Bauer Tamás

Nyomtatóbarát változat

Előbb világgá röpítették a hírt, utána pedig a cáfolatot, miszerint Václav Klaus, a prágai közgazdasági szabadgondolkodás vezető képviselőjéből lett új csehszlovák pénzügyminiszter a KGST szófiai ülésszaka előtt felvetette, hogy oszlassák fel a szervezetet. A „cáfolat” szerint Klaus nem a szervezet feloszlatását javasolta, hanem csupán azt, hogy helyezzék hatályon kívül a KGST-forgalom transzferábilis rubelben történő elszámolására, a forgalomban érvényesülő árak képzésére és a KGST-országok egymás közti valutaárfolyamaira, továbbá a közös beruházásokra vonatkozó megállapodásokat. Ami ugye egészen más.

De vajon egészen más-e? Tulajdonképpen mit is jelent a KGST?

A széles közvélemény sokáig azt hitte, hogy a KGST valamiféle alternatív Közös Piac, a nyugat-európaihoz hasonló, azzal versengő nemzetközi integráció. Csak a szakemberek tudták, hogy erről szó sincs. Integrált piacról a tervgazdaság körülményei között még az egyes kelet-európai országok nemzetgazdaságán belül sem lehet beszélni – különösen a gazdaságilag ezernyi részre tagolt Szovjetunió esetében –, nemhogy a nemzeti piacok integrációjáról. A gazdasági összekapcsolódás tervgazdasági eszközei, a szállítási kontingensek, gyártásszakosítási megállapodások pedig végképp alkalmatlanok voltak olyan mélyreható gazdasági összefonódás megalapozására, amilyen Nyugat-Európában a második világháború óta a gazdasági fejlődés egyik fő hajtóereje volt. Ennek ismeretében engedte meg magának jeles közgazdászunk, Nyers Rezső egy tavaszi tv-vitában azt a kijelentést, hogy KGST tulajdonképpen nincs is, hiszen a moszkvai toronyházban ülő hivatalnokoknak a tényleges gazdasági folyamatokra nincs érdemi befolyása.

Valami persze van, valami mégiscsak egymáshoz láncolta a KGST tagországait az elmúlt négy évtizedben. Ismerjük az érvelést: a szovjet olaj, a lengyel alkatrész, a román termék ugyan nem érkezik pontosan határidőre, ugyan nem olyan minőségű, mint a nyugati, olykor még drágább is, de rubelért adják. A KGST-országok közötti áruszállításokat nem konvertibilis valutában, hanem transzferábilis rubelben számolták el egymás között az országok. Ez azt jelenti, hogy úgy lehetett árukhoz hozzájutni, hogy nem kellett azokért pénzt adni, hanem csak elszámoló egységet, transzferábilis rubelt. Az árukért nem kellett olyan árut szállítani cserébe, amely más piacokon is, valóságos pénzért is jól értékesíthető lett volna, hanem csak olyan árut, ami másutt nem, vagy csak nagyon előnytelenül lett volna eladható. Ami tehát valóban volt, az egy sajátos rubel-övezet, ahol puha pénzért is hozzájuthattak olyasmihez a partnerek, amire többnyire valóban szükségük volt.

Több mint egy évtizede már, hogy terjedni kezdett a KGST-ben – a legnagyobb mértékben éppen a szovjet–magyar viszonylatban – a dollár-elszámolás. Olyan árut szállítottak egymásnak az országok, amelyet egyébként csak nyugatról lehetett volna beszerezni, és amit elvileg mindkét fél másutt is el tudott volna adni. (Az adott piaci helyzetben viszont éppen nem tudták máshol eladni, ezért is fordultak egymás felé.) Ez volt az első jele annak, hogy a rubelövezet évei meg vannak számlálva. Azóta azután kiderült, hogy a rubelforgalom fő hajtóereje, a Szovjetunió nyersanyag- és energiahordozó-exportja nemcsak hogy nem növelhető, de még vissza is esik, a KGST-forgalom hagyományos modellje összeomlott. Megfordult az árarányok világpiaci trendje is, a cserearányok a Szovjetunió számára immár nem javulnak, hanem romlanak, így a Szovjetunió kis KGST-partnereivel szemben rubelben is eladósodik. Az viszont, hogy a korábbi késztermékért anyagot, modellt olyan „iparcikkért iparcikk” csere váltsa fel, mint amilyen a fejlett országok egymásközti kereskedelmének dinamizmusát adja, a kontingensek és rubelelszámolás eddigi rendjében.

A megoldást ezért csak a kétoldalú jegyzőkönyvek, államközi kontingensek és a transzferábilis rubelben történő elszámolás megszüntetése, szabad kereskedelemmel és valóságos pénzzel való fizetéssel történő felváltása jelentheti. Ez esetben viszont a rubelövezet, a KGST-országokat egymáshoz fűző centripetális erő megszűnik, legfeljebb a moszkvai toronyház hivatalnokai kapják tovább a fizetésüket. Klaus tehát a dolog érdemét tekintve nem vonta vissza a javaslatát.

No de akkor minek a moszkvai toronyház? Ez a kérdés messzemenően indokolt. Németh Miklós miniszterelnöktől is megkérdezték, amikor visszatért Szófiából. Arra hivatkozott, hogy fontos gazdasági kapcsolatok fűznek bennünket a Szovjetunióhoz és a többi KGST-tagországhoz. Ez vitathatatlanul igaz. Szerintem még abban is bízni lehet, hogy a konvertibilis elszámolásra való áttérés nyomán nemcsak kiesik a forgalomból számos tétel, de bele is kerülnek új szállítások: olyasmit, amit eddig, amikor nem valódi pénzt kaptak érte, nem szállítottak egymásnak a kelet-európai országok, ezután, amikor majd pénzt kapnak érte, készek lesznek inkább a közeli partnernek szállítani. Csakhogy a fontos gazdasági kapcsolatok megléte nem indokolja egy ilyen sokoldalú gazdasági szervezet fenntartását. Az ilyen szervezet léte ugyanis mindig a tagországoknak azt a szándékát fejezi ki, hogy egymás felé nyissák gazdaságukat a másokhoz fűződő kapcsolatok rovására. Nem létezik olyan nemzetközi gazdasági együttműködési szervezet, amely léténél fogva ne diszpreferálná a kívülállókat. Számunkra viszont ma mindennél fontosabb a Nyugat-Európa felé fordulás, az európai integrációhoz való közeledés.

Ebből a szempontból támadnak kételyeim a csehszlovák–lengyel–magyar „kis-KGST-t” illetően is. Nem vitás, hogy érdekünk fűződik ahhoz, hogy – az imént mondottak értelmében – bővüljenek a három ország közötti előnyös, korszerű integrációs kapcsolatok. Nem fűződik azonban érdekünk ahhoz, hogy a három ország közeledésében a kívülállóktól való elzárkózás bármilyen eleme megjelenjen.

A fő kérdés Csehszlovákia és Lengyelország számára is a világgazdasági nyitás – Csehszlovákiában ez még annyira sem elfogadott elv, mint Lengyelországban vagy nálunk. Ugyanakkor az egyes népgazdaságok egymás felé nyitásának Csehszlovákiában és Lengyelországban még annyira sincsenek meg a feltételei, mint Magyarországon. Csehszlovákiában húsz éve helyreállították a tervutasításos rendszert, s annak lebontása nem végezhető el néhány nap alatt.

Jó jel, hogy a vízlépcső körüli konfliktusforrást alighanem sikerül kiküszöbölni. A KGST-országok közötti „vámháború” megszűnésének azonban már olyan árreform az előfeltétele, amelynek időszerűségét Csehszlovákiában egyelőre vitatják. Amiben viszont az új csehszlovák, lengyel és a mindenkori magyar kormány egyetérthet: a moszkvai díszletre immár nincs szükség.

• gazdaság