–lt [Solt Ottilia]

Nyomtatóbarát változat

Bod Péter Ákos ipari és kereskedelmi miniszter 1990. augusztus 27-én így fejezte be a kormány ellenőrzött privatizációs stratégiáját megtestesíteni hivatott „előprivatizációs törvény” expozéját: „A törvényjavaslat elfogadásával megnyílik annak lehetősége, hogy a kialakuló piacgazdaság egyik fontos szektorában a mozgékony, a piaci hatásokra gyorsan reagáló kisvállalkozások visszanyerjék az őket megillető szerepet. A kiskereskedelem, a vendéglátás és a fogyasztási szolgáltatások területén – a törvény elfogadása esetén – a kívánt irányba alakul át a magyar gazdaság struktúrája.”

A törvényt a parlament (vagyis a kormánypárti többség) elfogadta – bár a kormánypártokon belül is akadtak ellenzői a felemás megoldásnak –, ám a miniszter várakozásai a legkevésbé sem teljesültek. Az Állami Vagyonügynökség adatai szerint 1991. május 15-ig az elvben eladható 8000 boltból (remélt bevétel 26,8 milliárd Ft) összesen 184-et hirdettek meg, s a kínálat (vagy az érdeklődés?) oly silány, hogy pusztán 95-öt sikerült valóban értékesíteni. (Bevétel: 350 millió.) A legeslegfrissebb adatot a vagyonügynökség igazgatója, Csepi Lajos egy balatonaligai tanácskozáson bocsátotta útjára, eszerint a ténylegesen értékesített boltok száma alig 80. Ha a privatizálás üteme ilyen marad, ebben az évezredben nem lehet befejezni az előprivatizációt! – mondta Lotz Károly. Ezzel kudarcot vallott az Antall-kormány első konkrét gazdasági programja.

Hogy lesz itt privatizáció, ha már az előprivatizáció sem indul el? A kudarc oka benne rejlik magában a törvényben: a kormány ragaszkodott hozzá, hogy nem az üzletet magát, hanem csak a bérleti jogot adja magántulajdonba.

Dr. Schamschula György vállalkozó és képviselő, aki az előprivatizációs törvény vitája idején még nem volt a kormány tagja, akkor így beszélt: „Ebből a törvényből valahogy nekem mindig visszaötlik az az elmúlt rendszerből itt maradt gondolkodásmód, amely szerint a vállalkozó egy veszélyes ember, akit állandóan ellenőrizni, sőt mi több fegyelmezni kell. Ez a törvénytervezet tipikusan ennek a gondolkodásnak a jegyében született, s mikor ezt itt tárgyaljuk, szerintem Marx Károly szelleme köztünk van, és lompos szakállába vigyorog.

Minden párt, akár az ellenzékben, akár a kormányzó pártok között foglal helyet, privatizációt ígért a lakosságnak, és nem a privatizáció kísérletét. Ami most történik, hogy bérleti jogot adunk el, az csak a privatizációnak a kísérlete.” (1990. szept. 17.)

Különböző pártpadsorokból hangzott fel ez időben ugyanaz a fődallam: az üzletek akkor kerülnek magánkézbe, ha magát az üzlethelyiséget is meg lehet venni.

Dr. Rott Nándor (KDNP): „A törvényjavaslatban két jogi kifejezést nem találtam: a tulajdont és az adásvételt. Talán megengedik azt a kifejezést: úgy kerüli, mint ördög a tömjénfüstöt.” (1990. aug. 27.)

Dr. Schamschula György, MDF (másodszor): „Ha tényleg azt akarjuk, hogy anyagilag megalapozott vállalkozói réteg jöjjön létre, s nemcsak kicsit több mézet kenünk a vállalkozók madzagjára, akkor tessék összekapcsolni az üzletek privatizációját azoknak az ingatlanoknak a privtizációjával, ahol az üzleti tevékenység lezajlik”

Eörsi Mátyás (SZDSZ): „A privatizáció azt jelenti: magántulajdonba adás. A törvényjavaslat értelmében erről szó sincsen, kizárólag a bérleti jog privatizációjáról esik szó, ez pedig megítélésünk szerint értelmetlen. Értelmetlen azért, mert ezeknek a boltoknak a jelentős része már ma is szerződéses üzemeltetésben áll. A szerződéses üzletvezetőknek a fő problémájuk, hogy nem tulajdonosok, hanem csak bérlők, és ki vannak szolgáltatva. A szerződéses üzemeltetőknek teljesen mindegy, hogy a tanácstól, a vagyonügynökségtől, egy állami kereskedelmi vállalattól vagy mástól bérlik a boltjukat, ők tulajdonosok kívánnak lenni.” (1990. aug. 27.)

A tavaly augusztusi aggályokat bizony igazolták az „eredmények”. A kormány előprivatizációs koncepciójának kudarcát kevéssé feledteti, ha dr. Mádl Ferenc Lotz interpellációjára adott válaszában 260 bolt eladásáról beszél, cáfolva Csepi Lajos adatát. (Vajon ezt a 260-as számot honnan szedte a miniszter?) A 260 ugyan jó háromszorosa a 80-nak, de messze elmarad a remélt idei 2500-tól (8,5 milliárd bevétel), és még inkább az összesen tervbe vett 8000-től. Ha elhisszük a miniszteri 260-at, és nagylelkűen megajánljuk, hogy az év második felében újabb 260 boltot sikerül magánkézbe adni (nem hisszük!!!), tehát az éves eredményt 520-ra becsüljük, az évezted végéig az is csak 4680 bolt.

Igen ám, de akkor sincs baj. Annak idején, a törvényjavaslat vitájában Eörsi Mátyás felhívta a figyelmet arra is, hogy a programnak tulajdonképpen nincs gazdája. Senki nem felelős érte. Mivel a magángazdaság kialakítására kidolgozott első hadművelet vezérlő eszméje az ellenőrzés volt – ahogyan Schamschula György rámutatott –, nem csoda, hogy a vagyonügynökség nem képes ellátni ezt a feladatot. (Előre megjósolta egyébként Kósa Lajos fideszes képviselő.)

Lotz Károly és még sokan mások a megoldást részint abban keresik, időközben a lengyel és csehszlovák privatizációs példán is okulva, hogy a magánkézbe adást az Állami Vagyonügynökség helyett az önkormányzatok végezzék el. (Lengyelországban a folyamatot teljes egészében az önkormányzatok vezénylik, Csehszlovákiában helyi, ún. privatizációs bizottságok, melyekben felerészt a Vagyonminisztérium, felerészt a helyi önkormányzat vesz részt.)

Részint koncepcionális változást javasolnak: lássuk be, hogy a bérleti jog eladása nem vált be, adjuk el a boltot!

A kormány, legalábbis Mádl Ferenc válasza szerint, nem hajlik az önkritikára, s nem kíván koncepciót változtatni. Eszerint a baj pusztán az, hogy a „megcélzott tulajdonosi rétegnek” (vagyis azoknak, akiket a kormány tulajdonosi pozícióban szeretne látni) nincs pénze. Ami azt illeti, a fizetőképes kereslet megteremtésére szolgáló hitelkonstrukciók majdnem olyan dinamikusan (értsd sehogy sem) bontakoztak ki, mint maga az előprivatizáció…

De hát így van ez. Ha egy kormány maga akarja megszabni, hogy ki lehet tulajdonos, akkor ott tulajdonos nem terem; adás és vétel nem jön létre, legfeljebb új elosztás. Az adatok szerint egyelőre az sem.

• gazdaság