Skip to main content

Tudjuk? Merjük?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A szabad demokraták eddig nem ígértek túl sok jót a választópolgároknak. A gazdasági szakértő csoport tagjai, együtt és külön-külön, elhúzódó gazdasági válsággal, benne jelentős munkanélküliséggel, inflációval számoltak. Nem zártuk ki, hogy az ország fizetésképtelenné válik, mint ahogy azt sem, hogy a vállalatok közötti szállítási és fizetési kapcsolatok szétzilálódása, vagy éppen a KGST, és benne a szovjet gazdaság összeomlása jelentősen visszaveti az ipar vagy a mezőgazdaság teljesítményét. A választópolgárok vegyesen reagáltak az ilyen, a borúlátó előrejelzésekre. Egy részük, az álmodozók, makacsul szerettek volna „valami biztatót” hallani, olvasni – ezt bőséggel fellelhették más pártok programjaiban –, másokat viszont éppen az vonzott, hogy az SZDSZ számba tudja és meri venni a nem éppen rózsás kilátásokat.

A „Van kiút – A gazdasági felemelkedés programja (kivonat)” című röplap új hangot üt meg. Azt sugallja, hogy itt egy önbizalommal teli, a biztos megoldások birtokában lévő közgazdász csapat viszonylag rövid idő alatt kivezeti az országot a jelenlegi válságból: „Ha gazdasági programunk megvalósul, 3-4 éven belül együtt lesznek a feltételek a fellendüléshez.” Nemcsak az időtáv pontos, kész a menetrend az infláció leküzdésére is: „Már 1991-ben megállítjuk az áremelkedés további gyorsulását, 1992-ben 20 százalék alá, 1993/94-ben 5-6 százalékra szorítjuk vissza az inflációt.”

A röplapot egy SZDSZ-aktivista nyomta a markomba, így értesültem jóslatainkról. Ha látom a piszkozatot (már megint nem mentem el egy fontos megbeszélésre?), valószínűleg óvtam volna a szerzőket legalább e számok közreadásától. Nem azért, mert – mint egy bölcs szimpatizáns kolléga megjegyezte „ezt még számon fogják rajtatok kérni”. Ha jók a számok, miért ne vállaljuk?

Én azért hagytam volna ki ezeket az impozáns számokat, mert nem hiszem el őket. Hitetlenségem egyik forrása vélhetően előítéletes gondolkodásom. Óvatossá tesz ugyanis, hogy tovább él bennük a szocialista tervezés (ezek szerint elpusztíthatatlan) szelleme. Itt van például az ismert tervezői óvatos optimizmus, hogy a tervbeli folyamatok görbéi először lassú növekedést, visszaesést mutatnak, de ahogy távolodunk az időben, úgy nő a derűlátás, a fellendülés.

Tovább él itt a honi tervezés másik nagy hagyománya, a vezérszám-kijelölés is. Ezen azt értem, hogy valamilyen, rendszerint politikai megfontolásból először meghatározzák a gazdaság egy részfolyamatának kívánatos alakulását. Ezt a szerepet töltötték be az ötvenes–hatvanas években a gazdasági növekedés, később az életszínvonal, majd az eladósodás mutatói. Ezt követték a modellszámítások, amelyek többnyire kimutatták, hogy ha a vezérszám úgy alakul, ahogy „elvárják”, akkor más gazdasági folyamatok a lehetetlenség tartományaiba görbülnek. Ezután jött a tervmunka legszebb szakasza, a nagyjáték a számokkal, addig módosítva hol ezt, hol azt a paramétert, amíg minden úgymond bele nem fér a tervbe. Kivéve a valóságot, ami rendre megcáfolta a terveket.

Az új vezérszám tehát az infláció kívánatos rátája. Az jó, hogy az infláció fékezése a gazdaságpolitika legfőbb célja. Az viszont baj, hogy az SZDSZ itt, tudomásom szerint, úgy tett ígéretet, hogy – tovább haladva a tervezés kitaposott és kudarcokkal övezett útján – nem végzett előzetes modellszámításokat. Egy „terv előtti” szakaszban elkötelezte magát a lehetséges tervvariánsok egy – feltehetően szűk – halmaza mellett. Ki tudja például, mekkora munkanélküliséget jelentenek ezek a számok? A röplap csak annyit állít – helyesen –, hogy „nem lehet egyszerre megfékezni az inflációt és a munkanélküliséget”, de az utóbbi mértékét még csak becsülni sem próbálja. Ugyanígy még nem tudjuk, ilyen feltételek között csökken-e a nemzeti jövedelem, visszaesik vagy éppen nő az ipari termelés. Ha jelentősen visszaesik a termelés, vajon reálisak-e az adócsökkentés mértékére ugyancsak a röplapban tett számszerű ígéretek?

Ebben a terv előtti szakaszban nem tudjuk tehát, mi az ára a lassuló áremelkedésnek, azt meg végképpen nem tudjuk, vajon meddig bírja, egyáltalán vállalja-e ezt a magyar társadalom.

A számok tehát ebben az esetben (természetüket cáfolva) pontatlanok. Csak remélni merem, jók a röplap szerzőinek megérzései. Ez ugyanis – bármily hihetetlen – elengedhetetlen kelléke a tervezés művészetének. Sok szerencsét fiúk!
















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon