Skip to main content

11/XII. Van-e minden rosszban valami jó, és mennyi?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Munkanélküliség


Nem az „elkerülhetetlen szerkezeti átalakulás beindulása” és a munkanélküliek szenvedései – mint jó és rossz – szembeállítása a célunk. Az aktív foglalkoztatáspolitika (jó) hiányát sem fogjuk a tehetetlen kormány (rossz) szemére vetni. A munkanélküliséget, meggyőződésem, helytelen lenne a kormány népellenes bűnei közé sorolni.

(Talán mégis helyesbítek. Nem tudom, megfigyelték-e: míg a liberálbolsevista-judeoplutokrata maffia bűnöket követ el a nép ellen, addig a kormánykoalíció vétkeket a nép iránt. Tanulmányhoz illő hivatkozással: v. ö. Csurka [1992], 16. old. Tehát helyesen: nem tartozik a kormány nép iránti vétkei közé.)

A jó, amiből a szokásosnál is kevesebb van a rosszban: az öngyógyulásra való képesség. A munkanélküliség számos okból és módon mozgósít a saját növekedése ellen ható erőket, ám ezek ma, Magyarországon a szokásosnál sokkal erőtlenebbek. Általánosan is megfigyelhető, hogy a piacgazdaságokban a munkanélküliség a generáló okok megszűnte után sem csökken azonnal, a társadalomban „benne marad az ütés”. (Ezt a jelenséget a bokszolóknál kevésbé találékony tudósok „hiszterézisnek” nevezik.)

Az öngyógyulás egyik akadálya általában az, hogy recesszióban nagy mennyiségű fizikai tőkét vonnak ki a termelésből, és az új kapacitások kiépítése időigényes. Ez a probléma hazánkat – ahol az ipari kapacitások nagyon nagy része vált egyszer s mindenkorra használhatatlanná – a szokásosnál sokkal súlyosabban érinti. A gazdaság elhúzódó válsága miatt szükségképpen hosszú munkanélküliség az emberi tőkét is erodálja, s ez ismét csak gátolja a foglalkoztatás gyors növekedését. Továbbá: a magánszektor bővülése nemcsak csökkenti, növelheti is a munkanélküliek számát. Nemcsak arra gondolok, hogy a privatizáció vagy a magánvállalati konkurencia megjelenése egy-egy piacon rövid távon nettó munkahelyveszteséggel jár, hanem arra is, hogy rendkívüli mértékben nőtt a bérek szóródása. Ez az ésszerűen eljáró munkanélkülieket hosszabb álláskeresésre, „igényesebb” válogatásra ösztönzi. Persze sok munkanélküli nagyon alacsony bérek mellett sem tudna elhelyezkedni, mert képességeivel, készségeivel a megváltozott piac nem tud mit kezdeni. A strukturális munkanélküliség nemcsak azért különösen aggasztó, mert csak nehezen és méregdrágán (átképzéssel) orvosolható, hanem azért is, mert ilyen esetben a munkanélküliség nem gyakorol elégséges nyomást a bérekre, s ezzel az öngyógyulás legfontosabb orvosságától foszt meg. Végül, de nem utolsósorban: korábban már láttuk, hogy a munkanélküliségtől erősen sújtott területeken a jövedelmek nagyon erősen visszaesnek. A segélyrendszerek általában képesek fékezni a jövedelemcsökkenést (konjunktúrában pedig a jövedelemnövekedést), tehát automatikus stabilizátorként működnek. Magyarországon, ahol a segélyrendszer új, tartalékai nincsenek, semmi hasonlóban nem reménykedhetünk.

Ha mindehhez még hozzávesszük, hogy a magyar vállalat piacai vagy szűkülnek, vagy újak, s ezért a munkahelyteremtés vagy értelmetlen, vagy különösen kockázatos; hogy a magas névleges kamatok mellett a kockázat nehezen mérsékelhető; hogy a magánszektor a rizikót egyfelől ösztönzően magas bérekkel, másfelől könnyen kapható, könnyen elküldhető feketemunkával próbálja csökkenteni; hogy viszonylag bőkezű a segélyrendszer, és nemcsak viszonylag nagy a fekete gazdaság (egyik sem tesz jót a foglalkoztatásnak, de ketten együtt szomorú csodákra képesek), akkor vérmes reményeket végképp nem táplálhatunk.

A magyar társadalomban még sokáig „benne marad az ütés”. És az életben nincs megváltó gong.

(Következik: 12/XII. Összefoglalás)














Hivatkozott cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon