„A látni vágyó napba nem tekint.”
Lassan elül az aggodalom, megszokjuk a Világkiállítás gondolatát. A vita alig lángolt fel, máris újabb izgalmak jöttek, és Közép-Kelet-Európa politikai arculatának történelmi átfestése mellett kit érdekelnek a magyarországi Világkiállítás gazdasági kockázatai? Pedig az óév utolsó hónapjának félidejében olyan döntést hozott a párizsi Világkiállítás-rendező Iroda – már nálunk is közismert nevén a BIE –, amely a körülmények kedvezőtlen összjátéka esetén akár egy évtizedre is megszabhatja az egész gazdaság mozgásterét.
Közgazdasági elemzések szerint a pozitív hatások egyáltalán nem bizonyosak és magától értetődőek, a magyar gazdaság adott működési mechanizmusa és pénzügyi lehetőségei közepette fennáll a veszélye annak, hogy egy, a modernizációt fékező stratégiai kényszerpálya alakuljon ki.
A Kopint-Datorg által szervezett közgazdász szakértői csoport éppen azokra a kockázatokra hívta fel a figyelmet, amelyek a fizetésképtelenség határán táncoló magyar gazdaság realitásai között megakadályozhatják a vélelmezett pozitív hatások bekövetkezését, és negatív láncreakciót indíthatnak be. Ebben a cikkben – vázlatosan – azokról a pénzügyi kockázatokról lesz szó, amelyek az egész vállalkozás és a magyar gazdaság jövője szempontjából véleményünk szerint meghatározónak ítélhetők.
Amit veszíthetünk, az nem csupán a világkiállítások megszokott néhány százmillió dollár vesztesége. Nálunk ugyan ez sem lenne kevés, hiszen egy-egy jó év külkereskedelmi aktívuma ennyi. A legnagyobb kockázat talán az, hogy a rendezvény a gazdaságban olyan determinációt teremt, ami erre a célra szívja el a forrásokat, és/vagy ismét csak a lakosság rovására próbálkozik új források teremtésével. Nem gondoljuk, hogy a lakosság terhelhetősége elérte a maximális mértéket, de azt sem, hogy a terhelhetőség végtelen. A Világkiállítás kockázata – ebben a vetületben „csupán” annyi, hogy a gazdasági feszítettség fokozódása bevisz a rendszerbe egy olyan plusz társadalmi kockázatot, amely részint maga is veszélyezteti a rendezvény sikerét, részint alááshatja az ország egyébként is igencsak gyenge lábakon álló gazdasági és politikai egyensúlyát. E rendkívül súlyos következtetések a rendezvény tervezési folyamatának értékelésén és hivatalos dokumentumainak elemzésén alapulnak, valamint azon, hogy a tervezés egy éve alatt ütőképes finanszírozási terv nem született.
A tervezés a megszokott főhatósági egyeztetés módszerével történt, abban a jól ismert tervlebontásos-visszacsatolásos mechanizmusban, amelyet a részigények túlbecslésének, majd „lefaragásának” önismétlő alkufolyamata, a származékos beruházások „kifelejtése”, korábbi „elvetélt” beruházások új jogcímeken történő felélesztése stb. jellemez.
A tervek szerint a Világkiállítás összköltsége 140-160 milliárd forint. A kalkulált összeg egyfelől bizonyíthatóan jelentősen alábecsült, másfelől pedig a szükséges pénz egyszerűen nem áll rendelkezésre. A Világkiállítás megrendezéséhez számos ok miatt több pénz kell, mint amennyit a hivatalos tervek figyelembe vesznek. Egyrészt a külföldön megrendezett kiállítások tapasztalata szerint is a költségek felfelé kúszása megszokott jelenség, mert a tőkeszükséglet a menet közben keletkező új ötletekkel párhuzamosan nő. A másik ok az, hogy a milliárdos, tízmilliárdos nagyságrendű kiegészítő beruházások betervezésének elmulasztása a szocialista beruházási gyakorlatban általános jelenség, jórészt azért, hogy a beruházás költségterveit a tervezők egy még elfogadhatónak ítélt szinten tarthassák. Jól nyomon követhető ez a jelenség a világkiállítási project terveiben is: így maradtak ki a helyszín bizonytalanná válásával a későbbi tervvariánsokból pl. az ún. helyszínspecifikus költségek, köztük pl. azok a kisajátítási költségek, amelyek 5 milliárd forintra taksált összege már 1990-ben külön, korábban be nem tervezett igényként fogalmazódott meg egy olyan költségvetés felé, amely erre a célra nem tartalmaz betervezett, ill. jóváhagyott forrást. Ugyanígy nem szerepel a kormánybiztos által készíttetett tervekben egyetlen fillér sem pl. a vidék fogadókészségének emelésére, holott a képviselők egy olyan rendezvényre mondták ki az áment, amelynek „akciótere az egész ország”, s amelytől szűkebb pátriájuk felemelkedését remélték. Ezért több mint meglepő, hogy ugyanezek az emberek úgy engedték útjára a kiállítást, hogy megelégedlek az eléjük tárt igencsak hiányos információkkal, és az egyes költségtételek tartalmát nem ellenőrizték…
A tervek arra sem tértek ki, hogy mekkora többletterheket jelent a kettős helyszín. Hiszen a magyar pavilonokat Bécsben és Budapesten egyaránt fel kell építeni, mindkét fővárosban biztosítva a kellő színvonalú kulturális műsort és látványosságot, reprezentációt, zavartalan, folyamatos üzemelést és szolgáltatásokat, reklámot stb.
Nem tervezik a szolgáltatások tőkeszükségletét sem, mintha a marketing, a szervezés, a speciális szervezetek működtetése, a különleges világkiállítási szakismeret oktatása nem is igényelne pénzt. Nincs a tervekben semmi a főváros arculatának kiigazítására sem: a kicsinosított Belvárosban sétáló külföldi néhány lépés után a nyomorúságosán lepusztult Józsefvárosban találhatja magát, és elmélkedhet a magyar modellben elképzelt európaiság rejtelmeiről. Elgondolkodtató, hogy egy ennyi szerkezeti aránytalansággal megáldott ország vajon miért éppen egy presztízsrendezvényben látja saját felemelkedésének zálogát, ahelyett hogy végre éppen e nyomasztó szerkezeti gondok megoldásán fáradozna? Vajon miért kell Magyarországon egy külsőségekkel terhelt, költekezést és látványosságokat igénylő hatalmas show ahhoz, hogy napirendre kerülhessen az infrastruktúra elmaradottsága vagy az idegenforgalom fogadókészségének emelése? A gyakran hallható reflexválasz, hogy nem épül semmi felesleges, csak amire „amúgy is” szükség van. A viszonyítás alapja azonban – ebben a koncepcióban – hol a nem létező VIII ötéves terv, hol az egyes főhatóságok mára már aktualitását vesztett korábbi hosszú távú fejlesztési koncepciói. A beruházások szelekciós vezérelvévé így válik a Világkiállítás, ahelyett hogy az ország térszerkezeti feszültségeit is szem előtt tartó modernizáció kapna kiemelt prioritást.
Alapos okunk van tehát arra, hogy a költségek folyamatos növekedésétől féljünk. Joggal kérdezhetné azonban bárki, miért gond a költségek emelkedése, hiszen a rendezvényt jórészt vállalkozásból kívánják finanszírozni? Bizonyítható, hogy a szavakban hangoztatott vállalkozási orientáció ellenére a Világkiállítás mai koncepciója valójában költségvetés-orientált.
A kül- és belföldi vállalkozást az időközben lebonyolított tervezési fordulók tanúsága szerint a bekapcsolódó fóliatóságok nem igazolták vissza: a költségvetési igény növekedése tökéletesen együtt fut a tervezett beruházások költségével. Elgondolkodtató ugyanakkor, hogy bár az országgyűlések időszakára kimutathatóan felerősödik a vállalkozás-központú érvelés, az Expo-központ a vállalkozási elképzelést mind ez ideig nem tudta konkrét eredményekkel alátámasztani, sem belföldről, még kevésbé külföldről.
A bel- és külföldi vállalkozás bizonytalansága azonban az egész rendezvény finanszírozása szempontjából kulcskérdés. A kormányzati elkötelezettség ugyanis egyenesen vezet a hiányzó összegek felső szintű előteremtésének kényszeréhez, ami végső soron két irányban vezetődhet le: vagy a költségvetés felé támaszt pótlólagos igényeket, és/vagy a külföldi hitelek iránti keresletet fokozza. A költségvetéssel pedig legalább minden megtörténhet, csak az nem, hogy mozgástere bővül. Félő, hogy a bevételek növelése adóemelésekben ölt majd testet, és – ami a távolabbi konszolidáció szempontjából talán még súlyosabb következmények forrása lehet – további eladósodást, újabb hitelfelvételeket generálhat.
Mindez elsősorban azért aggasztó, mert az igen részletes számítások tanúsága szerint a kiállítás prognosztizálható idegenforgalmi és infrastrukturális természetű bevételei az optimista változatokban sem ellensúlyozzák a Világkiállítás miatt szükségessé váló pótlólagos hitelfelvétel terheit. A bevételek becslése szakmailag persze rendkívül bizonytalan. A hivatalos, szélsőségesen optimista forgatókönyvvel szemben azonban a hivatkozott Kopint-Datorg tanulmány legalább figyelembe veszi az ingatag politikai és pénzügyi környezet továbbgondolható következményeit.
A Világkiállítás megrendezhetősége, finanszírozhatósága mindezek alapján alapvetően a működőtőke várható szerepvállalásának megítélésén nyugszik. A tőkeáramlás nemzetközi folyamatainak elemzése arra utal, hogy egy hozzánk hasonló fejlettségű ország ekkora mennyiségű tőkét általában akkor képes fogadni, ha rendelkezik a tőke működéséhez szükséges feltételekkel, az információk továbbítására, a pénzforgalom lebonyolítására, az utazások megoldására stb. alkalmas hálózatokkal. E hálózatok fejletlenségénél is nagyobb gond azonban a magyarországi tőkevonzás mai és várható szerkezete, ami a világkiállítási igényekkel egybevetve a feszültségek várható erősödésére utal. A honi vegyesvállalatok alaptőkéje egyelőre – becslések szerint – nem több, mint 300 millió dollár, és ez is zömmel kis tőkeerejű kereskedelmi vegyesvállalatokban összpontosul. Ahhoz, hogy a Világkiállítás jelentősebb pénzügyi nehézségek nélkül (a mai, mint jeleztük, erősen alábecsült forrásigény színvonalán) megrendezhető legyen, évi 2-300 millió dolláros növekedésre lenne szükség, évente tehát kb. még ugyanannyira, mint amennyi külföldi tőke jelenleg összesen bent van az országban. És itt nem egyszerűen a növekmény mértéke elgondolkodtató, hanem az, hogy ennek a pénznek zömmel a működőtőke szempontjából általában érdektelen, alacsony jövedelmezőségű területre, az úthálózatba, illetve a tőkeszegény és éppen ezért vegyesvállalati társulásokra kevéssé alkalmas, hitelekkel egyébként is már túlterhelt hazai szállodavállalatokhoz stb. kellene kerülnie…
Mivel a hivatalos koncepció csak szavakban vállalkozásorientált, hiszen nem tartalmazza a vállalkozás élénkítéséhez alkalmas eszközrendszer csíráját sem, a tényleges vállalkozási orientáció legalábbis kétségeket ébreszt. Más finanszírozási lehetőség nem lévén – hiszen a fentiek értelmében hitelből nem szabad, működőtőkével pedig nagy valószínűséggel nem lehet finanszírozni az elképzelést – fennáll a veszélye, hogy a kétségtelenül vonzó, de igen bizonytalan üzleti-politikai esélyek árát súlyos gazdasági következményekkel, újabb adókkal és további eladósodással fizetjük majd meg.
- gazdaság [6]