Molnár Géza

Nyomtatóbarát változat

Az első lényege a következő: a kiáradó vizet a lehető legnagyobb területen kell szétteríteni, majd apadáskor gondoskodni kell arról, hogy a mederbe visszafolyhasson. Erre az alapelvre épült a középkori Magyarország vízgazdálkodása. A vizek szétvezetését egy kiterjedt „fokrendszer” oldotta meg. A fok mellékágszerű bemélyedés egy folyó árterén. Középkori okleveleink egy része, valamint a fokok elnevezései és elhelyezkedésük rendszeressége arra utal, hogy mesterséges csatornákról van szó, amelyek célja az áradó víz szétterítése, majd a levonuló ár nyomán visszavezetése volt a mederbe. A fokok lehetőség szerint az egyes ártéri medencék, öblözetek legmélyebb pontjain nyíltak, így ezeket a medencéket és a bennük található tavakat, holt ágakat a víz mindig alulról felfelé, tehát a fő folyással ellentétesen töltötte fel. Ennek következményeként a lehető legkevesebb hordalék jutott a holt ágakba és a tavakba. A víz egyenletes szétterítésével pedig meg lehetett akadályozni az ár hirtelen kitöréseit, mérsékelni lehetett pusztításait, azaz végső soron csökkenthető volt az ártéri mederváltozások mértéke és üteme.

Az alulról töltés másik előnye az volt, hogy az árhullám levonulása után a víz visszafolyhatott a folyóba, tehát a tavak és holt ágak vizének egy részét, a mélyedések, időszakos víztárolók, laposok vizét pedig teljes egészében le lehetett vezetni. A körülöttük fekvő réteket, legelőket, erdőket és gyümölcsösöket ily módon ármentesítették. A fokrendszer tehát egyszerre biztosíthatta a terület ártéri jellegének s az ennek megfelelő növényzetnek és állatvilágnak a fennmaradását, valamint az ártér mezőgazdasági hasznosítását. A török hódoltság időszakában az Alföld nagy része hadszíntérré vált. Hadi körülmények között vízépítési munkákat nem lehetett folytatni. A fokok megfelelő tisztítás híján feliszapolódtak, az ártér elvadult. Ezt a folyamatot erősítette az Alföld ligeterdeinek kiirtása.

A XVII. sz. végére az Alföld nagy kiterjedésű erdőségei eltűntek, az utánuk maradó pusztaság teljes egészében ki volt szolgáltatva a szél és a víz pusztító erejének. A XVIII. századtól az erdőirtás egyre jobban kiterjed a Tisza vízgyűjtőinek hegyvidéki területeire is. A vízgyűjtő lefolyási viszonyai megváltoztak. Vízvisszatartó képessége csökkent. A folyók által szállított hordalék és víz mennyisége nőtt. Az ártér egyre gyorsabban töltődött fel. A fokok eltömődése miatt az árvíz nem tudott visszahúzódni a mederbe, egyre kisebb lett az ártér tározókapacitása, az árvízszint emelkedett. Az övzátonyon kívül rekedt vizeket belepte a növényzet. Az ártéri szigetek fokozatosan elvesztették az ártér mélyéhez mért relatív magasságukat, így a víz a korábban biztonságos helyeket is fenyegette. Jól példázza ezt az 1689. és az 1712. évi szegedi árvizek története. 1689-ben a tavaszi ár még lefolyást talált a várost körülvevő laposokon, 23 évvel később, 1712-ben azonban már átbukott a szigeten, és teljes egészében elpusztította Szegedet.

Ilyen körülmények között került napirendre a XIX. század elején a Tisza újbóli szabályozása. E szabályozás azonban szögesen ellentétes volt az előbb ismertetett módszerrel. Ennek oka részben az volt, hogy nyugat-európai iskolákban nevelkedett vízmérnökeink többsége nem ismerte a magyar vízépítészet hagyományait, részben az, hogy az egyre inkább terjedő monokultúrás mezőgazdaság számára nem volt kedvező egy ennyire differenciált terület, mint a tiszai ártér. Végső soron e két tényező döntötte el, hogy az ártér elvadulása ellen nem a hagyományoknak megfelelően, hanem a folyó gátak közé szorításával védekeztek, és az ár gyors elvezetésével igyekeztek ármentesíteni az Alföldet.

Egy egyenletesen bő csapadékeloszlású területen ez a módszer eredményre vezethetett volna. Nem így az Alföldön. E terület csapadékviszonyai ugyanis rendkívül szélsőségesek. 100 évből átlagosan 28 igen száraz, 23 száraz, 32 nedves és csak 17 év kedvező. Hosszabb idő átlagát tekintve az évi csapadék mennyisége 500 mm körül van. A szárazabb időszakokban azonban csak évi 265-300 mm körül, a csapadékosabb években viszont 1000-1100 mm körül. Ilyen éghajlati viszonyok mellett az Alföldön a vegetációs vízigényeket hosszú távon nem a csapadék, hanem a Tiszának és mellékfolyóinak árvizei elégítik ki. Az árvizek gyors levezetésével a víz utánpótlásától fosztjuk meg a területet.

A természeti adottságokkal ily kevéssé számoló szabályozás következménye, hogy az igen száraz és a száraz években az Alföldet aszály sújtja, a nedves időszakokban viszont az egykori laposok helyét belvíz önti el. Az Alföld tehát egyszerre szenved a víztől és annak hiányától. E problémát részben öntözőcsatornák, részben belvízlevezető csatornák segítségével igyekeztek megoldani. Ez azonban nagy területek elszikesedéséhez vezetett. Ezt az úgynevezett másodlagos szikesedést gyorsította, hogy a belvízcsatornákat is felhasználták öntözésre. E tevékenység káros hatásainak felismerése után ki kellett alakítani az öntözőcsatornák rendszerét is. Ennek érdekében megkezdődött a Tisza csatornázása, azaz a tiszai vízlépcsők építése. A folyóra eredetileg 5 vízlépcsőt terveztek. Ezek közül a tiszalöki és a kiskörei már megépült. A csongrádi vízlépcsőnél pedig – bár a mű építésének tényét az illetékesek tagadják – jelenleg folynak a hullámtér rendezésével kapcsolatos munkálatok. A záhonyi és a vásárosnaményi vízlépcsők egyelőre csak távlati tervek.

A vízlépcsők építése a jelenleg alkalmazott folyószabályozásnak szerves része, lehetővé teszi a felmerült problémák megoldását, ugyanakkor újabb súlyos károkat eredményez. Ezeket a károkat a széles közvélemény a nagymarosi vízlépcsővel kapcsolatban már megismerhette.

A jelenlegi vízgazdálkodás tehát a társadalom újabb és újabb erőfeszítését igényli ahhoz, hogy az általa felvetett újabb és újabb gondokat meg lehessen oldani. Csakhogy ezek a megoldások egyre inkább meghaladják a gazdaság teljesítőképességét. Épp itt az ideje tehát, hogy az újabb vízlépcsők építése helyett ismét átgondoljuk a folyószabályozás lehetséges módszereit, és az Alföld természeti viszonyainak megfelelő módszert dolgozzunk ki. Nemcsak az Alföld növény- és állatvilágának léte függ ettől, hanem a jövőnk is.

• Környezet