Bauer Tamás

Nyomtatóbarát változat

Katona Tamás, a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkára tett nemrégiben egy érdekes nyilatkozatot. Azt mondta, hogy most kezdődik az új időszámítás. Eddig a kormány csak válságkezeléssel foglalkozhatott, ezután viszont már – minthogy bekövetkezett a gazdasági stabilizáció – hozzákezdhet voltaképpeni programjának, a Nemzeti Megújhodás Programjának megvalósításához.

Katonának ez a kijelentése nem kevesebbet jelent, mint hogy a kormány 1990 tavaszán megfogalmazott programja nem arra a helyzetre vonatkozott, ami a választások idején Magyarországon fennállt. Elvégre Magyarország súlyos gazdasági válságban volt az új kormány megalakulásakor, ezért egy értelmes kormányprogramnak válságkezelő programnak kellett lennie. Az a program, amelynek megvalósításához csak a válságkezelés után lehet hozzáfogni, nyilván nem jó program abban a helyzetben, amelyben az MDF kormányra került. Ők összeállítottak egy szöveget, ami egy egész más világra vonatkozott, mint az 1990-es Magyarország.

Még nincs vége…

Két évvel ezelőtt ez volt az egyik alapvető különbség a jelenlegi kormánypártok és a mi elképzeléseink között. Mi akkor nagyon nyíltan elmondtuk, hogy az ország nagyon rossz helyzetben van, és nem takaróztunk azzal, hogy nincs bepillantásunk az ország helyzetébe, és nem tudunk arról beszélni, hogy mit kell az országban csinálni. Amiket ez a kormánykoalíció a gazdaságpolitikai programjában összefoglalt és részben keresztül is vitt, a centralizált privatizáció, az azóta már hamvába holt központi privatizációs programokkal; az előprivatizáció, ami két év alatt a töredékét tudta megvalósítani annak, amit eredetileg hirdettek; az egzisztenciahitel, a kárpótlási koncepció, a világkiállítás stb.; ezek mind-mind olyan gazdaságpolitikai elképzelések, amelyek nem ebbe az országba, nem ebbe a helyzetbe, társadalomba valók, hanem valahova egészen máshova.

Világos és az ország helyzetére szabott program híján a kormány ugyanazt a tűzoltást folytatta, mint az előzőek. De mit kezdjünk azzal az állítással, miszerint most már túl vagyunk a válságkezelésen, és elérkezett az idő, hogy megvalósítsuk a Nemzeti Megújhodás Programját. Ezt nem először halljuk tőlük: a kormány első programja 1991-re, 1991 második felére ígérte a gazdasági fordulatot; a Kupa-program, amelyet ’91 elején tettek közzé, 1992-re ígérte a növekedés megindulását. Azután Kádár Béla ’92 karácsonyára ígérte az áttörést (majd elhozza a Jézuska), ma pedig már 1993 a bűvös dátum. Érdeklődéssel várjuk az újabb határidőket.

Valójában azonban a válságkezelésnek még nincs vége. 200 milliárd felé tartó költségvetési hiány, hatszázezres munkanélküliség, csődhullám és az exportpiacok fenyegető további szűkülése közepette azt mondani, hogy túl vagyunk a válságkezelésen, egyszerűen csacsiság. A válságkezelés nem egyéves, nem kétéves program Magyarországon. Az egész volt KGST-övezet példátlanul mely gazdasági válságban szenved, és ez fogja meghatározni nemcsak a mostani, hanem a következő kormányzat tevékenységét is. Ennek tükrében kell számot vetnünk azzal, hogy mi lehet a növekedéssel, egyensúllyal kapcsolatos gazdaságpolitika a következő években.

Itt röviden ki kell térni a sokkterápia kérdésére. Minden politikai ellenfelünk és vetélytársunk – a Fidesz kivételével – azzal vádol bennünket, hogy mi sokkterápiát akarunk. A gazdasági rendszer radikális átalakítására törekszünk, de ennek semmi köze a sokkterápiához. A sokkterápia egyszeri lökésszerű beavatkozás a jövedelmek, az árak, az árfolyam, az infláció viszonyaiba, az árak és a jövedelmek sokkszerű átrendezése. Térségünkben Magyarországot kivéve szinte minden ország rákényszerült erre, a klasszikus példa a lengyel Balcerovicz-program, de sajátos formája a sokkterápiának a német valutaunió is. A sokkterápia rendszerint ott kerül elő, ahol az ár- és jövedelmi viszonyok átalakítását évtizedeken keresztül elodázták, halogatták, és ezért nagyon súlyos hiánygazdaság, illetve – Lengyelországban és részben Oroszországban a hiánygazdaság mellett – kezdődő hiperinfláció alakult ki. Magyarországon sem az egyik, sem a másik nincs, mivel a hatvanas évek közepe óta az árrendszert fokozatosan ésszerűsítették, és nem indult be a hiperinfláció gépezete, ezért semmi szükség nincs a sokkterápiára. A szabad demokraták nem is gondoltak erre.

A Liberális megoldásban azt írtuk, hogy ha elszabadul az infláció, akkor előfordulhat, hogy szükség lehet sokkterápiára. Szerencsére a Nemzeti Bank viszonylag következetes keresletkorlátozó, pénzszűkítő politikája nyomán ez nem következett be. Továbbra is szükséges azonban a belföldi kereslet korlátozása. Mindig is helyeseltük, hogy a jelenlegi kormány pénzügyminiszterei, Rabár Ferenc, majd Kupa Mihály a korábbi kormányok racionális keresletkorlátozó, keresletet kézben tartó gazdaságpolitikai szemléletét átvették és fenntartották. Noha egyes politikai csoportok, az MDF egyes irányzatai, a Kereszténydemokrata Néppárt és néhány parlamenten kívüli párt ezen változtatni akarnak, nem hiszem, hogy helyes lenne ebben az irányban gondolkodni. A gazdaságpolitikában nem lehet csodát várni, nem lehet csodát tenni.

A vállalkozástámogatástól a szociális paktumig

Ugyanakkor meggyőződésem, hogy a jelenlegi gazdaságpolitikának volt és van alternatívája. Sokkal nagyobb teret lehet nyitni a vállalkozók, a munkavállalók értelmes, hatékony tevékenysége számára, sokkal gyorsabban leépíteni a gazdaságot fékező korlátokat. Értelmetlen, ideologikus indíttatású döntések ne rójanak fölösleges terheket a magyar társadalomra. Lám, az MDF-es mezőgazdasági kormányzat most elismeri, hogy a kárpótlási törvények következtében teljesen ésszerűtlen földtulajdon- és üzemstruktúra van kialakulóban ma. Nos, mi két éve egyfolytában ezt hajtogatjuk. Egy értelmes gazdaságpolitika nem törekedhet másra, mint a régi szerkezet leépülésének a lehetővé tételérc és a szociális gondok csillapítására, egy a jelenlegitől nagyon eltérő, nagyon masszív, nagyon sokrétű vállalkozástámogatási, munkahelyteremtést elősegítő rendszerrel, az új exportőrök belépésének a feltételeit megteremtő támogatási rendszerrel, pragmatikus agrárpolitikával.

Ugyanakkor a központi gazdaságpolitika nem foglalhat állást abban, hogy elindul-e a növekedés, vagy további visszaesés várható-e, esetleg stagnálni fog-e a gazdaság még néhány évig. Ez jórészt tőlünk független külgazdasági tényezők függvénye. Teljesen kiszámíthatatlan, hogy mi történik a volt Szovjetunióban és a többi kelet-európai országban. Ami pedig a nyugati kilátásokat illeti: azokra a társulási szerződés egyszeri pozitív hatással van, ami azonban nem tart sokáig, a következő lépések pedig sokáig várathatnak magukra. Ugyanakkor legfontosabb exportpiacunkon, a volt NSZK területén a konjunktúra-kilátások ma rosszabbak, mint egy vagy két évvel ezelőtt, tehát a nyugati piacainkon sem valami rózsás a kép. Ezért a mindenkori gazdaság- és szociálpolitikának arra kell felkészülnie, hogy egy hosszú évekig tartó és nagyon nehéz periódus előtt állunk.

Mi következik ebből? A jelenlegi kormányzat ugyanúgy egyszerűen a gazdaságpolitika tárgyának tekinti a társadalmat, mint az előző, ugyanúgy bánik az önálló társadalmi érdekképviseletekkel, mindenekelőtt a szakszervezetekkel, mint az előző rendszer vagy akár a háború előtti Magyarország kormányai. Egyszerűen nem hajlandó partnernek tekinteni őket. Ez a kormány nem tudja azt, hogy a modern piacgazdaságnak – legalábbis a kontinensen – alapvető építőeleme a szakszervezetekkel való egyeztetési, megállapodási rendszer. Ha mi valóban a modern Európához akarunk eljutni, akkor tudomásul kell venni, hogy a jelenlegi válsághelyzetben, a szociális béke, a gazdasági-társadalmi stabilitás nélkülözhetetlenné teszi valamilyen szociális paktum megkötését, a kormány és szakszervezetek, valamint a kormánypártok és ellenzék között, hasonlóan a spanyol Moncloa-paktumhoz. A majdani új kormánynak, amelynek az SZDSZ remélhetőleg egyik oszlopa lesz, az egyik első lépése kell hogy legyen egy ilyenfajta szociális paktum megkötése.

Kapitalisták is kellenek


A második gondolatkör a privatizációval kapcsolatos. Azok a privatizációs elképzelések, amelyeket számos körülöttünk lévő országban, elsőként Cseh–Szlovákiában, majd Romániában, Szlovéniában, Észtországban és Lengyelországban is kialakítottak, hasonló logikát követtek: az ország népét, a lakosságot valamilyen formában részesíteni kell a volt állami tulajdonból, ezzel kell vonzóvá tenni a társadalom egésze számára a privatizációt. Az MDF programja annak idején úgy fogalmazott, hogy tulajdonossá tesszük az alkalmazottat, a munkavállalót, és ennek a fő eszköze a kárpótlás, valamint a kistulajdon támogatása. A Magyar Szocialista Párt ezzel szemben már a választási kampányában a dolgozói tulajdon jelszavát írta a plakátjaira. A privatizációs folyamatot azóta is elsősorban azért bírálja az MSZOSZ-szel együtt, hogy a munkavállalók kimaradnak a privatizációból.

Érthető, hogy választási kampányt folytató politikai pártok tulajdont ígérnek a választók millióinak. Érthető, de komoly gazdasági gondolkodó ilyesmivel nem áltathatja az embereket. Legyen szabad Marxot idéznem: „Kapitalizmus nincs kapitalisták nélkül.” Tudomásul kell vennünk, hogy a tulajdonosi funkciókat egy olyan önálló társadalmi csoport, a kapitalisták fogják ellátni, akik nem azonosak sem az állammal, de a munkavállalókkal sem. Az emberek nem is állampolgári jogon válnak tőkés tulajdonosokká, hanem egy tőkefelhalmozódási folyamat révén, amelynek során a lakosság egy csoportja kezébe kerül a tulajdonosi jogok nagy része.

Magyarországon a privatizáció három esete mutat ebbe az irányba. Egyrészt kétségkívül ilyennek tekintendő a külföldi vállalatok tulajdonossá válása. Ilyen típusú tulajdonhoz jutást jelent az is, amikor a magyar vállalkozók vesznek át állami vállalatokat, és ilyen típusúnak kell tekintenünk mindenféle kivásárlási technikát, ahol a szakismereteik, képzettségük, kapcsolataik és felhalmozódott megtakarításaik alapján magyar állampolgárok – jórészt menedzserek – válnak tőkés tulajdonossá. Úgy gondolom, hogy a választópolgárok millióinak munkavállalóként, fogyasztóként, adófizetőként az az érdeke, hogy ilyen típusú új tulajdonosok kezébe kerüljön Magyarországon a tulajdon, nem pedig az, hogy maguk is tulajdonossá váljanak valamiféle népszerű szétosztási, ajándékozási programnak a keretében. Nem tisztességes, hogyha politikai pártok a maguk népszerűségét olyan ígéretekkel igyekeznek növelni, hogy ők az állampolgárok nagy többségét teszik valamilyen módon tulajdonosokká.

Koraszülött jóléti állam

A harmadik kérdés, amiről még beszélnék röviden, a nagy ellátási rendszerek kérdése. Az egyik dolog, amiért az emberek nosztalgiával gondolnak vissza a szocializmusra, az a fajta létbiztonság, amit az ún. ingyenes egészségügyi ellátás, a kezdetekkor a könnyebb lakáshoz jutás, az induláskor egészen elviselhető nyugdíjrendszer, az ingyenes közoktatás jelentett. Ez az, amit Kornai János „koraszülött jóléti társadalomnak” nevezett. Manapság egyre több szó esik arról liberális körökben is, hogy ezeket az ellátási rendszereket le kellene építeni, másképp a költségvetés nem hozható egyensúlyba. Nekünk viszont abból kell kiindulnunk, hogy egy modern polgári társadalomnak a polgárok szabadságát nemcsak jogilag és politikailag, hanem gazdaságilag is meg kell alapoznia.

Az a piacgazdasági rendszer, amit mi célul tűzünk ki, az tartalmazza ezeket a szociális garanciákat. A „koraszülött jóléti állam” hasonlathoz hozzá kell tennem, hogy civilizált társadalmak a koraszülötteket igyekeznek életben tartani minden elképzelhető orvosi eszközzel. Nekünk is igyekeznünk kell ezeket az ellátási rendszereket életben tartani. Ugyanakkor szembesítenünk kell ezt az igényt a költségvetés nagyon is korlátozott lehetőségeivel. Végig kell gondolni, melyek azok a garanciák, amelyeket ma is fenn kell tartani, és melyek azok, amelyek korábban is kifejezetten diszfunkcionálisak voltak. Klasszikus példa az üdültetési rendszer: az állami költségvetés kifejezetten a magas és közepes jövedelműeket támogatta, hiszen üdültetéshez csak ők jutottak. A magas jövedelműek minden évben, a közepes jövedelműek 2-3 évenként, a lakosság alacsony jövedelmű harmada sohasem. Minden területen végig kell gondolni, hogy hol vannak benne ilyen elemek, és azokat meg kell szüntetni. Ma ugyanis nem pluszokat, hanem mínuszokat kell a társadalomban elosztani, de ez nem kevésbé fontos gazdasági és társadalompolitikai kérdés, amiről társadalmi konszenzust kell a kormánynak a különféle társadalmi erőkkel a jövőben majd kialakítani. Ezzel eljutottam a zárómegjegyzésemhez. Szabad demokratákkal beszélgetve gyakran felmerül, hogy mondjunk valami olyan népszerűt, vonzót most, nyerjük meg ilyen módon a következő választásokat, és aztán majd meglátjuk. Arra szeretnék rábeszélni mindenkit, hogy mi ne lépjünk erre az útra. Ahhoz, hogy egy következő kormány képes legyen az országot kivezetni a válságból, nem elég megnyerni a választásokat, és a választásokon megnyerni a választók bizalmát. Ezt mindenki meg tudja csinálni, ezt meg tudta csinálni az MDF, ezt szemlátomást meg tudja tenni az MSZP is, talán még a most alakuló új pártok is. A feladat sokkal nehezebb: a választások után is megőrizni a választók bizalmát – hiszen a következő kormányra is rendkívül nehéz feladatok várnak –, erre pedig csak akkor van esély, hogyha a választások előtt is igazat mondunk a választóknak. Már csak azért is, mert amíg az első, demokratikus választások útján hatalomra jutott garnitúra veszíti el a közbizalmat Magyarországon, ahogy jelenleg az MDF, addig talán csak az MDF-be vetett bizalom vész el. Ha azonban egy második garnitúra is ugyanígy járna, akkor félő, hogy a demokráciába vetett bizalom veszne el Magyarországon.

Szeged, 1992. szeptember 6.

• gazdaság