Bauer Tamás

Nyomtatóbarát változat

Bizalmi szavazássá változtatta a kormány az 1990-es költségvetés és az ahhoz nélkülözhetetlen lakásfinanszírozási módosítások parlamenti elfogadtatását. A kormány az ámbár népszerűtlen, de a jövő érdekében nélkülözhetetlen lépések elfogadtatásához minden elképzelhető fegyvert bevetett: programja mellé igyekezett állítani az úgynevezett „nemzeti csúcstalálkozón” az ellenzéki pártokat és az érdekképviseleti szervezeteket, és még Kohl kancellárt is az Országgyűlés szószékére hívta, hogy tekintélyével adjon nyomatékot a „takarékossági program”-nak. A kormányzati érvelés középpontjában az állt, hogy a fizetésképtelenség elkerüléséhez a Nyugat támogatására, a Nyugat támogatásához a Nemzetközi Valutaalappal való megegyezésre, végül a Valutaalappal való megegyezéshez a költségvetési deficit csökkentésére, a támogatások radikális leépítésére van szükség. A nadrágszíj-megszorító intézkedésekre tehát az IMF „diktátuma” kényszeríti a kormányt, amely, noha tudja, hogy ezzel feláldozza népszerűségét, nem választja a könnyebb ellenállás útját, hanem a jövő érdekében megteszi a szükséges lépéseket.

A kormány eljárása és érvelése több tekintetben is vitatható. Nem tűnik igazán korrektnek az, ahogyan az ellenzéki pártokat egy látszategyeztetésen állítja maga mellé a kormány, ahol egy először hallott szóbeli tájékoztatót kell elfogadniuk, érdemi felkészülési lehetőség nélkül. A kormány gazdasági programjával való egyetértés itt – az új pártok nagyobb dicsőségére – a választások időpontjáról folytatott alkudozásnak rendelődött alá. Minél inkább tartott egy-egy párt a közeli választásoktól, minél inkább vélte úgy, hogy érdekében áll a jelenlegi parlament és kormány mandátumának kitöltése, annál lelkesebben szavazott bizalmat a megnyerő retorikájú kormánynak, oda se figyelve a gazdasági előterjesztés tartalmára. Csak a két valóban hiteles párt, az MDF és az SZDSZ tartózkodott a gazdasági program lelkes elfogadásától, az SZDSZ pedig el is határolta magát a „nemzeti csúcstalálkozótól” mint gazdaságpolitikai egyeztetési fórumtól. Nem tűnik szerencsésnek Kohl kancellár bevetése sem, akitől nem várható el, hogy meg tudja különböztetni a takarékoskodás ma Magyarországon reálisan felmerülő különféle változatait, azok eltérő gazdasági és szociális következményeit.

Aligha állja meg a helyét az a kormány „baloldali” ellenzéke által kimondott, de a kormányzat által is sugallt beállítás, hogy itt az IMF valamiféle diktátumának áldozatai vagyunk. A kényszer valójában nem az IMF-től, hanem a gazdaság helyzetéből ered, s az IMF-fel való együttműködés nélkül már korábban szükségessé váltak volna még súlyosabb megszorító intézkedések. Az, hogy az IMF most feltételeket szab, egyszerűen abból következik, hogy az ország nemzetközi fizetési helyzete a tervezettnél, ígértnél rosszabb. A kormány semmilyen ígéretét nem tartotta be, nem lépett fel az egyenlegromlás két legfontosabb forrása: a rubelaktívum és a lakossági valutaköltés ellen. Az a kormány, amely most nagy hangon a népszerűtlen lépések vállalásáról beszél, éppen ezzel maradt adós egy éven keresztül: nem lépett fel kellő hatásfokkal a KGST-exportőr nagyvállalatokkal szemben, és nem állította meg időben a lakosság legtehetősebb rétegének nyugati költekezését. Ezt a számlát pedig most alapjában véve a közepes jövedelműekkel fizetteti meg.

Az okoknál is fontosabb a reagálás mikéntje. Elvégre takarékoskodni sokféle kiadási tételen lehet. Abból, hogy a nyugati segítséghez vállalni kell a költségvetési egyenleg bizonyos szintjének elérését, még nem adódik egyértelműen, hogy mely kiadási tételeknél kell a szükséges megtakarítást elérni. A kormányzati érvelés pedig következetesen összemossa ezt a két dolgot.

A magyar gazdaságpolitika közelmúltja kínálja a különféle lehetőségeket: mit tehet egy kormány, ha valahol vissza kell fogni a kiadásokat. A korlátozó politika Havasi Ferenc nevéhez fűződő első felvonása 1979 és 1984 között a beruházások csökkentését állította előtérbe, az életszínvonal emelkedésének megállítása – de csökkenésének elkerülése – mellett. Szakított ezzel a szemlélettel a Grósz Károly által 1987 őszén meghirdetett kormányprogram: ez a program „bátran” felvállalta az életszínvonal csökkentését, miközben kitartott Nagymaros és az igazgatási kiadások fenntartása mellett. (A Grósz-kormány a vízlépcső építésének gyorsítását kezdeményezte, és a miniszterelnök elhárította az apparátus költségeinek csökkentésére irányuló javaslatokat.)

Az elmúlt másfél év politikai változásai ismét elmozdították a prioritásokat. A „honnan vegyünk el?” kérdésére a Németh-kormány májusi „csomagterve” ismét olyan választ adott, amely a beruházások és a közületi felhasználás kiadásait kurtította meg, és a januári áremelések után nem hárított újabb közvetlen terheket a fogyasztókra. Most viszont úgy tűnik, hogy a kormányzat ismét az 1987. őszi prioritási skála irányába mozdult el. A lakásfinanszírozási rendszer módosításával és a januári áremelkedésekkel a kormány a lakosságtól veszi el, ami elvehető, miközben nagyvonalúan ígéri oda a tízmilliárdokat a kilencvenes évek nagy kalandjára, a Világkiállításra.

Gondoljuk végig, micsoda kötélhúzás folyik a fogyasztói ártámogatások, szociális juttatások minden egyes milliárdja, akárcsak százmilliója körül is. Az adórendszer módosításáról, a lakásfinanszírozásról, a társadalombiztosításról napokon át vitatkozik az Országgyűlés. A Világkiállításról ugyanakkor a novemberi ülésszak utolsó perceiben, már-már kutyafuttában szavaznak a képviselők, s a kormányt képviselő kormánybiztos még azt a fáradságot sem veszi magának, hogy válaszoljon a képviselők kérdéseire, észrevételeire. Nemcsak az Országgyűlésben, máshol sem, a sajtóban sem méltatta sem a kormánybiztos, sem a kormány más vezetője, a miniszterelnököt beleértve, arra a nyilvánosságot, hogy a sajtóban részletesen taglalt ellenvetésekkel vitába szálljon. Mintha a Világkiállítás csak Somogyi László kormánybiztos, s nem az egész kormány ügye lenne, amiért az egész kormány felelős. Igaz, itt „mindössze” sokszor tízmilliárd forint költségvetési pénz elköltéséről született döntés.

Márpedig a Világkiállítás – a kilencvenes évek Sztálinvárosa, olefin-programja, liász-programja. Míg azelőtt a vas és acél országát, vagy a korszerű vegyipart kellett központi döntéssel, megtérülési szempontokat mellőző naturális szemléletű programmal ráerőltetni az országra, most – lám, mi valóban nem ismerünk lehetetlent – a „nyugati nyitást”, a tercier szektor fejlesztését oldjuk meg a hagyományos tervgazdasági módszerekkel. Mintha a külföldi tőke bevonásának, az infrastruktúra fejlesztésének, a magyar–osztrák együttműködésnek stb. az ilyen óriásvállalkozás lenne az egyedüli útja.

Más szempontból sem magától értetődő, hogy a kormány az egyensúlyi politika egyedül lehetséges útját követi. Az aligha vitatható, hogy a reálbér, a fogyasztás csökkentése nem kerülhető el, még ha ez a csökkentés talán kisebb mértékű lehet, ha nem fecsérlünk közpénzeket a világkiállítási kalandra. További kérdés azonban, hogy a reálbér elkerülhetetlen csökkentését, tehát az áremelkedés és a nominálbérek emelkedése közötti ütemkülönbséget a nominálbérek és a fogyasztói árak milyen üteme mellett érjük el. Az előirányzott két-három százalékpontnyi ütemkülönbség kialakulhat 17 és 20 százalékos növekedés mellett – amit a kormány terve tartalmaz –, de talán 7 és 9 százalékos növekedés mellett is, ami az infláció lassulását jelentené a kormány által tervezett gyorsulás helyett. Ez esetben talán a lakáskamat-támogatás kérdése is másképpen merülne fel. Lehetséges, hogy a kormánynak nyomós érvei vannak az általa szorgalmazott változat mellett, de ezeket egyelőre nem ismertette a nyilvánossággal.

E sorok írója az évekkel ezelőtti gazdaságpolitikáról mondta el, akkor jobb híján a Hazafias Népfront Országos Tanácsában: ott igyekszik következetes lenni a kiadások korlátozásában, ahol nagyvonalúbbnak kellene lenni, és ott nagyvonalú, ahol nagyon meg kellene nézni minden forint hovafordítását. Egy más helyzetben egy más összetételű kormánynak ma hasonló szemrehányást kell tennie. Ezen Kohl kancellár elismerő szavai sem változtatnak, elvégre ő nem kevésbé lelkesen állt ki az előző miniszterelnök gazdaságpolitikai bölcsessége mellett is.

• gazdaság