Langmár Ferenc

Nyomtatóbarát változat

Heti beszámolóból manapság nem lehet kihagyni a világkiállítást, essünk túl rajta. A legfontosabb hír egyben tudósítás a magyar újságírásról is. (E sorok írója fölöttébb elfogult, tehát kéretik állításait fenntartásokkal fogadni.) Kupa Mihály a hétvégén 30 gazdasági újságíró előtt kijelentette, a kormány ülésén nem értett egyet azzal, hogy a budapesti önkormányzat, illetve Bécs nélkül megrendezzük az Expót. (S itt meg kell követni a minisztert, hiszen korábban élesnek mondható hangon hiányoltam Kupa Mihály gazdasági alapú, kritikus viszonyát a világkiállításhoz. S a hétvégi kijelentéssel a nyilvánosságot is vállalta.) Hallgatta mindezt több napilap, hetilap, a rádió, a tévé újságírója, mégis csak egyetlen helyen jelent meg a hír. Kiegészítve azzal a több forrásból megerősített információval, hogy Bod Péter Ákos ipari miniszter is ellene szavazott. De a nyilvánosság előtt ezt nem vállalta. Persze érthető, hiszen inog a széke. Támadják azzal, hogy szürke és döntésképtelen, elismerik ugyan, hogy kevés kárt tesz. Az MDF-en belül azonban kezdettől fogva az egyik legvonzóbb tárca az ipari. Sokan aspirálnak tehát a székére, most éppen megújult erővel.

A szombati 168 órában Surányi György, az MNB elnöke tanfolyamot tartott politikusoknak és Expo-hívőknek. Régóta nem magyarázták el ilyen elegánsan, hogy milyen jó ötlet is az Expo, s mennyire a zsebünkre is megy a kiállítás, mondjon bárki bármit.

A három gazdasági kulcspozíciót betöltő gazdasági vezető tehát így vagy úgy nemet mondott arra, hogy Budapest egyedül rendezzen világkiállítást…

Még egy utolsó történetet az Expóról. Kezdetben, két-három éve, a vita elsősorban a helyszínről folyt. Az építészek az igazán szép feladattal járó óbudai, illetve a Dunaparti helyszínt támogatták. A korábbi hatalom kegyeltjei, a beruházási érdekcsoportokkal összefonódott erők a gazdagréti helyszín mellett érveltek. Az első nyilvános vitán az Expo-pártiakat Marjai József, Somogyi József, Baráth Etele, Kolosi Tamás képviselte.

1989-ben a Fidesz és az SZDSZ támogatásával ekkor a korábban elhallgattatott területfejlesztési szakemberek is megszólalhattak, akik egy dél-budapesti helyszínt támogattak, ha megrendezi Budapest a kiállítást.

Az említett urak és elvtársak ezt legalábbis szakmai analfabetizmusnak nyilvánították. Aztán az egyéb helyszínek gazdasági és városfejlesztési szempontokból tarthatatlannak bizonyultak. Olyannyira, hogy az észak-csepeli helyszínt – a kapcsolódó lágymányosi területekkel – választották, csak éppen olyan infrastrukturális fejlesztésekkel együtt, amely éppen azt a decentralizációs lehetőséget nem aknázza ki, amely a helykiválasztás valódi értelmét adhatná.

Azok, akik már évek óta egy másfajta városfejlesztési szemléletet próbálnak meg követni, mint az említett vitán a „másik oldalról” részt vevő mai főpolgármester-helyettes, Schneller István, ma sem tudják érvényesíteni elképzeléseiket. Hiába lettek közvetlen részesei a helyi hatalomnak, erőtlenségük tovább tart. A helyzetüket nehezíti, hogy most már erkölcsi fölényük sem lehet, hiszen ők – elvileg – a döntéshozók.

Máris gyökeresen megváltoztak a városfejlesztési lehetőségek, s itt nem csak az anyagiakról van szó. Rá kellett jönnünk, hogy egyre kevésbé lehet egységes várostervezésben gondolkodni.

Nálunk a Balaton környezetének leromlása talán a leglátványosabb példája annak, hogy szórványos infrastrukturális beruházások miként növelik a környék ingatlanjainak értékét, miközben e beruházások haszna nem kerül vissza a beruházóhoz. Miközben a budapesti kerületek gazdaságilag megerősödni látszanak, a főváros inkább csak a közterhek viselésében erősödik. A közvetlen beruházásokról ma sokkal inkább a kerületek dönthetnek, mint korábban.

Mit is jelent ez? A kerületek ugyanolyan módon érdekeltek, mint a magánosok: az infrastrukturális beruházások terhét nem vállalva jutnak extra haszonhoz. Ma ezek a nagy forgalmat vonzó beruházások a Hungária körúton belül sűrűsödnek – mint például a Nyugati pályaudvar melletti bevásárlóközpont –, és a sokat kritizált centralizációt erősítik. Nincs azonban senki, aki az ehhez szükséges közösségi infrastruktúrát fejlesztené. A budapesti Városháza ezt egyelőre – úgy tűnik – tehetetlenül szemléli. Beruházásokhoz használható forrása pedig egyelőre nincs. Az egyik szakértő szerint érdemes összevetni a budapesti közlekedésfejlesztési beruházásokra idén fordítható alig 100 millió forintot azzal a több mint tízmilliárddal, amit csak új gépkocsik vásárlására fordítanak a budapestiek. Miközben a városban élőknek ilyen vásárlóerejük van, a város nevetségesen szegény.

START. Ez a szó sláger volt a héten, a kezdő, újrakezdő vállalkozókat támogató hitel. A valóban új vállalkozások 30-40 százaléka hamarosan csődbe megy, állítják sokan a nemzetközi tapasztalatok szerint. A megfontolt hitelfelvételt aláássa, hogy a németek által fölajánlott 100 millió márkás keretből – amit az MNB hasonló értékű forintkerete egészít ki – a jegybanki alapkamat 75 százalékáért (ma 16,5 százalék) juthat hozzá, amelyhez csupán 1 százaléknyi – igen alacsony, a bankokat elriasztó banki kamatrés kapcsolódhat, ha az IPOSZ által kezelt Garanciaalap kezességet vállal, s két százalék, ha nem.

A kérdés azonban – amit nagyon sok pénzügyi szakember föltesz –, hogy ez az irreálisan olcsó pénz nem azt eredményezi-e például, hogy a szűkös keret miatt a hiteleket csak elosztani lehet. A rossz emlékű újrakezdési kölcsön példája pedig figyelmeztet, hogy milyen nagy lehet azoknak a hitelfelvevőknek a száma, akik csak az olcsóságot kihasználva jutnak olyan hitelhez, amit nem is vállalkozásokba fektetne.

Nagyobb léptékű kockázatok vállalásáról is nagy viták folynak. A három nagy beruházáshoz vállalt állami garanciavállalás újólag fölvetette egy állami export–import hitelbiztosító fölállítását is. Máig a politikai kockázatok ellen a Hungária Biztosító biztosította az exportőröket vagy a bankokat. Mint a Hungária szakemberei mondják, ők csak állami megbízásból, nem saját kockázatvállalásra végzik ezt a tevékenységet. Pedig kockázat van. (Lásd táblázatunkat.) Vitatott azonban még, pontosan milyen forrásból hozzák létre, illetve az exportügyletek mellett kiterjedjen-e az import biztosítására is a biztosító tevékenysége, avagy finanszírozzon-e. A forrásteremtés első lépését – úgy tűnik – megtették. Az MNB zárt közgyűléséről szóló MTI-tájékoztató szerint az MNB tavalyi nyereségéből 2 milliárd forintot elkülönítenek erre a célra. (A döntés lehetősége sokkal inkább a Pénzügyminisztérium, mint a bank kezében van.) Egyes vélemények szerint ez elegendő az induláshoz is, amennyiben szűkítik a biztosító tevékenységét, de akkor is rövid időn belül három-négyszeresére kell emelni az alaptőkét.

Táblázat: A politikai biztosítások eredménye 1982–1990 között (millió Ft)

Ellentétek a Gazdasági Kabinetben címmel tudósított a Népszabadság arról a vitáról, hogy miként rendezzék a nagyobb, az MNB-ről korábban levált kereskedelmi bankok kétes kinnlevőségeit. A kabinet pénteken újra tárgyal erről. Érdemes néhány hónappal ezelőttre visszatekinteni. Akkor kezdte a Világgazdaság, a Népszabadság és az MTI azt a kisebb kampányát, amely szerint a rosszabb helyzetben lévő kereskedelmi bankok kétes kinnlevősége 10 és 20 milliárd forint között van, s közel már a megoldás…

A Magyar Hitel Bank, a Budapest Bank és az Országos Kereskedelmi és Hitel Bank 1989-es eredményét külföldi auditorok is vizsgálták. A kiszivárgott, kósza hírek alapján a három bank kétes kinnlevőségeit sokan ennél jóval nagyobbra, 30 és 60 milliárd forintra becsülték. E számokat azonban meglehetősen nagy ingerültség fogadta minden részről.

A kereskedelmi bankok közgyűlésén az állam képviseletében föllépő Csepi Lajos a bankok igazgatóságánál jóval kisebb osztalékot javasolt, s a döntő súlya miatt el is fogadtatott. Mindez azonban sehol sem párosult azzal, hogy részletes üzleti elemzéssel indokolták volna, miért van szükség a kisebb osztalékra, s a tartalékok megemelésére. Ehelyett vagy semmilyen lényegi érvelés nem hangzott el, vagy olyan, ami a pénzre éhes kisrészvényeseknek elfogadhatatlannak számított.

A máig is homályban lévő adatok szerint e bankok kétes kinnlevőségeinek egy jelentős része már nem az MNB-től örökölt hitelekből tevődött össze, hanem saját szerzemény volt. Ha az alapvető adatokról nem adnak tájékoztatást, akkor az osztalékkorlátozást sem lehet kellőképpen indokolni. Így azonban az történt, hogy a bankok és vezetőik elleni, politikai ellenszenv összemosódott a bankok üzletpolitikáját ért szakmai kritikákkal. Nem lehetett eldönteni, kit milyen szempontok motiválnak. Összemosódott, hogy csurkai vagy bankári ösztönök vezérelnek-e valakit…

A banki közgyűléseken közzétett adatok alapján (legalábbis a mi olvasatunkban) a három bank kétes kinnlevősége 1990 végén 42 milliárd forint. Más közlés szerint e bankoknak a jegybanktól örökölt kétes kinnlevősége kisebb, mint a mérlegfőösszeg 5 százaléka, ami önmagában elfogadható arány volna. Tehát az öröklött kétes állomány nem éri el a 27 milliárd forintot, a többi a bankok saját dicsősége.

Az állam, az alacsony osztalék megszavaztatásával megtette az első lépést a kétes kinnlevőségek rendezésére. A tartalékok növelésével csökkent a kétes állomány relatív súlya is, illetve ennek terheit áthárította a többi tulajdonosra is. Eközben az osztalék mérséklésével csökkentette a közvetlen, éves állami bevételt is, ami igazolja, valóban rendezni akarja a bankok helyzetét. S azt is, hogy komolyan gondolja a számviteli törvényt, amely szigorítja a mai előírásokat.

500 millió dollár értékben vásárolt idén magyar árut a Szovjetunió a mai napig, jelentette kedden a rádió. Pontosabban: ekkora értékben szállítottunk, aminek ötödét fizették ki. Alig rosszabb ez az arány, mint az a szovjet „direktíva”, miszerint a Szovjetunió négyszer annyit importáljon Magyarországról, mint amennyit nekünk szállítanak.

De maradjunk a kedd esténél. Eddig a kiszállított magyar áruk ellenértékének 25 százalékát fizette ki a szovjet fél, jelentette a tévé. S a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériuma államtitkárának, Berényi Lajosnak a két hónappal korábbi állítását ismételte meg: most már a 65 százalékát is kifizetik majd a szállításainknak. A két hónap eddig legalábbis nem igazolta a 65 százalékot…

A múlt hét talán legfontosabb gazdasági eseménye az a bejelentés volt, hogy a Szovjetunióban netán föloldják a bartertilalmat. A hét elején az NGKM már azt a hírt szellőztette, hogy küszöbön áll a magyar–orosz bartermegállapodás. Az egyezmény nem akármilyen jelentőségű, hiszen az orosz terület az elmúlt években a magyar–szovjet kereskedelem kétharmadát bonyolította Magyarországgal.

A bartertilalmat a szovjet központ és a helyi köztársaságok közötti hatalmi harc motiválta. Moszkva az exportárualapját akarta védeni ezzel. Ugyanakkor kialakítottak egy olyan rendszert, amely oly módon tette érdekeltté a szovjet cégeket az exportban, hogy a devizaellenértéknek egy részét megkapták. Ez viszont kizárt valamiféle klíringmegállapodást is, tehát a (szovjet) devizahiánynak valamiféle technikai kikerülését.

Ebben a helyzetben különösen súlyos lépés volt a bartertilalom, amely elvileg lehetővé teszi új árualapok felkutatását s a szovjet–magyar forgalom visszaesésének mérséklését. Ha a tényleges szovjet–magyar forgalom eléri az 1 milliárd dolláros szintet, akkor az már rendkívül kedvező lenne.

Persze nem árt szkeptikusnak lenni. Az NGKM például roppant optimista volt akkor is, amikor komolyan vette a Németh-kormánynak azt a megállapodását, amely kedvező árfolyamon számította át a transzfer rubelt dollárra. Tehát a rubelaktívum az kedvező módon váltható át dollárköveteléssé. Ehelyett a „tábor” országaival szemben összességében – negyedéves adatok szerint – több mint 3 milliárd transzfer rubelnyi (mintegy 100 milliárd forint) követelésünk van, amelynek behajtása enyhén szólva bizonytalan. Egyedül Csehszlovákiával sikerült megállapodást kötni arról, hogy a transzfer rubelben kialakult egyenleget át lehet váltani nemzeti devizákra. A többi pénz csak remény.

Ha Keletre néztünk e héten, csak a reménysugárról számoltak be azok, akik látnak is. Tehát a napokban kötelezettséget vállal a szovjet fél évi 6000 Ikarus busz vásárlására, állította például az MHB elnöke, ami megnyitja a lehetőséget az előtt, hogy 200 millió dollár tőkével injekciózzák föl az Ikarust. Ugyanakkor a napokban több mint 100 millió dolláros akkreditívet nyit a szovjet Vnyesekonombank.

Az ígéretekből egyelőre leginkább a szovjet bankban lehet bízni. Ha nem is abban, hogy valóban megnyitja a fizetési garanciát, hanem abban, hogy nemzetközileg elfogadott bank akar lenni. Tehát ha tényleg megnyitja az akkreditívet, akkor annak hinni is lehet. Ami nem kevés…

• gazdaság