Köllő János

Nyomtatóbarát változat

Ez lett volna a cím. Nézzék el nekem, hogy lezárásképp a múlt helyett mégis inkább a jövőbe tekintek.

Amikor, majd három hónappal ezelőtt, belevágtam e sorozat megírásába, kánikulai csend ült a magyar közéleten, reményt keltő nyugalom, amelyben természetesnek és helyénvalónak tűnt a munkanélküliségről szólni. Végtére is a magyar nép a közvélemény-kutatások szerint ezt tartja a legnagyobb társadalmi bajnak. Tizenkét hét telt el, s most, hogy szédületes tempóban megindultunk egy balkáni világba, nehéz továbbra is tartani magamat a tárgyhoz, hiszen maga a korszakos vívmány került veszélybe, hogy legnagyobb bajunk a munkanélküliség legyen. Kompromisszumként javaslom, hogy egyszerre áldozván a szakmaiság és a közéletiség oltárán, mai témánkul válasszuk ezt: mit ígérne a munkaerőpiacon egy kevesek által ordítozva követelt, sokak által viszolyogva elgondolt nemzetiszocialista fordulat?

A nemzetiszocializmus a tapasztalat szerint e téren igen sikeres, mert – ellentétben a demokratikus berendezkedésű piacgazdaságokkal s hasonlóan a kommunizmushoz – tényleg képes elérni a majdnem teljes foglalkoztatást; mert kriminalizálja az állástalanságot; és végül, mert ha esetleg maradtak is munkanélküliek, nem beszélnek róluk. Ami az első hatást illeti, a valódi fasizmusokban (melyek közé nem sorolhatók be a Pinochetére emlékeztető katonai diktatúrák) a siker titka a költségvetési korlát felpuhításában, a szabad munkaerőpiac korlátozásában, a munkáltatók állami befolyásolásában keresendő, s ezt inkább csak kiegészítik az efféle rendszerekben szokásos fegyverkezési és beruházási megrendelések, valamint a kormányzat önmagától kapott hatalma arra, hogy a reálbérszinten keresztül szabályozza a munkaerő-keresletet. Legalább ilyen fontos, hogy a kollektivizmus, a közös munkálkodás ethosza, az egészség- és erőkultusz szemében állás nélkül lenni az élősködés egy válfaja. Az erkölcsi elítélés és az anyagi támogatás megvonása erősen csökkentheti a munkanélküliséget, hiszen megszűnik rossz, de mégiscsak járható alternatívának lenni. Ráadásul itt önbeteljesítő ítéletről van szó: egy idő után már tényleg csak azok vannak munka nélkül, akik nagyon nehezen tudnak vagy nagyon nem akarnak beilleszkedni: a nyomorultak és a megrögzött munkakerülők. Végül, ha sem a kereslet befolyásolása, sem a megfélemlítés nem vezetne célhoz, mi sem könnyebb, mint elhallgatni a társadalmi bajokat, és elhallgattatni azokat, akik szót emelnek.

Nincs nemzetiszocializmus Magyarországon, és nem is lesz, de azért immúnisak nem vagyunk vele szemben. Még van egy államosított gazdaságunk, egy sztálini diktatúrához méretezett hivatalnokseregünk, egy nehéz helyzetben lévő és a dirigizmus kísértésének folyton-folyvást kitett kormányunk, egy – tisztelet a kivételnek – sunyi engedelmességben felnőtt, és néhány új sunyival kiegészült vállalatvezetői rétegünk. „A fogadókészség a gazdaságban megvan” – hogy e réteget nyelvileg is megidézzem. Ez persze önmagában nem vezetne semmiféle nemzetiszocializmushoz. De van egy lesüllyedéstől fenyegetett alsó középosztályunk is, amelyik egyelőre nem sok jót kapott a piactól és a demokráciától, s körében jó páran reménykedhetnek egy lojalitásért biztonságot ígérő kollektivizmusban. És persze ott vannak maguk a „nemzeti” erők.

Hogy ők mit gondolnak – maradjunk a témánál – a munkanélküliségről, azt nem nehéz kitalálni. „Aki itt dolgozni akar, az ma is szépen megél, és van is munka elég.” (Balaskó Jenő. „Aki dolgozik, az boldogul” – ebben a formában ismertük e tételt egy másik neves szocialista szájából, meg kell hagyni, akkor még majdnem teljes volt a foglalkoztatás.) Olvashatni továbbá sashegyi „egyszerű emberekről”, akik munkájuk (kilónként négyszáz forintos) gyümölcsét majszolgatva puszta létükkel cáfolnak rá a szegénységről károgó nemzetidegen elemekre. (A gyümölcs: banán. A szerző: Benedek István.) És a többi. Ha nem vigyázunk, mindezt a „nemzeti médiákok” egyenhírműsoraiban hallgatjuk, és egy igaz szóért már megint csavargathatjuk a rövidhullám gombját.

A betegségnél és a balesetnél nagyobb baja nem eshet élő embernek, mégis boldog lenne az az ország, ahol legnagyobb baj a betegség és a baleset. Országok sokaságában emberek millióinak életét keseríti meg a piacgazdaság gyógyíthatatlan betegsége, aminek itthoni pusztításáról e sorozatban igyekeztünk legalább részleges látleletet adni: a munkanélküliség. Kívánom magunknak, hogy a legnagyobb bajunk ez legyen.

(Vége)

• gazdaság