Soós Károly Attila

Nyomtatóbarát változat

Cikkében Laki Mihály kétségbe vonja az SZDSZ gazdasági programja azon célkitűzésének realitását, hogy 1994-re az inflációt egy számjegyűre szorítjuk vissza.

Kételyeire adott válaszomat hadd kezdjem annak leszögezésével, hogy valóban előállhatnak olyan – bármely jövendőbeli magyar kormány által elháríthatatlan – körülmények, amelyek a cél megvalósítását lehetetlenné teszik. Külkereskedelmi kapcsolataink szükséges viszonylati átrendezése öltheti a KGST-viszonylatú kereskedelem gyors összeomlásának formáját; a konjunktúra alakulhat rendkívül kedvezőtlenül összes főbb nyugati exporttermékünk világpiacán; az ország helyzetével nem számoló demagóg propaganda hatására elszabadulhat a bérkövetelések ellenállhatatlan áradata stb. Programunk azonban nem – mint ahogyan egyetlen más párt programja sem – e sorscsapások bekövetkezésének, különösen nem együttes bekövetkezésüknek feltételezésére épül. Ha ebben tévedünk, akkor programunkból – vagy bármely más párt programjából – semmi sem valósítható meg; akkor más programot kell kidolgozni, és abban az inflációnál súlyosabb bajok – nemzetközi fizetésképtelenség – elkerülésének lehetőségeit kell megkeresni.

Ha azonban arra számítunk, hogy az eddigiek után további súlyos sorscsapások nem érnek bennünket, akkor szerintem helyes az írásom címében feltett kérdésre az SZDSZ által adott pozitív válasz.

Az inflációt meg lehet fékezni.

Valószínű, hogy ez ebben az évben, sőt esetleg (főleg, ha a külkereskedelmünk viszonylati átrendeződésében a vártnál súlyosabb nehézségek lépnek fel) 1991-ben is tovább fog gyorsulni. Részint a fizetési mérleg javítását, részint – hosszabb távon – épp az infláció megfékezését szolgáló intézkedések (pl. veszteséges vállalatok bezárása) hathatnak ebben az irányban. És a fent említett külső körülmények mellett a – ma még nem tudni, milyen – új kormány gazdaságpolitikai melléfogásai is kiválthatnak egy inflációs robbanást. Ettől a gazdasági aktorok is tartanak; ez az inflációs várakozások rendkívüli mértékű bizonytalanságát jelenti. Ez a bizonytalanság azonban olyan hátrány, amelyet egy határozott, hiteles inflációellenes politika előnnyé fordíthat: egyszerűen arról van szó, hogy a mai, 20% körüli infláció nem épült be a várakozásokba, nem vált az inflációelméletből jól ismert „tehetetlenségi” inflációvá. (Ezt a bonyolult problémát példaszerűen azzal lehet megvilágítani, hogy ma nemigen szerződik senki sem a javak jövő évi, 20%-kal emelt áron történő szállítására, attól tartva, hogy ennyi áremelés kevés lesz. És épp az ilyen szerződések hiánya adja a siker esélyét egy új kormány határozott inflációellenes fellépésének.) Természetesen, a mindenkori áremelkedések tovagyűrűző hatásai folytán, továbbá a strukturális átalakulás inflációs következményei miatt az áremelkedést így sem lehet sokkszerűen, egyik évről a másikra megállítani. Ezért is irányozzuk elő programunkban az infláció fokozatos lefékezését 1992-től kezdve. (Az antiinflációs politika eszközrendszerével itt nem foglalkozom.) Az inflációt meg kell fékezni. Ezzel kapcsolatban elegendő Kornai János Indulatos röpiratára utalni, amelyben a szerző meggyőzően fejti ki az infláció sok szempontból ártalmas természetét, különösképpen azt, mennyire káros, ha egy „kezdő” piacgazdasági rendszerben veszíti el komolyságát a pénz, a pénzbeni kalkuláció, a pénzzel kapcsolatos várakozás.

Az infláció megfékezése olyan „beruházás”, amelyet a gazdasági rendszerváltás sikeres megvalósítása, gazdaságunk jövője érdekében el kell végeznünk, vállalva az ezzel járó átmeneti – életszínvonalbeli, munkanélküliségi stb. – társadalmi költségeket.

• gazdaság