Tudjuk? Merjük?

A szabad demokraták eddig nem ígértek túl sok jót a választópolgároknak. A gazdasági szakértő csoport tagjai, együtt és külön-külön, elhúzódó gazdasági válsággal, benne jelentős munkanélküliséggel, inflációval számoltak. Nem zártuk ki, hogy az ország fizetésképtelenné válik, mint ahogy azt sem, hogy a vállalatok közötti szállítási és fizetési kapcsolatok szétzilálódása, vagy éppen a KGST, és benne a szovjet gazdaság összeomlása jelentősen visszaveti az ipar vagy a mezőgazdaság teljesítményét. A választópolgárok vegyesen reagáltak az ilyen, a borúlátó előrejelzésekre. Egy részük, az álmodozók, makacsul szerettek volna „valami biztatót” hallani, olvasni – ezt bőséggel fellelhették más pártok programjaiban –, másokat viszont éppen az vonzott, hogy az SZDSZ számba tudja és meri venni a nem éppen rózsás kilátásokat.

A „Van kiút – A gazdasági felemelkedés programja (kivonat)” című röplap új hangot üt meg. Azt sugallja, hogy itt egy önbizalommal teli, a biztos megoldások birtokában lévő közgazdász csapat viszonylag rövid idő alatt kivezeti az országot a jelenlegi válságból: „Ha gazdasági programunk megvalósul, 3-4 éven belül együtt lesznek a feltételek a fellendüléshez.” Nemcsak az időtáv pontos, kész a menetrend az infláció leküzdésére is: „Már 1991-ben megállítjuk az áremelkedés további gyorsulását, 1992-ben 20 százalék alá, 1993/94-ben 5-6 százalékra szorítjuk vissza az inflációt.”

A röplapot egy SZDSZ-aktivista nyomta a markomba, így értesültem jóslatainkról. Ha látom a piszkozatot (már megint nem mentem el egy fontos megbeszélésre?), valószínűleg óvtam volna a szerzőket legalább e számok közreadásától. Nem azért, mert – mint egy bölcs szimpatizáns kolléga megjegyezte „ezt még számon fogják rajtatok kérni”. Ha jók a számok, miért ne vállaljuk?

Én azért hagytam volna ki ezeket az impozáns számokat, mert nem hiszem el őket. Hitetlenségem egyik forrása vélhetően előítéletes gondolkodásom. Óvatossá tesz ugyanis, hogy tovább él bennük a szocialista tervezés (ezek szerint elpusztíthatatlan) szelleme. Itt van például az ismert tervezői óvatos optimizmus, hogy a tervbeli folyamatok görbéi először lassú növekedést, visszaesést mutatnak, de ahogy távolodunk az időben, úgy nő a derűlátás, a fellendülés.

Tovább él itt a honi tervezés másik nagy hagyománya, a vezérszám-kijelölés is. Ezen azt értem, hogy valamilyen, rendszerint politikai megfontolásból először meghatározzák a gazdaság egy részfolyamatának kívánatos alakulását. Ezt a szerepet töltötték be az ötvenes–hatvanas években a gazdasági növekedés, később az életszínvonal, majd az eladósodás mutatói. Ezt követték a modellszámítások, amelyek többnyire kimutatták, hogy ha a vezérszám úgy alakul, ahogy „elvárják”, akkor más gazdasági folyamatok a lehetetlenség tartományaiba görbülnek. Ezután jött a tervmunka legszebb szakasza, a nagyjáték a számokkal, addig módosítva hol ezt, hol azt a paramétert, amíg minden úgymond bele nem fér a tervbe. Kivéve a valóságot, ami rendre megcáfolta a terveket.

Az új vezérszám tehát az infláció kívánatos rátája. Az jó, hogy az infláció fékezése a gazdaságpolitika legfőbb célja. Az viszont baj, hogy az SZDSZ itt, tudomásom szerint, úgy tett ígéretet, hogy – tovább haladva a tervezés kitaposott és kudarcokkal övezett útján – nem végzett előzetes modellszámításokat. Egy „terv előtti” szakaszban elkötelezte magát a lehetséges tervvariánsok egy – feltehetően szűk – halmaza mellett. Ki tudja például, mekkora munkanélküliséget jelentenek ezek a számok? A röplap csak annyit állít – helyesen –, hogy „nem lehet egyszerre megfékezni az inflációt és a munkanélküliséget”, de az utóbbi mértékét még csak becsülni sem próbálja. Ugyanígy még nem tudjuk, ilyen feltételek között csökken-e a nemzeti jövedelem, visszaesik vagy éppen nő az ipari termelés. Ha jelentősen visszaesik a termelés, vajon reálisak-e az adócsökkentés mértékére ugyancsak a röplapban tett számszerű ígéretek?

Ebben a terv előtti szakaszban nem tudjuk tehát, mi az ára a lassuló áremelkedésnek, azt meg végképpen nem tudjuk, vajon meddig bírja, egyáltalán vállalja-e ezt a magyar társadalom.

A számok tehát ebben az esetben (természetüket cáfolva) pontatlanok. Csak remélni merem, jók a röplap szerzőinek megérzései. Ez ugyanis – bármily hihetetlen – elengedhetetlen kelléke a tervezés művészetének. Sok szerencsét fiúk!