Skip to main content

12/XII. Összefoglalás

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Munkanélküliség


Ez lett volna a cím. Nézzék el nekem, hogy lezárásképp a múlt helyett mégis inkább a jövőbe tekintek.

Amikor, majd három hónappal ezelőtt, belevágtam e sorozat megírásába, kánikulai csend ült a magyar közéleten, reményt keltő nyugalom, amelyben természetesnek és helyénvalónak tűnt a munkanélküliségről szólni. Végtére is a magyar nép a közvélemény-kutatások szerint ezt tartja a legnagyobb társadalmi bajnak. Tizenkét hét telt el, s most, hogy szédületes tempóban megindultunk egy balkáni világba, nehéz továbbra is tartani magamat a tárgyhoz, hiszen maga a korszakos vívmány került veszélybe, hogy legnagyobb bajunk a munkanélküliség legyen. Kompromisszumként javaslom, hogy egyszerre áldozván a szakmaiság és a közéletiség oltárán, mai témánkul válasszuk ezt: mit ígérne a munkaerőpiacon egy kevesek által ordítozva követelt, sokak által viszolyogva elgondolt nemzetiszocialista fordulat?

A nemzetiszocializmus a tapasztalat szerint e téren igen sikeres, mert – ellentétben a demokratikus berendezkedésű piacgazdaságokkal s hasonlóan a kommunizmushoz – tényleg képes elérni a majdnem teljes foglalkoztatást; mert kriminalizálja az állástalanságot; és végül, mert ha esetleg maradtak is munkanélküliek, nem beszélnek róluk. Ami az első hatást illeti, a valódi fasizmusokban (melyek közé nem sorolhatók be a Pinochetére emlékeztető katonai diktatúrák) a siker titka a költségvetési korlát felpuhításában, a szabad munkaerőpiac korlátozásában, a munkáltatók állami befolyásolásában keresendő, s ezt inkább csak kiegészítik az efféle rendszerekben szokásos fegyverkezési és beruházási megrendelések, valamint a kormányzat önmagától kapott hatalma arra, hogy a reálbérszinten keresztül szabályozza a munkaerő-keresletet. Legalább ilyen fontos, hogy a kollektivizmus, a közös munkálkodás ethosza, az egészség- és erőkultusz szemében állás nélkül lenni az élősködés egy válfaja. Az erkölcsi elítélés és az anyagi támogatás megvonása erősen csökkentheti a munkanélküliséget, hiszen megszűnik rossz, de mégiscsak járható alternatívának lenni. Ráadásul itt önbeteljesítő ítéletről van szó: egy idő után már tényleg csak azok vannak munka nélkül, akik nagyon nehezen tudnak vagy nagyon nem akarnak beilleszkedni: a nyomorultak és a megrögzött munkakerülők. Végül, ha sem a kereslet befolyásolása, sem a megfélemlítés nem vezetne célhoz, mi sem könnyebb, mint elhallgatni a társadalmi bajokat, és elhallgattatni azokat, akik szót emelnek.

Nincs nemzetiszocializmus Magyarországon, és nem is lesz, de azért immúnisak nem vagyunk vele szemben. Még van egy államosított gazdaságunk, egy sztálini diktatúrához méretezett hivatalnokseregünk, egy nehéz helyzetben lévő és a dirigizmus kísértésének folyton-folyvást kitett kormányunk, egy – tisztelet a kivételnek – sunyi engedelmességben felnőtt, és néhány új sunyival kiegészült vállalatvezetői rétegünk. „A fogadókészség a gazdaságban megvan” – hogy e réteget nyelvileg is megidézzem. Ez persze önmagában nem vezetne semmiféle nemzetiszocializmushoz. De van egy lesüllyedéstől fenyegetett alsó középosztályunk is, amelyik egyelőre nem sok jót kapott a piactól és a demokráciától, s körében jó páran reménykedhetnek egy lojalitásért biztonságot ígérő kollektivizmusban. És persze ott vannak maguk a „nemzeti” erők.

Hogy ők mit gondolnak – maradjunk a témánál – a munkanélküliségről, azt nem nehéz kitalálni. „Aki itt dolgozni akar, az ma is szépen megél, és van is munka elég.” (Balaskó Jenő. „Aki dolgozik, az boldogul” – ebben a formában ismertük e tételt egy másik neves szocialista szájából, meg kell hagyni, akkor még majdnem teljes volt a foglalkoztatás.) Olvashatni továbbá sashegyi „egyszerű emberekről”, akik munkájuk (kilónként négyszáz forintos) gyümölcsét majszolgatva puszta létükkel cáfolnak rá a szegénységről károgó nemzetidegen elemekre. (A gyümölcs: banán. A szerző: Benedek István.) És a többi. Ha nem vigyázunk, mindezt a „nemzeti médiákok” egyenhírműsoraiban hallgatjuk, és egy igaz szóért már megint csavargathatjuk a rövidhullám gombját.

A betegségnél és a balesetnél nagyobb baja nem eshet élő embernek, mégis boldog lenne az az ország, ahol legnagyobb baj a betegség és a baleset. Országok sokaságában emberek millióinak életét keseríti meg a piacgazdaság gyógyíthatatlan betegsége, aminek itthoni pusztításáról e sorozatban igyekeztünk legalább részleges látleletet adni: a munkanélküliség. Kívánom magunknak, hogy a legnagyobb bajunk ez legyen.

(Vége)














Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon