Skip to main content

Nekünk Expo kell!

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Világkiállítás


„A látni vágyó napba nem tekint.”


Lassan elül az aggodalom, megszokjuk a Világkiállítás gondolatát. A vita alig lángolt fel, máris újabb izgalmak jöttek, és Közép-Kelet-Európa politikai arculatának történelmi átfestése mellett kit érdekelnek a magyarországi Világkiállítás gazdasági kockázatai? Pedig az óév utolsó hónapjának félidejében olyan döntést hozott a párizsi Világkiállítás-rendező Iroda – már nálunk is közismert nevén a BIE –, amely a körülmények kedvezőtlen összjátéka esetén akár egy évtizedre is megszabhatja az egész gazdaság mozgásterét.

Közgazdasági elemzések szerint a pozitív hatások egyáltalán nem bizonyosak és magától értetődőek, a magyar gazdaság adott működési mechanizmusa és pénzügyi lehetőségei közepette fennáll a veszélye annak, hogy egy, a modernizációt fékező stratégiai kényszerpálya alakuljon ki.

A Kopint-Datorg által szervezett közgazdász szakértői csoport éppen azokra a kockázatokra hívta fel a figyelmet, amelyek a fizetésképtelenség határán táncoló magyar gazdaság realitásai között megakadályozhatják a vélelmezett pozitív hatások bekövetkezését, és negatív láncreakciót indíthatnak be. Ebben a cikkben – vázlatosan – azokról a pénzügyi kockázatokról lesz szó, amelyek az egész vállalkozás és a magyar gazdaság jövője szempontjából véleményünk szerint meghatározónak ítélhetők.

Amit veszíthetünk, az nem csupán a világkiállítások megszokott néhány százmillió dollár vesztesége. Nálunk ugyan ez sem lenne kevés, hiszen egy-egy jó év külkereskedelmi aktívuma ennyi. A legnagyobb kockázat talán az, hogy a rendezvény a gazdaságban olyan determinációt teremt, ami erre a célra szívja el a forrásokat, és/vagy ismét csak a lakosság rovására próbálkozik új források teremtésével. Nem gondoljuk, hogy a lakosság terhelhetősége elérte a maximális mértéket, de azt sem, hogy a terhelhetőség végtelen. A Világkiállítás kockázata – ebben a vetületben „csupán” annyi, hogy a gazdasági feszítettség fokozódása bevisz a rendszerbe egy olyan plusz társadalmi kockázatot, amely részint maga is veszélyezteti a rendezvény sikerét, részint alááshatja az ország egyébként is igencsak gyenge lábakon álló gazdasági és politikai egyensúlyát. E rendkívül súlyos következtetések a rendezvény tervezési folyamatának értékelésén és hivatalos dokumentumainak elemzésén alapulnak, valamint azon, hogy a tervezés egy éve alatt ütőképes finanszírozási terv nem született.

A tervezés a megszokott főhatósági egyeztetés módszerével történt, abban a jól ismert tervlebontásos-visszacsatolásos mechanizmusban, amelyet a részigények túlbecslésének, majd „lefaragásának” önismétlő alkufolyamata, a származékos beruházások „kifelejtése”, korábbi „elvetélt” beruházások új jogcímeken történő felélesztése stb. jellemez.

A tervek szerint a Világkiállítás összköltsége 140-160 milliárd forint. A kalkulált összeg egyfelől bizonyíthatóan jelentősen alábecsült, másfelől pedig a szükséges pénz egyszerűen nem áll rendelkezésre. A Világkiállítás megrendezéséhez számos ok miatt több pénz kell, mint amennyit a hivatalos tervek figyelembe vesznek. Egyrészt a külföldön megrendezett kiállítások tapasztalata szerint is a költségek felfelé kúszása megszokott jelenség, mert a tőkeszükséglet a menet közben keletkező új ötletekkel párhuzamosan nő. A másik ok az, hogy a milliárdos, tízmilliárdos nagyságrendű kiegészítő beruházások betervezésének elmulasztása a szocialista beruházási gyakorlatban általános jelenség, jórészt azért, hogy a beruházás költségterveit a tervezők egy még elfogadhatónak ítélt szinten tarthassák. Jól nyomon követhető ez a jelenség a világkiállítási project terveiben is: így maradtak ki a helyszín bizonytalanná válásával a későbbi tervvariánsokból pl. az ún. helyszínspecifikus költségek, köztük pl. azok a kisajátítási költségek, amelyek 5 milliárd forintra taksált összege már 1990-ben külön, korábban be nem tervezett igényként fogalmazódott meg egy olyan költségvetés felé, amely erre a célra nem tartalmaz betervezett, ill. jóváhagyott forrást. Ugyanígy nem szerepel a kormánybiztos által készíttetett tervekben egyetlen fillér sem pl. a vidék fogadókészségének emelésére, holott a képviselők egy olyan rendezvényre mondták ki az áment, amelynek „akciótere az egész ország”, s amelytől szűkebb pátriájuk felemelkedését remélték. Ezért több mint meglepő, hogy ugyanezek az emberek úgy engedték útjára a kiállítást, hogy megelégedlek az eléjük tárt igencsak hiányos információkkal, és az egyes költségtételek tartalmát nem ellenőrizték…

A tervek arra sem tértek ki, hogy mekkora többletterheket jelent a kettős helyszín. Hiszen a magyar pavilonokat Bécsben és Budapesten egyaránt fel kell építeni, mindkét fővárosban biztosítva a kellő színvonalú kulturális műsort és látványosságot, reprezentációt, zavartalan, folyamatos üzemelést és szolgáltatásokat, reklámot stb.

Nem tervezik a szolgáltatások tőkeszükségletét sem, mintha a marketing, a szervezés, a speciális szervezetek működtetése, a különleges világkiállítási szakismeret oktatása nem is igényelne pénzt. Nincs a tervekben semmi a főváros arculatának kiigazítására sem: a kicsinosított Belvárosban sétáló külföldi néhány lépés után a nyomorúságosán lepusztult Józsefvárosban találhatja magát, és elmélkedhet a magyar modellben elképzelt európaiság rejtelmeiről. Elgondolkodtató, hogy egy ennyi szerkezeti aránytalansággal megáldott ország vajon miért éppen egy presztízsrendezvényben látja saját felemelkedésének zálogát, ahelyett hogy végre éppen e nyomasztó szerkezeti gondok megoldásán fáradozna? Vajon miért kell Magyarországon egy külsőségekkel terhelt, költekezést és látványosságokat igénylő hatalmas show ahhoz, hogy napirendre kerülhessen az infrastruktúra elmaradottsága vagy az idegenforgalom fogadókészségének emelése? A gyakran hallható reflexválasz, hogy nem épül semmi felesleges, csak amire „amúgy is” szükség van. A viszonyítás alapja azonban – ebben a koncepcióban – hol a nem létező VIII ötéves terv, hol az egyes főhatóságok mára már aktualitását vesztett korábbi hosszú távú fejlesztési koncepciói. A beruházások szelekciós vezérelvévé így válik a Világkiállítás, ahelyett hogy az ország térszerkezeti feszültségeit is szem előtt tartó modernizáció kapna kiemelt prioritást.

Alapos okunk van tehát arra, hogy a költségek folyamatos növekedésétől féljünk. Joggal kérdezhetné azonban bárki, miért gond a költségek emelkedése, hiszen a rendezvényt jórészt vállalkozásból kívánják finanszírozni? Bizonyítható, hogy a szavakban hangoztatott vállalkozási orientáció ellenére a Világkiállítás mai koncepciója valójában költségvetés-orientált.

A kül- és belföldi vállalkozást az időközben lebonyolított tervezési fordulók tanúsága szerint a bekapcsolódó fóliatóságok nem igazolták vissza: a költségvetési igény növekedése tökéletesen együtt fut a tervezett beruházások költségével. Elgondolkodtató ugyanakkor, hogy bár az országgyűlések időszakára kimutathatóan felerősödik a vállalkozás-központú érvelés, az Expo-központ a vállalkozási elképzelést mind ez ideig nem tudta konkrét eredményekkel alátámasztani, sem belföldről, még kevésbé külföldről.

A bel- és külföldi vállalkozás bizonytalansága azonban az egész rendezvény finanszírozása szempontjából kulcskérdés. A kormányzati elkötelezettség ugyanis egyenesen vezet a hiányzó összegek felső szintű előteremtésének kényszeréhez, ami végső soron két irányban vezetődhet le: vagy a költségvetés felé támaszt pótlólagos igényeket, és/vagy a külföldi hitelek iránti keresletet fokozza. A költségvetéssel pedig legalább minden megtörténhet, csak az nem, hogy mozgástere bővül. Félő, hogy a bevételek növelése adóemelésekben ölt majd testet, és – ami a távolabbi konszolidáció szempontjából talán még súlyosabb következmények forrása lehet – további eladósodást, újabb hitelfelvételeket generálhat.

Mindez elsősorban azért aggasztó, mert az igen részletes számítások tanúsága szerint a kiállítás prognosztizálható idegenforgalmi és infrastrukturális természetű bevételei az optimista változatokban sem ellensúlyozzák a Világkiállítás miatt szükségessé váló pótlólagos hitelfelvétel terheit. A bevételek becslése szakmailag persze rendkívül bizonytalan. A hivatalos, szélsőségesen optimista forgatókönyvvel szemben azonban a hivatkozott Kopint-Datorg tanulmány legalább figyelembe veszi az ingatag politikai és pénzügyi környezet továbbgondolható következményeit.

A Világkiállítás megrendezhetősége, finanszírozhatósága mindezek alapján alapvetően a működőtőke várható szerepvállalásának megítélésén nyugszik. A tőkeáramlás nemzetközi folyamatainak elemzése arra utal, hogy egy hozzánk hasonló fejlettségű ország ekkora mennyiségű tőkét általában akkor képes fogadni, ha rendelkezik a tőke működéséhez szükséges feltételekkel, az információk továbbítására, a pénzforgalom lebonyolítására, az utazások megoldására stb. alkalmas hálózatokkal. E hálózatok fejletlenségénél is nagyobb gond azonban a magyarországi tőkevonzás mai és várható szerkezete, ami a világkiállítási igényekkel egybevetve a feszültségek várható erősödésére utal. A honi vegyesvállalatok alaptőkéje egyelőre – becslések szerint – nem több, mint 300 millió dollár, és ez is zömmel kis tőkeerejű kereskedelmi vegyesvállalatokban összpontosul. Ahhoz, hogy a Világkiállítás jelentősebb pénzügyi nehézségek nélkül (a mai, mint jeleztük, erősen alábecsült forrásigény színvonalán) megrendezhető legyen, évi 2-300 millió dolláros növekedésre lenne szükség, évente tehát kb. még ugyanannyira, mint amennyi külföldi tőke jelenleg összesen bent van az országban. És itt nem egyszerűen a növekmény mértéke elgondolkodtató, hanem az, hogy ennek a pénznek zömmel a működőtőke szempontjából általában érdektelen, alacsony jövedelmezőségű területre, az úthálózatba, illetve a tőkeszegény és éppen ezért vegyesvállalati társulásokra kevéssé alkalmas, hitelekkel egyébként is már túlterhelt hazai szállodavállalatokhoz stb. kellene kerülnie…

Mivel a hivatalos koncepció csak szavakban vállalkozásorientált, hiszen nem tartalmazza a vállalkozás élénkítéséhez alkalmas eszközrendszer csíráját sem, a tényleges vállalkozási orientáció legalábbis kétségeket ébreszt. Más finanszírozási lehetőség nem lévén – hiszen a fentiek értelmében hitelből nem szabad, működőtőkével pedig nagy valószínűséggel nem lehet finanszírozni az elképzelést – fennáll a veszélye, hogy a kétségtelenül vonzó, de igen bizonytalan üzleti-politikai esélyek árát súlyos gazdasági következményekkel, újabb adókkal és további eladósodással fizetjük majd meg.





























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon