Soós Károly Attila

Nyomtatóbarát változat

Talán két éve is van annak, hogy J. C. Brada csehszlovák születésű, „keményen” neoliberális beállítottságú híres amerikai szovjetgazdaság-kutatóval beszélve, a nálunk szokásos ellenérvekkel bíráltam azt az elképzelést, hogy az állami vállalatok vagyonát valamifajta „kuponok” formájában ki kellene osztani az állampolgárok között. A különben szívélyes professzor kategorikusan, szinte idegenkedve szögezte le: alaptalan dolog azt remélni, hogy a magyar állami vállalatok nyereségéből fizethetők az államadósság kamatai (mert nekik nyereség helyett egyre inkább veszteségük lesz), vagy eladási árukból lényegesen csökkenthető maga az adósság. Továbbá: ő mint liberális bízik az egyén racionális döntésében, kiváltképp a szegény emberében, aki általános szabályként a kapott kupont – ha azért valóban lehet vagyont kapni, azaz, ha van valóságos értéke – nem fogja fillérekért elvesztegetni stb.

Szavai nyomán feltámadt bennem a kétely: vajon a privatizációval kapcsolatos, a „kuponosztogatást” elvető nézeteim nem mélységesen etatisták, antiliberálisak-e. Ez a kétely igen lassan érlelte meg nézeteim megváltozását. Ma úgy látom: a radikális, fordulatszerű gazdasági rendszerváltásnak – amelynek egyébként régen híve vagyok – része kell hogy legyen az állampolgári vagyonjegy, mint egy jelentős, „sokkterápia”-szerű privatizációs hullám nélkülözhetetlen eszköze.

Csúsztatások

Amikor megváltozott nézeteimet Fölsz Attila és Valentinyi Ákos Fidesz-szakértők bírálatával szemben védelmezem, nagyrészt saját korábbi véleményemmel is vitatkozom. Ezt figyelembe véve igen sajnálatosnak tartom írásuk stílusát, amely eltér a liberális ellenzék belső vitáiban megszokottól: „a helyzet kényszerítette ki az SZDSZ-ből az ötletet”, „minél inkább elértéktelenedik a vagyonjegy, annál kisebb az inflációt okozó hatása. Hurrá!”. Stb.

Sajnos a szerzők ellenvetései túlnyomórészt az általunk mondottak, írottak félremagyarázására alapoznak. Szerintük például „az SZDSZ feltételezi, hogy a privatizáció jelenleg »keresletkorlátos« (legalábbis a javaslatban csak a privatizációs keresletről hallunk)”. Ezzel szemben beszédemben az alábbiakat mondtam: „Hozzunk (a beterjesztett kárpótlási törvény helyett) kerettörvényt a privatizáció meggyorsításáról, ezen belül az állampolgári jogú tulajdonjuttatásról és a vagyoni kártalanításról. Ez egy csomagterv előkészítését jelentené, amely alapos, intenzív munkát követelő előkészítéssel a jövő év elején végrehajtásra kerülhetne.” Kerettörvényt, csomagtervet tehát a „privatizáció meggyorsításáról”. Hogy ez miért csupán a keresleti oldal programja, és hogy miért ez, és csak ez kerülné meg az „alapos, intenzív munkát”, azt a szerzők tudják, én nem. Különösen, hogy – mint később olvassuk – „A kínálat elégtelenségével a javaslattevők (ezek mi vagyunk) is számoltak.” De hogy mégse sérüljön az előbbi állítás, amely szerint mi a keresleti oldalra koncentrálunk, a Fidesz-szakértők hozzáteszik: „koncepciójuk szerint az állampolgári vagyonjegyek kibocsátása fogja a kormányt a privatizációs kínálat növelésére kényszeríteni.” Ez persze a lényeget illetően igaz is, de ebből Fölsz és Valentinyi mindjárt időrendet is konstruál: „Magyarán előbb megteremtenék a keresletet, és ezt kell a kínálatnak utolérnie.” Ezután következik az elemi szintű kioktatás a kereslet–kínálat kívánatos arányairól (olyan kollégáktól, akik Tardostól is, tőlem is hallgattak közgazdaságtani előadásokat az akkor még Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen): „Megjelenik 200 milliárdnyi vagyonjegy”, és vele szemben nem áll, illetve „előkészítetlen” a kínálat. Hogy pedig mi történnék, ha nem lenne elég nagy a kínálat, arról a szerzők a bírálat tárgyát képező beszédemből is idézhettek volna: felhívtam a figyelmet arra, hogy a kormány által javasolt kárpótlási jegyek állami vagyonra való átváltásának korlátozásai „oda fognak vezetni, hogy a kárpótlási jegyek névértékük egyharmadán vagy még olcsóbban fognak spekulánsok kezébe kerülni”. Persze elismerem: hatásosabb ugyanezt velem szemben, mintegy az én mondanivalómat megsemmisítő módon, a saját szavaikkal átfogalmazniuk. E téma lezárásául csak annyit: az SZDSZ szakmai tanácskozást szervez a privatizáció gyorsításának kínálati oldali feltételeiről; erre a szerzőket is meghívjuk.

Fideszesen – fineszesen

Ha Fölsz és Valentinyi fentiekhez hasonló félremagyarázásaitól, csúsztatásaitól, érveléseink általuk való kitekeréseitől eltekintünk, egy fontos ellenvetésük marad, amelyre feltétlenül szükséges reagálni: szerintük mi megkerüljük „azt a szomorú tényt”, hogy „jelentős nemzetgazdasági veszteségeket, külső és belső adósságot halmoztunk fel, amit ugyebár senki sem szeretne szétosztani”. A mondanivaló röviden az, hogy mi megkerüljük azt a „tényt”, hogy demagógok vagyunk. Ezzel szemben a valóságos tény az, hogy sohasem tagadtuk gazdaságunk nehéz helyzetét, a lakosságra ebből „szétosztás” nélkül is háramló súlyos terheket. A Fidesz-szakértők azon burkolt mondanivalóját azonban, amely szerint az állampolgároknak nem adható oda ingyen is az állami tulajdon egy része, nem osztjuk. A pénzért való eladás korlátai nyilvánvalóak; az állami tulajdonban tartás hátrányai nem kevésbé. Választásunk végül is nem más, mint az, amit a liberalizmus megkövetel: magántulajdon, kiterjedten, gyorsan! Vagyon privatizálásáról, nem pedig a fogyasztás növeléséről van szó (aki mégis az utóbbira akarja vagyonjegyét átváltani, annak ilyen irányú lehetőségét – nem megszüntetni, de – korlátozni kell; ez pénzügytechnikai probléma). Ha a sokkszerű fordulat elérése érdekében, a közgazdasági szempontok újragondolásával megváltoztatjuk korábbi nézeteinket, akkor könnyű azoknak, akik nem tartanak velünk, visszaidézni mindazt, amit korábban írtunk. Ezt teszik a szerzők nagy örömmel. (Mellesleg: finom csúsztatással megfeledkeznek arról, hogy amit korábban elvetettünk – a teljes állami vállalati tulajdon állampolgárok közötti kiosztása –, nem ugyanaz, mint amit – kb. 10 százalék kiosztását – most javaslunk) A nekik adható bismarcki válasz – amely szerint csak az ökör következetes – csak akkor lenne cinikus, ha az álláspontunkat közgazdasági megfontolások nélkül változtattuk volna meg.

És végül…

Rólunk, politikusokká vált közgadászokról ez talán még feltételezhető lenne. De vajon Brodáról, a Nobel-díjas Friedmanról, Václav Klausról vagy az új lengyel privatizációs miniszterről, Janusz Levandowskiról is, akik hozzánk hasonlóan gondolkodnak? Engedjük meg: talán igen. De vajon – mint a szerzők sugallják – nyilvánvaló-e ez? Az SZDSZ–Fidesz-vetélkedő jegyében, a közgazdasági érvek és ellenérvek alapos végigvitatása nélkül ne döntsük el ezt a kérdést!

• gazdaság