Mester Béla

Nyomtatóbarát változat

E tekintetben leggyakrabban éhséglázadások képe merül föl, melyeknek az SZDSZ vagy az élére áll, vagy becsatornázza azokat az intézményes politizálásba, vagy a kormány mellé áll velük szemben – a válaszadó vérmérséklete szerint.

Sokakkal ellentétben a fő veszélyt nem az utcára vonulók haragjában látom. A cinikus megjegyzésnek – „Munkanélküliek még nem döntöttek meg kormányt” – végül is igaza van. (A veszély azonban elég komoly. Nemcsak a mindkét oldalon elkerülhetetlen veszteségeket tekintve – betört kirakatok, összevert tüntetők –, hanem azért is, mert az elkeseredett szegényeken túl „ezek után” idegessé, heccelhetővé válik a középosztály is. Sajnos az éhségmenetek után csak bevert fejek és hisztérikus közhangulat szokott maradni, pozitív változás a legritkább esetben indul ki belőlük.)

Nagyobb gond viszont a tömegeknek a parlamenti stílusú politizálástól való csendes elfordulása. Ennek – közkeletű véleményekkel szemben – szerintem nem pszichikai, hangulati okai vannak (letargia, apátia stb.). Az ok még csak nem is az általános elszegényedés, hanem az, hogy a gazdasági érdekérvényesítés módja alig változott az utolsó kádárista évekhez képest. Ha egy költségvetést alapjában meghatároz az (állami) ipar különféle érdekszövetségeinek egyre finomabb módszerű tervalkuja, melyre az állami tulajdonost megtestesítő intézmények alig vannak befolyással – úgy tűnik, a kormány sem –, tehát ha a politika sem az állami vagyon túlsúlyát megszüntetni nem tudja, sem sáfárkodni nem tud vele, akkor fölöslegessé válik. Akkor az emberek – szabad szakszervezetestül, VOSZ-ostul – a tervalkuba akarnak beszállni, az oligarchia mellett akarnak részt kérni maguknak ugyanabban a rendszerben, és egyre kevésbé akarják megváltoztatni azt.

Ha ez az etatista-korporatív modell megszilárdul – amihez a legjobb úton vagyunk –, szinte lehetetlen lesz elmozdulni a magántulajdonon alapuló liberális piacgazdaság felé, hiába jutnánk hatalomra. A kormányzat etatista törekvései töretlenek. Ehhez hozzászámítva bármely pillanatban újjáéleszthető harmadikutas ideológiát és a fönt vázolt mai gazdasági modellt, sok jóra nem számíthatunk. Ilyen helyzetben hosszabb távon a liberális erők akkor is marginalizálódnak, ha megnyerik a soron következő választást.

Sokan közülünk azt gondolják, hogy ma a legrosszabb a káosz, az ország irányíthatatlanná válása, következésképpen nem szabad a kormány megbuktatására és időközi parlamenti választások kiírására törekednünk. Ezek a barátaink nem veszik figyelembe azt, hogy a magyar társadalom még kollíziós állapotban van, fejlődésünk iránya nem dőlt még el, ez most folyik. Tehát, ha „várunk sorunkra”, eközben kiépül a korporatív állam. Utána egyszer megnyerhetjük a választásokat – de már minek, hisz minden eldőlt?! Tényleg beleragadhatunk a „reálisan létező harmadik út”-ba, legalább egy nemzedéknyire. (Hogy ez éppen az én nemzedékem? Pech.) Lehet persze, hogy ilyen körülmények között sem lehetetlenülünk el, átalakulván olyan szocdem párttá, amilyennek a Fidesz szeretne bennünket látni. (Azt már nélkülem csinálják.)

Másik, kimondatlan érzés a szabad demokraták egy részében a félelem a kádárista kormányok Antall-lal tetézett csődtömegét átvenni. Ennek csak bukás lehet a vége, mondják, és a figyelmeztetés jogos. Csakhogy a veszély a harmadik világba való struktúrák megrögzülésére és ezzel a liberális erők marginalizálódására ezerszer súlyosabb.

Ha valamelyik soron következő kormányválságból következő időközi választást megnyerjük, és hatalomra kerülvén úgy tudjuk elérni a lehetőleg teljes privatizációt, hogy közben szétverjük a monopóliumokat, átalakítjuk a gazdaság üzemszerkezetét, és sikerül elérnünk a külföldi tőke jelentős arányát a gazdaságban, akkor hiába bukunk bele esetleg az átalakítás nehézségeibe, az utánunk következő magyar jobboldal mai etatizmusával ebben a közegben nemigen tud mit csinálni.

A kormánykoalíció pártjainak előnyük van: európaias társadalomban kijöhet belőlük egy nyugati típusú kereszténydemokrata irányzat, a harmadik világbeli Magyarországon pedig a harmadik út az adekvát eszme.

Nekünk viszont csak egy dobásunk van: az áttörés a liberális piacgazdaság és a polgárosodás felé, melynek politikai feltételeit csak a szabadelvű gondolat radikális érvényesítése teremtheti meg. Ezt tegnap kellett volna megtennünk. Ma talán még nem késő. Holnap, holnapután bízvást beírhatjuk a magyar történelem többi elszalasztott lehetősége közé.

• Vita