van –, hogy a válságból való kilábalás egyik alapfeltétele a rendkívül alacsony hatékonysággal működő állami vállalatok gyors privatizálása. Pár hónappal ezelőtt még megfogalmazódtak olyan vélemények is, hogy egy tíz-húsz éves időszak alatt kell elérni azt, hogy az állami kézben lévő működő tőke aránya a mai 70-80%-ról úgy 30%-ra csökkenjen. Ezt mondta Kornai, ez volt a Németh-kormány hivatalos koncepciója is, de ma már szinte mindenki egyetért abban, hogy a privatizálásnak sokkal gyorsabban, néhány éven belül le kell futnia.

Az állami tulajdonnal alapvetően két dolgot tehetünk: eladjuk vagy elajándékozzuk. Nomármost: sem belföldön, sem külföldön nincs olyan vásárlóképes kereslet, amely ezt a vagyontömeget fel tudná és fel akarná – ismétlem: reális értéken – vásárolni.

Laki Mihály: Pontosabban van kereslet, csak nem elegendő.

S. I.: Így igaz. Az állami vagyon tetemes részét éppen ezért el kell ajándékozni. Természetesen nem az egészet. Egy részét értékesíteni lehet, egy másik jelentős részét az önkormányzatok kaphatják, a nyugdíjalap, a társadalombiztosítás, városok, falvak, esetleg egyetemek, de ebből gyors privatizáció még így sem lesz. A Tulajdonreform Kör azt tartja etikusnak és egyben gazdaságilag racionálisnak, hogy az állami tulajdon számottevő részét, javaslatunk szerint nagyjából a felét – egyenlően elosztva – helyezzék az állampolgárok tulajdonába. Mégpedig olyan folyamatban, amely egyben a cégek reális értékét „beállító” tőkepiacot is létrehozza.

Ez a folyamat a következő: az állami vállalatoknak kötelezően részvénytársaságokká kell átalakulniuk. Pályázat útján független alapítói csoportok nyerhetik el a megbízatást az ezzel megbízott állami szervtől – akár a Vagyonügynökségtől – a részvénytársaság megalapítására, és az alapítók érdekeltsége úgy lenne szabályozva, hogy mind a lehető legmagasabb alaptőke kibocsátásában, mind a részvények eladhatóságában messzemenően érdekeltek legyenek. Ez a kettős érdekeltség valószínűsíti, hogy az alapítók többsége nem fog eltávolodni túlságosan a reális cégértéktől. Egy részvénytársaság megalapításakor az alaptőkét meghatározó döntő faktor az a stratégia, amelyet az alapítók a vállalat jövőjére nézve kidolgoznak, s amit azután a piac vagy elhisz, vagy nem hisz el.

Az állampolgárok egyenlő értékű utalványt kapnak, amelyet az átalakított állami vállalatok részvényeinek a megvásárlására fordíthatnak.

L. M.: Ez tehát egy sajátos jegyrendszer, ahol nem a tejet kapom jegyre, hanem a részvényt.

S. I.: Így is lehet mondani.

L. M.: Jó, hát én úgy gondolom, hogy most, amikor az ország valami egészen máshoz kezd, mint ami eddig volt, és az átmenet eddig ismeretlen helyzetek elé állít minket, minden kezdeményezésnek és ötletnek helye van a piacon, de egyetlenegy ilyen, a világon még sehol be nem vezetett metódust sem lehet kizárólagos megoldásnak tekinteni. Én tehát nem akarom szétverni a Tulajdonreform Kör koncepcióját, csak megpróbálom elmondani az aggályaimat, és azt, hogy miért tartanám kockázatosnak, ha a privatizáció, a részvénytársaság-alapítás egyetlen és kötelező útjának kiáltanák ki ezt a rendszert, amit itt felvázoltál.

S. I.: Mi ezt a rendszert nem tekintjük egyetlennek, amennyiben az állampolgári részvények csak a szóban forgó vagyon felét foglalnák le.

L. M.: De ami a részvénytársaságok megalapítását illeti, egyetlen útnak gondoljátok.

S. I.: Ebben az értelemben valóban.

L. M.: Világos. Van az állampolgárnak egy utalványa, amelyen részvényt vehet. Ezt a részvényt nyilván el is adhatja, sőt, azt sem lehet megtiltani, hogy az utalványt eladja. Az utalványok jelentős része ily módon pillanatokon belül pénzzé, forinttá vagy schillinggé válik, vásárlóerő lesz belőle…

S. I.: Törvénysértés útján. Ugyanis az állampolgár a rendelkezésre álló keretből csak részvényt vehet. Ha eladja a részvényét vagy a részvényvásárlási jogát, az így kapott pénzt a keretösszeg határáig szintén csak részvényvásárlásra fordíthatja. Az utalvány szót csak az egyszerűség kedvéért használtam, ez tulajdonképpen egy bankfiók által vezetett vagyonszámla, amelyen keresztül biztosítani lehet, hogy a meghatározott keretösszeget az állampolgár más célra, fogyasztásra ne használja fel.

L. M.: Utalvány vagy vagyonszámla – ez a lényeget nem érinti. A törvénykijátszó, csavaros magyar ész az elmúlt évtizedekben is csodákra volt képes. Minden vizsgálat azt mutatja, hogy az utalvány mindig, még a koncentrációs táborokban is át tud változni közönséges pénzzé. Emlékezz vissza, hogy amikor – még a sötét Kádár-korszakban – behozták azt a rendeletet, hogy a Merkúrtól átvett kocsit három évig nem lehet továbbpasszolni, emberek tízezrei használtak sajátjukként olyan autót, ami más néven volt.

Attól tartok, hogy mielőtt egy ilyen hatalmas, ezermilliárd forintnyi valamit, amely pénzzé válhat, ráeresztenénk erre a labilis piacra, meg kellene fontolni, hogy van itt egy ismeretlen tényező: a „homo oeconomicus hungaricus”, amely az ötvenes évek óta megszokta, hogy a kocsmában mindig lehet kapni egy fröccsöt egy békekölcsönért.

Nem kételkedem abban, hogy a pénz nagy része bemenne abba a csatornába, amelybe szánják, és ott kifejtené áldásos tevékenységét, de valamekkora része – te se tudod, én se tudom, mekkora része – valahol oldalt folyna el. A társadalomnak mindig van egy rétege, amely minden ilyen tartós pénzpapírt hajlandó azonnal egy fröccsre váltani, és én tolerálom ezt a választást is.

Nekem az a gyanúm, hogy az ilyen „égből pottyant” tulajdonnal, mint ez az utalvány, az emberek jelentékeny része nem tulajdonosként bánik. Vannak, akiket egy váratlan örökség valóban tulajdonossá tesz, de arról is vannak tapasztalataink, hogy örökséget, adományt, lottónyereményt hihetetlen sebességgel tudnak elherdálni azok, akiknek inkább erre van hajlamuk.

S. I.: Rendben van: nyilván lesznek, akik megtalálják módját, hogy elherdálják a részvényvásárlásra kapott keretüket, és ezek – most neked segítek – annyiban növelik az inflációs nyomást, amennyiben fogyasztásra használják azt a pénzt, amit a részvénykeret felvásárlói valószínűleg e lehetőség nélkül is jelentős részben gazdasági befektetésre, és nem fogyasztásra fordítottak volna.

Azt azonban állítom, hogy különböző jogi és pénzügytechnikai eszközökkel megfelelőképpen meg lehet nehezíteni azt, hogy a részvénykeretet fogyasztásra lehessen konvertálni. Nyilván nem sikerül itt sem – mint ahogy semmilyen rendszerben sem – kiiktatni az összes kiskaput, de amellett a számos tényező mellett (például a privatizáció üteme), amelytől az infláció mértéke függ, az itt elfolyó pénzekből eredő inflációs nyomás aligha lesz katasztrofális.

L. M.: Hát ez az, amit nem tudunk!

S. I.: De azt tudjuk, hogy ha X átjátssza a részvénykeretét Y-nak, akkor X vásárlóereje ugyan megnőtt, de Y-é lecsökkent, ha pedig ez az X nem forintban fizet, akkor nem a forgalomban lévő forintmennyiség nő.

L. M.: Ez nem ilyen egyszerű, mert ennek az utalványpénznek a megjelenése a piacon azt jelenti, hogy a pénzforgalom volumene megnő, megoszlik a pénzfajták között, és a különböző sebességgel zajló tranzakciók miatt összességében megnövekedhet a forgalomban lévő pénzmennyiség. Elismerem, hogy ezek nagyon puha és bizonytalan állítások, de én mindenesetre nehezen tudnék eltekinteni az inflációs veszélytől egy ekkora mennyiségű utalvány kibocsátásakor.

S. I.: De itt nem általános egyenértéket bocsátunk ki, ez egy kötött forgalmú pénz.

L. M.: Ez igaz, de azért – úgy, ahogy egy váltó – nagyon sok tranzakcióban megfordulhat, amíg odáig jut, hogy részvényre váltják.

De kérdeznék mást: abban nyilván egyetértünk, hogy az állami működő tőke értékének a felbecsülése abszolút bizonytalan, sőt reménytelen dolog. Mégis kibocsátunk adott összegű utalványt, felszabadítunk adott összegű keresletet, és azt mondjuk, hogy az állami vagyon adott hányada, mint kínálat ennek megfelel. És mi van, ha tévedünk?

S. I.: Leírtunk egy technikát, amellyel ez a probléma kivédhető. A következőről van szó: az állami vállalatok nem egyszerre, hanem bizonyos kvantumokban alakulnának át részvénytársaságokká, és ennek megfelelően az állampolgárok részvényutalványait is fokozatosan szabadítaná fel az illetékes hatóság. Tegyük fel, hogy az állami tulajdon úgymond „kiosztandó” részének az értékét 1000 milliárd forintnak tételezzük, s az egy-egy állampolgárnak jutó utalvány értékét – ennek megfelelően – százezernek. Ha mondjuk az első szakaszban privatizált vállalatcsoport értékét, illetve annak az állampolgároknak jutó felét az alapítók 100 milliárd forintra teszik, s ennek megfelelően bocsátanak ki részvényeket, akkor az állampolgárok utalványainak is ezzel arányos részét, mondjuk 10-10 ezer forintot szabadítunk fel. Ha a végén kiderül, hogy az állami működő tőke értéke nem annyi, mint amennyinek becsültük, akkor az egy-egy állampolgárnak jutó részvényutalvány értéke sem akkora lesz – a teljes felszabadítás után –, mint amennyinek becsültük. Az utalványok fokozatos felszabadítása egyébként az utalványok eladásának, az inflációs nyomás növekedésének a veszélyét is tovább csökkenti. Természetesen az egyes vállalatok értékelésében, az alaptőke megállapításában is lehetnek bizonytalanságok, de az mindenesetre már egy érdekekkel határolt, komoly becslés, s a becslési hibák egy nagyobb vállalatcsoporton belül jó eséllyel kiegyenlítik egymást.

A protekciós nímandoknak nincs esélyük

L. M.: Az alapító atyáknak tehát, akik ezt a becslést elvégzik, a vállalat jövőbeni stratégiáját kidolgozzák és a részvénytársaságot megalapítják, kulcsszerepük van. De ki lehet alapító atya, és ki választja ki őket, és minek alapján? Ha például mi ketten összeszövetkezünk, hogy részvénytársaságot csináljunk a Kőbányai Sörgyárból, akkor megtehetjük-e?

S. I.: Mi feltétlenül. Nyilván célszerű bizonyos szakmai kritériumokat felállítani, de mi ennek, azt hiszem, megfelelünk.

L. M.: Jó. És a hatóság minek alapján dönti el, hogy mi jobbak vagyunk, mint a másik húsz pályázó?

S. I.: Ez egy olyan részletkérdés, amely még nincs kidolgozva. Nyilván olyan szempontok játszhatnak itt szerepet, hogy milyen alapítói költséget igényelnek a pályázók – ne felejtsük el, a vállalati stratégia kidolgozása szellemi termék, amiért tiszteletdíj jár –, a másik szempont az lehet, hogy milyen tőkeérték-minimumot vállal a jelentkező.

L. M.: Tehát akkor licit lenne, mint a bérbe adott presszókért?

S. I.: Olyasmi. De a tét itt nem a vállalat működtetése, hiszen a társasági törvény szerint az alapítónak, miután kibocsátotta a részvényeket, nincs semmilyen előjoga, nem biztos, hogy bárminek is megválasztják, még részvényesnek sem kell lennie. Az alapító haszna a díjazás, amelyet az említett kettős érdekeltség szerint kap.

– Itt azért szeretnék én is közbeszólni: az alapítóknak nyilván igen komoly esélyük van arra, hogy a részvénytársaságnál jövedelmező állásokat megcsípjenek, az alapítói jog megszerzésére pedig a cégek jelenlegi vezetőinek helyismeretüknél, információiknál, kapcsolataiknál fogva nyilván ugyancsak jó az esélyük, tehát a pozíció átmentésének itt azért megnyílik egy csatornája.

S. I.: Nyílni nyílik, de nem akárkiknek. Egy mai állami vállalat számára a piaccal komoly tőkeértékben elfogadtatható, profitábilis stratégiát kidolgozni, ez olyan igényes szakmai feladat, amelyre egy protekciós nímand nem képes.

L. M.: A helyismeret előnyét lehet itt konvertálni.

S. I.: De ez semmi ahhoz képest, amit az SZDSZ a Beszélő mellékleteként megjelent Választási programjában elfogadhatónak tart. Olvasom: „Kétségtelenül visszás körülmény, hogy az állami vállalat eladásáról hozott döntésnek szükségképpen azok is részesei, akik az eladás tárgyai is: a vállalat felső vezetésének befolyásos csoportja. Nem látszik elkerülhetőnek, hogy a privatizálás kezdeményezésében, a partnerkeresésben, a feltételek kialakításában szerepük legyen.” Nos, én úgy gondolom, hogy ez a „visszás körülmény”, ha nem is teljesen, de nagymértékben elkerülhető.

L. M.: Én vállalom ezt a mondatot. Messzemenően elismerem az említett „visszás körülményt” kiiktatni igyekvő koncepciók létjogosultságát és lehetőségeit, de mivel egyik koncepció totalizálhatóságában sem hiszek, ezért úgy gondolom, hogy ez a „visszás körülmény” is velünk marad.

Engem sokkal inkább izgat az a veszély, hogy más pártok, mondjuk az MDF, olyan privatizációs gyakorlatot fognak bevezetni, amellyel megőrzik a „nagy államot”. Az MDF egyetlen érdeke, hogy minél több hivatalt, státuszt osszon ki a hívei között. Ugyanolyan kövér, túltáplált államunk lesz, mint eddig volt, csak mások fognak ülni a hivatalokban. Ebbe a képbe kiválóan beleillik a kiterjedt önkormányzati tulajdon, amelyet szintén az állami bürokrácia irányítgat.

S. I.: Az MDF-fel kapcsolatos aggodalmaidat osztom, de ha az ember a Beszélőben beszél, akkor úgy illik, hogy az SZDSZ-t szidja, elsősorban is azt az álláspontot, amelyet a Választási Program is rögzít, és amelyet legutóbb éppen Kis Jánostól hallottam a Közgazdaságtudományi Egyetemen. Azt tudniillik, hogy nem lehetséges és nem kívánatos, hogy „Magyarországon a lakosság szélesebb köre legyen tulajdonos, mint Nyugat-Európában”. Mi úgy véljük, hogy éppen a privatizáció sajátos történelmi feltételei miatt ez – a tőke nagyobb mértékű diszpergálása – lehetséges is, kívánatos is, szükséges is.

– Adott tehát egy helyzet, amelyhez nincsenek történelmi minták, és adott egy társadalom, amelynek éppen elege van a történelmi kísérletekből, az „a priori” koncepciókból. A kérdésem – képes formában – úgy hangzik, hogy ebben a társadalomban, amelyet évtizedekig a túzok tervrajzán koplaltattak, van-e esélye bármilyen, elméletileg kifogástalanul megalkotott termetes madárnak a tapasztalati verébbel szemben?

L. M.: A keletnémet példa azt sugallja, hogy nincs. Az az ellenzék, amely kiment az utcára a gumibotok elé, törpe kisebbséggé olvadt, mert a nagy többség semmi mást nem akar, mint hogy Kelet-Németországban is minél hamarabb Nyugat-Németország legyen. Nekem az a benyomásom, hogy az emberek többsége nálunk is leginkább azt szeretné, ha minél hamarabb átgyalogolhatnánk egy olyasféle társadalomba, mint amilyen, mondjuk, az osztrák. Csak persze minket senki sem fog befizetni erre az útra.

S. I.: Ha a magyar nép választhatná, mondjuk a mi koncepciónk helyett azt a megoldást, hogy egy nagy nyugati konzorcium felvásárolja az összes állami vállalat részvényeit, és garantálja, hogy a nyugati reálbérek felét biztosítja a magyar munkavállalóknak, akkor a nagy többség ezt választaná, és lehetséges, hogy magam is emellett szavaznék. Az alternatívák azonban másképp festenek.

L. M.: Ebben maradunk.

• gazdaság