Laki Mihály

Nyomtatóbarát változat

Az SZDSZ programjában igen kevés szó esik az iparról, még kevesebb az iparpolitikáról. Mindössze egy helyen említjük azt, hogy az alapanyag-gyártásba a kelleténél többet, a feldolgozóiparba pedig kevesebbet ruháztak be az elmúlt évtizedben. Már itt megjegyzem, szerintem még ez a mondat is feleslegesen szerepel a rendszerváltás programjában.

A tartózkodást ez esetben nem a hely vagy az energia hiánya magyarázza, sokkal inkább tudatos elhatározás eredménye. A program készítése során nem feledtük a hazai iparfejlesztési politika kudarcait, és még kevésbé azt a tervezői arroganciát, amely ezekhez a kudarcokhoz vezetett.

Az elmúlt negyven év – de talán már a háború alatti hadigazdálkodás-tervezési gyakorlatát is a tervezők hihetetlen önbizalma jellemezte. Rendre azt képzelték, képesek megállapítani, sőt kiszámítani, mely tevékenységek előnyösek vagy éppen hátrányosak az ország számára, hogy képesek kijelölni a gazdaság, ezen belül az iparfejlesztés fő irányait. Képesek megmondani, mely ágazatokat, iparágakat, alágazatokat kell gyorsan, az átlagosnál gyorsabban fejleszteni, sőt volt (egyes pártprogramok tanulsága szerint van) idő, amikor azt is tudni vélték, mely termékeket, termékcsoportokat érdemes, kell gyártani.

Ez a túlzott önbizalom teljességgel megalapozatlannak bizonyult. Kiderült, hogy a statisztikai számbavételre vagy a gazdaság bürokratikus felparcellázására kiválóan használható kategóriák (iparág, ágazat, termékcsoport stb.) a tervvariánsok előállításakor túlzottan elnagyoltnak bizonyultak, s félrevezették a döntéshozókat. Gondoljunk itt csak az úgynevezett ágazatidegen termelés (pl. a mezőgazdasági tsz-ek ipari, építőipari termelésének) nagy súlyára! Már ez is arra utal, nem lehet általában minősíteni mondjuk az ipart, még kevésbé sorrendeket megállapítani a szektorok, ágazatok, iparágak között. Annak pedig végképpen nincs értelme, hogy a tervezők (a vállalkozók helyett, de semmiféle anyagi kockázatot nem vállalva) elkötelezzék magukat, s ami kínosabb, a vállalatokat, a traktor, a lépegető exkavátor vagy éppen a számítógép gyártása mellett, és rosszallják mondjuk a pamutszövet előállítását.

Kiderült az is, hogy az ilyenkor használatos számítási módok, technikák korántsem semlegesek, hanem egyes erős lobbyk, hatalmi csoportok érdekeinek megfelelően alakíthatók.

Az eddigiekből talán kiderült, miért sokallom még azt az említett mondatot is az SZDSZ programjában.

Miközben azt mondjuk, hogy nem tudunk és nem is akarunk választani az ipari termékek, tevékenységek, iparágak stb. között, hogy nem akarjuk (nem is tudjuk) megmondani, mi a „dinamikus” és mi a „progresszív”, miután eltökéltük, hogy ki akarunk és ki is fogunk maradni az érdekcsoportoknak az állami pénzek feletti marakodásából – ezzel nem azt állítjuk vagy akár sugalljuk, hogy a magyar ipar így jó, ahogy van.

A magyar ipar teljesítménye nem kielégítő. Fokozatosan kiszorult a világpiacról, most pedig a KGST összeomlása miatt újabb súlyos értékesítési gondoknak néz elébe. Tudjuk, hogy vállalatainak túlnyomó többsége esetenként többgenerációs technikai, technológiai lemaradásban van, hogy a magyar ipar termelékenysége messze elmarad a fejlett országok iparában tapasztaltaktól, a környezetkárosításban viszont messze felülmúlja azokét stb.

Jogos a kérdés, lehet, szabad-e ilyen gyászos helyzetében „magára hagyni” a magyar ipart?

Az SZDSZ nem ezt akarja. Már eddig is egy sajátos „semleges-tartózkodó” iparpolitika elemeit soroltam, egy olyan politikáét, amelynek középpontjában a piaci szelekció útjában álló akadályok lebontása áll. Miközben úgy véljük, az ágazatok, iparágak növekedési, befektetési sorrendjét a jövőben döntően a piac alakítja, korántsem gondoljuk, hogy az államnak, szűkebben a kormányzati iparpolitikának nem lesz szerepe az ipar teljesítményének befolyásolásában, sőt javításában.

Az állam (a kormány és az önkormányzatok) akár akarja, akár nem, többféleképpen is befolyásolja az iparvállalatok teljesítményét:

– mint vevő és eladó,
– mint szabályok, rendelkezések alkotója, ellenőrzője,
– mint az ipar tudományos, kulturális, oktatási, infrastrukturális környezetének fő finanszírozója,
– mint a regionális (válság) politika megvalósítója,
– mint az állami tulajdonban lévő, maradó iparvállalatok tulajdonosa.

Az elsőt viszonylag könnyen elintézhetjük. Az állami intézmények (kórházak, iskolák, hadsereg, rendőrség, maga az adminisztráció) igen sokféle terméket és szolgáltatást vásárol majd az ipartól. Mint a fejlett piacgazdaságokban szerte a világon, a jövő Magyarországán is az állam a nagy és biztos vevők közé számít majd, akinek érdemes szállítani. Az államnak mint vevőnek a teljes versenysemlegesség elvét kell követni. Attól fog venni, aki olcsóbban szállít, függetlenül attól, hogy a nyilvános szállítási versenypályázatok nyertese hazai vagy külföldi cég.

Ebben a versenyben egyenlő esélyekkel indul a magyar kis- és nagyvállalat. Persze a mérlegelésnél figyelembe kell venni a szállítási biztonság és az egyenletes minőség szempontjait is. Az SZDSZ itt jelentős iparpolitikai fordulatot hirdet. Szemben az eddigi széles körű, nyílt vagy burkolt protekcionizmussal, semmiféle előnyt nem kínál a honi iparnak.

Hasonló fordulatot tartunk szükségesnek a gazdaság szabályozásában (adó, vám) is. Egyetlen népgazdasági ág, egyetlen iparág sem részesülhet adózási, környezetvédelmi, hitelezési vagy vámkedvezményben. Ennél többről van szó. Nemrég elkészült vállalkozásélénkítési programunk szellemében következetésen csökkenteni akarjuk a kis (magán) vállalatok versenyhátrányait. Ez a vállalatcsoport ugyanis – még a fejlett piacgazdaságokban is – jelentős hátrányban van a fajlagos adminisztratív terhek, az innovációs és információs költségek, valamint a hitelellátás tekintetében. Ehhez társulnak a csak a tervgazdaságra jellemző politikai természetű hátrányok – a hatalom és a vállalkozók közötti kölcsönös bizalmatlanság különböző formái.

Az említett versenyhátrányok kiküszöbölése érdekében az SZDSZ vállalkozásélénkítő programja javasolja:

– az 1948-as államosítások elítélését, a kisajátítottak erkölcsi és (jelképes) anyagi kártérítését,
– az adminisztrációs terhek enyhítését,
– a kisvállalkozások hitelellátását szolgáló bankrendszer kiépítését,
– a kezdő, illetve innovációt megvalósító vállalkozások adókedvezményét,
– a vállalkozók képzését, informálását szolgáló tanácsadó hálózat kiépítését,
– a vállalkozók politikai érdekvédelmét szolgáló parlamenti bizottság felállítását.

Eddig a kivételezés felszámolásáról volt szó, és arról, hogy a versenyhátrány csökkentésétől eltekintve kerülni kell a tevékenységek, ágazatok rangsorolását. A továbbiakban viszont szólni kell néhány kivételről, de olyanokról, amelyek nem sértik a versenysemlegesség elvét.

Itt elsősorban az ipari tevékenység környezetének, „hátterének” formálásáról van szó. Jelentős állami részvételre van szükség a mérnökök és szakmunkások képzésében. Az oktatási intézmények és vállalatok, amelyek ebben részt vesznek, pályázhatnak állami támogatásért. Hasonló módon – tehát pályázat útján – kellene elosztani a kutatási-fejlesztési támogatásokat is. Előttünk vannak a nagy európai és nemzeti programokból ismert célkijelölési, pénzelosztási technikák példái. A kormány szakértői csoportok bevonásával összeállítja az ország, benne az ipar számára fontos kutatási-fejlesztési célok listáját, az érdekelt vállalatok, egyetemek vagy magánszemélyek nyilvános pályázat útján nyerik el az egyes célokra elkülönített pénzeket.

Nem sokban különbözne ettől az ipar infrastruktúrájának kiépítése során használatos rendszer. Az erre a célra (út-, vasútépítésre, telefonhálózat-fejlesztésre, ipari parkok létesítésére stb.) a költségvetésben elkülönített összegekért ugyancsak pályázhatnak az önkormányzatok, de esetenként az iparvállalatok is.

Különpénzek forrása lehet az érintett vállalatok számára a válságövezetek helyzetének javítására elkülönített költségvetési pénzalap, amelyért a szerkezetátalakításra, munkahelyteremtésre vállalkozók versenyeznek (pályáznak) majd. Újból hangsúlyozom, a támogatás, a kivételezés tárgya nem a vállalat, hanem a válság sújtotta térség. (Bárki pályázhat, aki ott befektet.)

Végül az iparpolitika fontos területe lesz az állami tulajdonban maradt vállalatok felügyelete. Itt elképzeléseink szerint az állam, mint kizárólagos vagy többségi részvényes ugyanúgy a haszon növelését várja el a vezetőktől, mint a magánvállalat részvényesei. Az állami vállalat nem szolgálhat tehát mesterségesen alacsonyan tartott árakkal vagy éppen kapun belüli munkanélküliséggel valamiféle makroökonómiai célokat.

• gazdaság