Bauer Tamás

Nyomtatóbarát változat

Kampányrózsaszín

A kampány során a két nagy párt között vita folyt egyebek mellett a gazdasági válságkezelés, a restriktív vagy expanzív konjunktúrapolitika kérdésében is. Az SZDSZ egyértelműen megmondta a választóknak, hogy a gazdaság súlyos helyzetében a hatalomváltás után sem lát lehetőséget azonnali javulásra, szükségesnek tartja az összkereslet szigorú szabályozását. Úgy ítélte meg, hogy az infláció mérséklésének, a munkanélküliség alacsony szinten tartásának, az adók csökkentésének, a költségvetési hiány megszüntetésének, a kínálat bővítésének céljai egyszerre nem valósíthatók meg, hogy a célok között választani kell, s – gazdasági és szociális megfontolásokból – az infláció megfékezésének célszerű prioritást adni.

Emellett az SZDSZ úgy vélekedett, hogy az ország adóssághelyzete olyan súlyossá vált, a törlesztési teher olyan súllyal nehezedik az ország gazdaságára, hogy az adósságkezelés módja is felülvizsgálatra szorul. Miközben mindig hangsúlyozta, hogy az ország fizetőképességét fenn kell tartani, és az átütemezést el kell kerülni, javasolta, az adósságkezelés új módjainak kidolgozását. Ezek között említette meg a kamatterhek enyhítését, vagy az úgynevezett „adósságcserét”, az adósság egy részének magyar állami vállalati részvényekre való átváltását.

A választási kampány utolsó heteiben többek között erre a pontra irányította mérgezett nyilait az MDF propagandája. Az „adósságcsere” ötletét – ami mind a privatizáció formáinak, mind az adósságkezelés eszközeinek felsorolásánál szerepel az MDF jóváhagyott programjában is (lásd annak 49. és 61. oldalát) – előbb Bethlen István nyilvánította „a nemzeti vagyon elajándékozásának” a televízióban, majd Bod Péter Ákos „bűnténynek nemzeti érdekeink ellen” a Magyar Fórumban. Az MDF e félhivatalos lapjában több héten át magyarázták az olvasónak, hogy az SZDSZ azért akar – úgymond – fizetésképtelenséget bejelenteni, hogy olcsón amerikai spekulánsok kezére játszhassa – az adósságcsere keretében – a magyar nemzeti vagyont. Amikor e sorok írója a Nap TV-ben felhívta a figyelmet arra az ellentmondásra, hogy az MDF olyasmivel vádolja meg az SZDSZ-t, amit néhány hónappal korábban maga is programjába iktatott, az MDF egy másik gazdasági szakértője, Schamschula György azt a választ adta, hogy korábban ezt valóban lehetségesnek tartották, de azóta újabb információkhoz jutottak a nyugati segítség lehetőségeiről, és mai ismereteik birtokában már valóban bűnténynek tartanák nemzeti érdekeink ellen. Az adósságkezeléssel kapcsolatos MDF-álláspont tehát a gazdasági kilátásokkal kapcsolatos optimista felfogásra épült.

Suhanó lift

Ez az optimizmus nagy szerepet játszott az MDF propagandájában (s talán választási sikerében is). Az októberi országos gyűlésen elfogadott program lehetségesnek tartotta a kínálat határozott élénkítését, a hitelexpanziót jelentős adócsökkentéssel és a kamatok csökkentésével egyidejűleg. A program szerzői szerint „az egyéni és közösségi kezdeményezések felkarolásával… már rövid távon javítani lehet helyzetünkön”. A program ezért beszélt rövid távon „a gazdaság élénkítéséről”. (Az MDF programja, 41. oldal.) A választások első fordulója előtt Csurka István arra hívott fel vasárnap reggeli rádiójegyzetében, hogy a magyar nép ne higgyen a kishitűeknek, hiszen várja már a felfelé haladó lift, abba csak be kell szállnia. Ugyanezt mondta el – igaz, nagy nyomatékkal utalva a Nyugat segítőkészségére, a bizton várható nyugati segítség szerepére – választási gyűlésein a Fórum „nemzetközi pénzügyi szakértője”, Bethlen István is.

Nem tudjuk, miket hallottak nyugati utazásaik során tárgyalópartnereiktől az MDF vezetői. Úgy tűnik, messzemenő segítőkészségükről biztosíthatták őket a vezető nyugati politikusok. Az azonban már bonyolult megítélés kérdése, hogy a segítő szándék milyen konkrét lépésekben realizálódhat, és hogy mi következik ebből a magyar gazdaság tényleges lehetőségeire nézve az előttünk álló években. A választási győzelmet követő első megnyilatkozásokban tovább erősödött az MDF vezetőinek optimizmusa. Meghirdették, hogy Magyarország 1992 és 1995 között a Közös Piac tagja lesz, és hogy látványos gazdasági fellendülésre számíthatunk, melynek eredményeképpen megközelíthetjük a Közös Piac „jó néhány” tagállamát. Noha nem jelölték meg pontosan, hogy mely tagállamokra gondolnak, tegyük fel, hogy nem Görögország és Portugália, hanem náluk fejlettebb országok lebegtek a szemük előtt. Ugyanakkor újra elismételték, hogy nem hívei a hirtelen változásnak, a ráfizetéses vállalatok költségvetési támogatása gyors megszüntetésének, a nagyarányú munkanélküliségnek. Úgy tűnik, a bizakodás abban, hogy a nyugati segítség meghozza a fellendülést, alapot adott a reményre, hogy súlyosabb hazai áldozatokra nem is lesz szükség.

A liftakna mélységei

Arra, ami ezekből a hiedelmekből nyilvánvalóan megalapozatlan, maguk a Közös Piac illetékesei mutattak rá: megalapozatlan gyors (1992 és 1995 között) közös piaci csatlakozásról beszélni. Ami kevésbé magától értetődő, de szintén szem előtt kell tartani, az az, hogy kedvező külső feltételek mellett – amelyek semmiképp sem lehetnek olyan kedvezőek, amilyennek az MDF vezetői szemlátomást hiszik őket – sem lehet reálisan gyors gazdasági fellendülésre számítani Magyarországon. Hiába történne ugyanis hirtelen fordulat a dolgozók szorgalmában, a vállalati munka szervezésében, a vállalatok piaci kapcsolatrendszerében stb., a magyar népgazdaság makroökonómiai adottságai egyszerűen nem teszik lehetővé a gyors fordulatot. Az anyag- és energiaigényesség kialakult szintjén, az állóeszköz-állomány korösszetételén, korszerűségi színvonalán nem lehet egyik napról a másikra változtatni. Márpedig ez határozza meg egyfelől a termelés importigényességét, másfelől az export versenyképességét, és ezáltal azt, hogy a termelés esetleges növekedése miképpen hat a külkereskedelmi egyenlegre. Egyelőre az a helyzet, hogy ha bekövetkezne az, amit Csurka István feltételez: ha a hatalomváltás azonnal megváltoztatná a munkahelyek légkörét, ha az emberek lelkesen, odaadóan látnának munkához, ha megnövekedne a termelés volumene, akkor bizony sok helyen veszteséget termelnének nagyobb ütemben, és újra csak adósságot hoznánk létre! (Kiváltképp akkor, ha az új kormány tulajdonképpen átveszi az MSZMP-kormányok önámító helyzetmegítélését, és ebből következően a veszteséges tevékenységek lassú, fokozatos leépítésének híveként azok puha gazdaságpolitikai magatartását.) További makroökonómiai adottság az adósságteher, amely – ha nem változtatnak az adósság kezelésén – a jövőben is a megtermelt jövedelmek egy részének kiszivattyúzását követeli, ami inflációs nyomást okoz a gazdaságban. Olyan kemény makroökonómiai összefüggések szorítják tehát a magyar gazdaságot, amelyek megértéséhez persze jártasságra van szükség a magyar népgazdaság sajátos makroökonómiai összefüggéseiben, de félő, hogy a lift, amelybe Csurka István szólítja a magyarságot, valamennyiünkkel az aknába zuhan.

Adósság(le)kezelés

Ha már az aknába zuhanó lift hasonlata jutott eszembe, időszerű visszatérni arra a kérdésre is, amelynek kapcsán a legélesebben támadták az SZDSZ-t a Fórum propagandistái. Az „adósságcsere” gondolatát támadva, annak felvetését a fizetésképtelenség bejelentésével azonosítva tüntették fel a nemzeti érdek árulóiként az SZDSZ-t. Az „adósságcserét” támadva előszeretettel hivatkoztak Kornai Jánosra, idézték Bod Péter Ákoshoz és Tamás Gáspár Miklóshoz írott nyílt levelét. A hivatkozás annyiban jogos volt, hogy Kornai néhány más amerikai szakértőhöz, így mindenekelőtt Jeffrey Sachshoz, az adósságkezelés neves amerikai szakértőjéhez hasonlóan élesen ellenzi az „adósságcsere” gondolatát. Kornai – és Sachs – érvelésének másik felét azonban már nem idézték a Fórum propagandistái. Ők ugyanis azért ellenzik, ellenezhetik az adósságcserét, mert az ő gondolatmenetükben arra egyszerűen nincs szükség. Bárki, aki elolvasta Kornai Indulatos röpiratát, jól tudja: Kornai – és Sachs – szerint a magyar gazdaság jelenlegi helyzetében fel kell hagyni az adósság fegyelmezett törlesztésével, újra kell tárgyalni az adósság törlesztését a hitelezőkkel. Nemcsak Kornai és Sachs vélekedik így, hanem a nyugati kereskedelmi bankok számos szakembere is. (Igaz, más nyugati bankszakemberek ugyanolyan élesen elzárkóznak ettől a gondolattól ma is, hasonlóan a Magyar Nemzeti Bank vezetőihez.) Ez az, amit – sokkal óvatosabban, mint Kornai és Sachs, de az ő gondolatmenetük ismeretében – az SZDSZ gazdasági szakértői is megpendítettek már tavaly nyáron, a huszonnégyek első tárgyalása előtt.

Ha hinnénk abban, hogy vár ránk a lift, amelybe csak be kell szállni, és már indul is felfelé, nekünk sem jutott volna eszünkbe azokban a hónapokban, amikor nekünk is készülnünk kellett egy esetleges kormányzati felelősségvállalásra, hogy az adósságkezelés újratárgyalásáról, és ennek egyik elemeként az adósságcsere lehetőségéről gondolkozzunk. A magyar gazdaság makroökonómiai adottságaira vonatkozó ismereteink talaján azonban mi „kishitűbbek” voltunk Bethlen Istvánnál és Csurka Istvánnál, mi nem hihettünk abban, hogy a kormányváltás meg a nyugati segítség önmagában megoldja a technikai lemaradás, a rossz versenyképesség és a súlyos adósságteher problémáit, nekünk ilyesmin is kellett törni a fejünket.

Privatizációs tánc

Nem a stabilizációs politika volt az egyedüli gazdasági kérdés, amelyben éles vita volt a pártok között a választási kampány során. Végigvonult az MDF választási kampányán az SZDSZ elleni éles támadás a privatizáció ügyében. Az MDF propagandistái akkor a maguk lassú, fokozatos privatizációs elképzelését állították szembe azzal, ahogyan az SZDSZ szerintük a spontán privatizációt támogatva a régi gazdasági elit hatalomátmentését alapozza meg. Az októberi országos gyűlés idején még úgy vélekedtek az MDF vezetői, hogy hosszú ideig fenn kell maradnia a számottevő állami szektornak. A jóváhagyott program szerint két-három év elteltével a versenyszektorba tartozó állami vállalatok legfeljebb fele kerülhet magánkézbe. (Az MDF programja, 62. oldal.) A választások előtt néhány héttel viszont Antall József magáévá tette a gyors privatizáció jelszavát és azt a célt, hogy néhány év alatt mintegy 30 százalékra mérséklődjék az állami szektor részaránya. A választásokat követően ezt többször is megismételték, Bod Péter Ákos pedig már azt nyilatkozta a Világ április 19-i számában – ugyanabban az interjúban, ahol már újra „nem tartja megoldásnak” az adósságcserét –, hogy „megfelelő jogszabályok megalkotásával és a társadalmi kontroll kialakulásával a vállalati kezdeményezésű – ha úgy tetszik, a spontán – privatizációnak is helye van”. És így megegyezik az SZDSZ kezdettől fogva következetesen képviselt álláspontjával. És az „ország kiárusításával” szembeni hangulatkeltés helyett a választási győzelem óta azt ismételgetik az MDF vezetői, hogy támogatják a külföldi tőke bejövetelét. A korábban éppen MDF részről annyit támadott Tungsram-eset Bod interjújában már pozitív példaként jelenik meg. Más kérdés, hogy vajon várhatjuk-e a tulajdonviszonyok kívánatos átalakításának következetes végrehajtását egy olyan kormánytól, amely választási kampányában valami egészen mást hirdetett, s amely így nehezebb pozícióból száll szembe az átalakítás megannyi hátráltatójával, mint egy más kormány tehette volna.

Gondolom, hasonló módosulásra a gazdasági stabilizációra vonatkozó MDF-álláspontban is számítani lehet. Kiváltképp akkor lehet erre számítani, ha a választási győzelmet követően már szakemberek szélesebb körét vehetik majd igénybe a tájékozódásban, a politika kialakításában. Azt halljuk az MDF vezetőinek újabb nyilatkozataiban, hogy nem feltétlenül az MDF tagjaival, és nem is néhány hónapja még külföldi állampolgár szakértőikkel akarják betölteni a nekik jutó kormányzati pozíciókat, hanem nemzetközileg elismert független szakemberekkel. A választási kampány során még azt hangoztatták, hogy az MDF-nek megvannak a felkészült szakemberei; örvendetes, hogy most elismerik, hogy ez nem egészen így van. A kormánylista közzétételekor alkalmasint meglepetések érnek majd bennünket, amikor megtudjuk, hogy kiknek jutnak az MDF bizalmából a miniszteri bársonyszékek. Ha egyes felkészült szakemberek, akiket korábban más politikai irányzatok híveiként ismertünk meg, most szerepet vállalnak egy MDF-kormányban, akkor ennek – félretéve a „köpönyegforgatással” kapcsolatos fenntartásokat – csak örülhetünk. Nemcsak az MDF-nek – az országnak van rájuk azokon a posztokon szüksége. Mert ők alkalmasint tudják, milyen irányba haladhatnak mostanában mifelénk a liftek. S talán rá tudják bírni a kormány mögött álló pártok vezetőit is, hogy feladva a könnyű átmenettel kapcsolatos korábbi illúzióikat, hozzájáruljanak az átalakuláshoz szükséges radikális lépések megtételéhez. Esetleg az új kormány inkább hallgat majd szavukra, mint a korábbiak.

• gazdaság