Langmár Ferenc

Nyomtatóbarát változat

A közelmúltban csődbe ment három bank károsultjainak múlt heti összejövetelén az érdekvédelmi egyesület létrehozásán túl, a teljes mértékben indokolható indulatos dühöngésen túl reális, a lehetőségekkel számoló kompromisszumos javaslatok nem igazán hangzottak el.

A fő szervező, Telkes József egy tévévitában úgy ítélte meg, hogy az egymilliárd forintos segély, amelyet a költségvetési bevételek rovására a PM egyetértésével az MNB jutattott a folyószámla-követelések kielégítésére, csak arra jó, hogy megossza a károsultakat. Érdekes lenne hallani erről a károsultak többségének véleményét, akiknek a követelését e segély révén teljes mértékben ki lehet elégíteni. Nem árt tehát figyelmeztetni, hogy a sajtó ma nem a károsultak, hanem a nagyobb, több tíz- vagy százmillióval érintettek véleményét tükrözi. Ez a réteg volt a szervezés motorja, a sajtóban is az ő hangjuk hallatszik.

Nem kívánom különösképpen védeni az állam ez ügyben tett lépéseit (mint ez később kiderül), de egymilliárd forint kiutalását a gonosz, az embereket megosztó tevékenységének láttatni talán nem szerencsés.

A Bankfelügyelet pénze is elúszott

A Magyar Hírlap megírta, hogy a Pénzügyminisztérium egyszemélyes részvénytársasága, a Reorg Rt. mintegy 3 milliárd forintot helyezett el az ÁVB-ben. Ehhez tegyük hozzá, hogy állítólag maga a Bankfelügyelet is ugyanennél a pénzintézetnél tartotta a saját pénzét. A pénzintézeti törvény szerint ugyanis a bankoknak mérlegfőösszegük 0,12 ezrelékét bankfelügyeleti díjként kell befizetniük: ez szolgál az ÁBF működésének fedezetéül, s év végi maradványát sem lehet elvonni. Most tehát ennek a biztos pénznek egy része is elvész. Ez azt mindenesetre bizonyítja, hogy az ÁBF részéről nem korrupcióról, hanem csak hozzá nem értésről van szó.

Ki fizessen? Ha nem gondoljuk, hogy a költségvetés képes mindenkit kártalanítani, akkor az a kérdés, hogy ki milyen arányban viselje a veszteségeket. Milyen módon szabad megkülönböztetni az egyes számlatulajdonosokat? A bankrendszer és a betétesek biztonságát melyik megoldás szolgálja jobban?

Mérlegelni kell, hogy nem éppen az jogos-e, hogy a kisbetéteseket részesítsék fokozottabb védelemben? Sokan állítják, a bankrendszer a megtakarítások, elsősorban a kisbetétek sokaságára épül, s nem a nagyon gazdagok betéteire. Ráadásul a kisebb vállalkozók és a magánszemélyek hátrányos helyzetben vannak nagyobb társaikhoz képest. Az információszerzés költséges munka, a nagy szervezetek összehasonlíthatatlanul előnyösebb helyzetben vannak. S ha az államnak, különösképpen a bankfelügyeletnek elsődleges dolga a betétesek védelme, akkor jogos a betétesek védekezőképességének különbségeit egyazon szintre „kiegészíteni”. Nem lehet tehát a nagyobb vállalkozókat a kicsikkel egyenlő mértékkel mérni, s rémisztő, ha a sajtó – s itt döntően a tévére és a rádióra gondolok – mégis ezt teszi.

S ha valakinek nagyobb lehetősége van információgyűjtésre, akkor felelőssé tehető, ha a rendelkezésre álló információkat nem hasznosítja. Az Ybl Bankról egyértelműen megjelentek olyan közlések még a sajtóban is, amely alapján a tulajdonosváltozás után józan vállalkozó nem tette ide, egy rossz hírűvé vált, kétes üzleteket bonyolító bankba a pénzét.

Ahogy a kisvállalkozók nem mérhetők a nagyvállalkozókhoz, ugyanúgy más fajsúlyt képvisel az állam is. Az állam ráutaló magatartása sokakat megtévesztett.

Miért kellene bárkinek azt hinnie, hogy az ÁVÜ, ráadásul a sajtóban legradikálisabbnak föltüntetett Fidesz támogatásával esetleg bűnözőknek adja el a kezében levő Ybl banki részvényeket? Miért kellene azt gondolnia az állampolgárnak, hogy a kormány – közvetlenül szintén az ÁVÜ igazgatótanácsának döntése nyomán – kárpótlási jegyekért cserébe gyakorlatilag nem létező, illetve csőd szélén lévő bankok részvényét kínálja, mint az Ingatlanbank és az ÁVB? Miért kellene feltételezni, hogy a magyar állam még egy tekintélyes nyugati bankot is meg tud téveszteni, mint ahogy ez az ÁVB-részvények eladásakor a Westdeutsche Landesbankkal megtörtént?

A határozottság feltételei

A nagyközönséget és a vállalkozókat megtévesztették, és sajnos erre esetleg még azok is hivatkozhatnak, akik maguk is részesei voltak a tisztességtelen üzleteknek, például váltóügyleteknek, s a bankok csődjével maguk is vesztettek.

Föloldható-e az ellentmondás? Tanúsíthat-e az állam „kemény” magatartást?

Semmiképpen sem. Ha a költségek tekintélyes részét nem vállalja magára az állam (s költségek nem csak pénzbeliek lehetnek), az állam akkor válik tisztességes tárgyalópartnerré, ha vállalja a rá háruló felelősséget. Mind az ÁVÜ apparátusában és igazgatótanácsában (bár a fideszes Urbán László esetében elsősorban saját pártja vonhatná le a konzekvenciákat), mind a Bankfelügyeletnél s a bankok ellenőrzésében szintén fontos szerepet játszó MNB-nél. A felelősségre vonásnak ki kell terjednie az Ybl és az ÁVB részvényeinek eladására és a kárpótlási jegyekért való fölajánlásukra is.

Ha mindez megtörténik, akkor és csakis akkor képviselheti az állam azt az egyébként természetes alapelvet, hogy maguknak a pénztulajdonosoknak is különbséget kell tenniük jó és rossz bank között. Máskülönben csak az a tanulság marad, hogy a választóknak különbséget kell tenni jó és rossz kormány között. Ha ismét a dolgok elkenésére kerül sor, akkor nem válhatnak világossá az ok-okozati összefüggések sem. Az állam majd arra kényszerül, hogy a bankok iránti bizalom helyreállítása érdekében a továbbiakban megfinanszírozza, nagyban hitelezze a rossz középbankokat is. A rossz hír: ennek már vannak jelei!

Az állami felelősség személyi konzekvenciáinak levonása nem jelenti azt, hogy az állam mentesülhet az egyéb terhektől. De ekkor már képviselhetővé válnak a kompromisszumos, a terheket megosztó javaslatok. Például a bankokkal szembeni követelések átütemezése. A be nem hajtható követeléseket akár a minél előbb létrehozandó betétbiztosítási alapra is rá lehetne terhelni. Elképzelhető kompromisszum, hogy ebből az alapból mindenki visszakapja a pénzét, de csak nominálisan. A különböző áthidaló hitelek, mint az Iposz által állítólag fölajánlott 1 milliárdos hitelkeret lehetővé teszi, hogy a jó vállalkozások átvészeljék a kritikus időszakot.

A bankvezetők nem károsodtak

Ötletem is lenne arra, hogy a betétvédelmi alapba milyen pénzek érkezzenek meg elsőként. Az ÁVB 1991-es mérlege minimális nyereséget mutatott ki. Miután tudjuk, hogy emögött például ötmilliárd forintnyi behajthatatlan váltókövetelés áll, enyhén fogalmazunk akkor, ha azt állítjuk, hogy ez a mérleg manipulált volt. De a kimutatott nyereségnek egy előnye kétségtelenül volt. Lehetővé tette, hogy a bank 20 millió forintnyi (kamatozó) munkavállalói részvénye után kifizessenek 22 százalékos kamatot. Illő lenne, hogy ez a pénz érkezzék elsőnek a betétvédelmi alapba, a három bankban és a Bankfelügyeletnél kifizetett egyéb prémiumokkal, jutalmakkal együtt.

A kedd reggeli információk szerint egyébként a három pénzintézet hitelezőivel és a betéteseivel folytatott tárgyalások meglehetősen furcsák. Az ÁVÜ például úgy tárgyal, mintha szeretné életben tartani az Általános Vállalkozási Bankot.

A tárgyalások során javasolták, hogy a 20 millió forint alatti betétek tulajdonosait teljes mértékben kártalanítsák. Az ennél nagyobb mértékben érintetteknek 15 millió forintot fizetnének vissza, és a húszmillió fölötti rész 40 százalékát. De minderről teljesen megbízható információk csak lapzárta után lesznek.

A mostani bankcsőd hatalmas botrány, nem kétséges. A botrányt dermesztőbbé teszi, hogy egy súlyos gazdasági válság közepette került rá sor, amikor a bankok – a közhiedelemmel ellentétben – szintén súlyos problémákkal küszködnek. De néhány dolgot világosan külön kell választani.

Primitív csalások

A mostani eset mögött minden bizonnyal bűncselekmények és visszaélések sorozata is áll. Meglehet, egy jól képzett bűnügyi újságíró többet tudhat erről az ügyről, mint mások. Tízmilliárdos nagyságrendről van szó, s egyúttal – legyen bármilyen meghökkentő is – primitív csalásokról. Abban az értelemben, hogy mindehhez nem nagy észre, hanem csak nagy elszántságra volt szükség.

Az évtized (egyesek szerint az évszázad) magyar pénzügyi machinációját, a frankhamisítási botrányt pénzügyi értelemben lepipálja a lakásalapkötvényekkel való üzletelés (Beszélő, 1991. november 2., Második magyar jegybank). A – sikeresen megvalósított – cél többek között az volt, hogy a bankok elkerüljék az igen nagy jegybanki tartalékolási kötelezettséget. Nem csupán a költségvetést sikerült ezzel megrövidíteni, hanem valóságos jegybanki tevékenységet, magát a pénzteremtést is sikerült megvalósítani, tízmilliárdos nagyságrendben.

Ha érzékenyek vagyunk a finomságok iránt, minden felháborodásunk ellenére csettinteni kell: ez igen! Az más kérdés, hogy a csettintést feljelentésnek kellene követnie. Ha a mostani ügyben mindenki azt várja, többeket elítélnek, a lakásalapkötvények ügyében sem lenne szabad elfeledkezni a felelősségre vonásról. A múlt évi zseniális ügyhöz képest ez a mostani, ismétlem, igencsak primitív.

Ha bűnügy, akkor nem eredendően a bankrendszerrel van baj, megkönnyebbülhetünk. Ha nem a reálgazdaság folyamatai vehettek ehhez a csődhöz, akkor nem kell túlzottan nagy riadalommal fogadni a mostani válságot.

.De talán mégsem ilyen egyszerű elhessegetni az árnyakat. A meghökkentő az, hogy a vállalkozói csoport másfél éve tartó üzleti manipulációja akadálytalanul folytatódhatott. Ezalatt a bukáshoz vezető üzletek beilleszkedtek a normális üzletmenetbe.

Lássuk a Hepta–Gewinn–Autoklinik csoport egy tipikus üzletét, hozzátéve, sok mindenről csak sejtésünk lehet, s találgatásra kényszerülünk. Talán a nyomozás majd föltárja a történteket. Üzleten az ő esetükben most elsősorban cégeik fejlesztését értjük. (Mindezekről írt már részletesebben a Magyar Hírlap, a Tőzsde Kurír, a HVG és a Köztársaság is.) A több tucat, 1988-tól folyamatosan s általában a minimális, 1 milliós alaptőkével életre hívott kft.-ket többnyire elég egyszerű, átlátszó módszerrel hozták létre.

A Hepta kft.-knek általában négy tulajdonosuk volt. Állandó szereplő két nyugatnémet kft. A különböző kft.-k tulajdonosai között mindig csak egyikük szerepel, de ugyanazon a címen működnek, s egyikük képviselője az újságokban már emlegetett (O.) Nagy Imre (nem azonos a korábbi KISZ-vezetővel). A német cégé volt általában az 50 százalékos üzletrész. Legyakrabban készpénzkímélő megoldást választottak, apporttal vettek részt a cég megalakításában. Néha számítástechnikai eszközökkel is, de inkább gépkocsikkal. Ezeknek a figyelembe vett értéke rendszerint jóval alapocsonyabb volt az új kocsik áránál. De azt a lehetőséget sem kell elvetni, hogy még így is túlértékelték az autókat, s roncskocsik alapozták meg a cégek alaptőkéjét.

Az ős-Hepta volt a másik céglétrehozó; ügyvezető igazgató Nagy Imre. A harmadik a maga saját természetes személyiségében Nagy Imre volt. A negyedik pedig változó személy, aki aztán az adott kft. ügyvezetője lett. Ez utóbbiak jegyezték le a törvény szerint készpénzben befizetendő minimális ötszázezer forintot.

E vállalkozások meglehetősen hézagosan teljesítették azt a kötelezettségüket, hogy a cégbíróságra megküldjék év végi mérlegüket. Ami mégis megtalálható, az gyér tevékenységet és még gyérebb nyereséget mutat. (Mivel főleg az 1991-es mérlegek hiányoznak, a tavalyi tevékenységük nehezebben ítélhető meg.)

A csoport több kft.-jénél, például a Gewinnél 1991 tavaszán 30–40 millióval alaptőkét emeltek. A Gewinnél volt alapító tag például a három, kulcsfigurának látszó szereplő. Nagy Imrén kívül – aki az idei közgyűlés után lett az Ybl Bank igazgatóságának tagja – Jamniczky Zoltánné (ő ugyanekkor lett vezérigazgató) s Szebellédi István, aki ezt megelőzően, de már a tulajdonosváltás után volt a felügyelőbizottság elnöke.

Volt olyan eset, hogy az alaptőke-emelés teljes mértékben újabb apport bevitelével történt. Ebben az apportban már nemcsak a német cég, hanem a többi tulajdonos is részt vett. Más esetben készpénzből emelték az alaptőkét.

Mindez már arra az időszakra esett, amikor elkezdődtek a váltóüzletek. A csoport beltagjai egymás nevére állítottak ki váltókat, amire lehetőség szerint bankgaranciát szereztek. A legjobban vidéki bankfiók-igazgatók feleltek meg erre a célra. A sajtóban eddig megjelent állításokkal szemben a garanciavállalásokban (s talán a leszámítolásokban is, amikor tehát készpénzre váltják a váltót) nemcsak az ominózus három bank vett részt.

Az egyik legnagyobb magyar bank egyetlen fiókja például jóval 1 milliárd forint fölött vállalt garanciát a csoport tagjainak váltókötelezettségeire, állítólag a központ tudta nélkül.

A váltók leszámítolása nem olcsó ügylet. A garanciavállalásért a bankok – általában tíz százalék alatti – jutalékot számolnak föl, tavaly azonban 30–40 százalékot is fölszámoltak, vagyis a váltón szereplő kötelezettségért ennyivel kevesebbet fizettek.

S ha feltételezzük, hogy a minden banki előírást áthágó garanciavállalásokat, a kétes értékű váltók elfogadását nem Nagy Imre vagy Jamniczky szép szemei motiválták, akkor újabb költségekkel is számolni kell. De az említett váltógarancia s a csak úgy röpködő milliárdok bőven fedezték a bankrészvényvásárlásokat. A bank forrásaiból lejáratukkor aztán ki lehetett fizetni a váltókat, illetve még ennek előtte vissza is lehetett vásárolni őket.

A bankokra, az általuk biztosított olcsó hitelekre azért is szükség lehetett, mert a váltóügyletek során keletkezett lyukakat, veszteségeket ki kellett tölteni, hiszen mindez természetesen nem folytatható vég nélkül. Vagy olyan, nagyon sikeres vállalkozásokba kell fogni, amelyek nyereségéből fedezni lehet a veszteségeket, vagy tovább kell lépni, újabb és újabb forrásokat szerezve, egyre nagyobbra fújva a léggömböt.

Sok bankot persze ez nem zavart. Konzervatív üzletmenet helyett nagyokat akartak kaszálni. Ezért felelőtlen kockázatot is vállaltak egyesek, elsősorban a hazai tulajdonú középbankok. Valóban nem lehetett volna ennek gátat vetni? Csak kuriózumként: található olyan cégbírósági okirat, amelynek egyetlen oldalán három vállalkozás cégszerű aláírása is látható. Mindhárom képviseletében ugyanannak a személynek, az egyik kulcsszereplőnek, Nagy Imrének az aláírása szerepel. A cégbíróság sorozatban hagyott jóvá ilyen üzleteket, anélkül hogy ellenőrizte volna, valóságos gazdasági tevékenységet folytató vállalkozásokról van-e szó.

Hiányoznak a bankárok

Pár hete írtunk arról, hogy a bankok fejlesztésének a legszűkebb keresztmetszete a megfelelő bankvezetők hiánya. A mostani bankválság ezt a véleményt csak megerősítette. Sok a 37 bank, nincs megfelelő ember a vezetésükre. S ez persze nemcsak a menedzsment tagjaira igaz, hanem az igazgatóság és a felügyelőbizottságok külső tagjaira is. Gyakorta hiányzik a banki szakismeret és tapasztalat, illetve az, hogy az e posztokon ülő hölgyek és urak egyáltalán ráérjenek az adott bankkal foglalkozni. E tisztségek elnyerése ugyanis nemritkán csak keresetkiegészítés kormányhivatalnokoknak, vagy különböző politikai szolgáltatásokért járó jutalom.

A Beszélőben már korábban utaltunk az egyik látványos példára. A Mezőbank legnagyobb tulajdonosának képviselője – mellesleg főkönyvelő – a közgyűlésen összekeverte a banki mérleg két oldalát, a kötelező jegybanki tartalékot és céltartalékot. Persze mondhatni, hogy a tulajdonos lehet bármilyen járatlan a banki szakmában. De ugyanez az úr tagja a Realbank felügyelőbizottságának is. Elképzelhetjük, milyen alapossággal képes nyomon követni a bank üzletvitelét.

Rossz nyelvű bankárok szerint bankok vezérigazgatói székében is vannak olyanok, akik az ilyen, finomnak aligha nevezhető mérlegösszefüggések megtételére nem képesek.

Ezek olyan tények, amelyeket nem lehet nem figyelembe venni a további bankok engedélyezésénél. A bankfelügyeletnek, valamint az MNB-nek az eddiginél sokkal nagyobb figyelmet kell szentelni a bankvezetők intenzív továbbképzésére. A bankárképző létrehozásakor fölmerült, hogy az összes banki középvezető végezzen el egy alaposabb tanfolyamot, illetve tegyen le egy alapvizsgát. Az önérzetes fölháborodás hatására ez lekerült a napirendről. Talán ismét föl kellene melegíteni a javaslatot.

Szélhámosok a Realbankban?

A napokban sokszor elmondták, ezeket a bankcsődöket az okozta, hogy a tulajdonosok önmagukat hitelezték, s nem győztek rámutatni arra, egy bank esetében különösen fontos, ki a tulajdonos.

Emlékeznek még a Realbank idei közgyűlésére? (Beszélő, 1992. május 16.) A tét az volt, hogy a több mint 50 százalékban tulajdonos Budapest Bank (BB) érvényt tud-e szerezni akaratának, vagy a sajátos módon a döntéseket háromnegyedes egyetértéshez kötő alapszabályt kihasználva a mendzsment, nevezetesen a bank vezérigazgatója, Czakó András diktál-e.

Czakó az alábbi rövid történet központi figurája, de elöljáróban le kell szögezni, hogy ő, sokak véleménye szerint, annyiban eltér Nagy Imrééktől, hogy jó bankot szeretne, s nem bankrablásban kíván jeleskedni. A probléma ott kezdődik, hogy saját bankot akar.

A bank két cége a Reallízing és a Realbróker. A Reallízing Kft. bocsátotta ki kezdetben azokat a kötvényeket, amiről mindenki azt hiszi, hogy a Realbank kötvényei.

A kft.-t 1 milliós alaptőkével a BB, egy Profil elnevezésű kft. és egy német úriember alapította 1989 nyarán. A tulajdonosi kör és az alaptőke ezután rendszeresen és sokat változik. Előbb kikerül a BB, s helyére maga a Realbank lép, majd megjelennek a tulajdonosok között a bank alkalmazottai. Amikor az alapítás után egy évvel 5 millióra emelik az alaptőkét, akkor a vezérigazgatónak például már 20 százalékos részesedése van. Aztán a bank úgy dönt, nincs szüksége erre az üzletrészre, s névértéken eladja magának a Reallízingnek.

Ekkor további érdekes üzletek következnek. A Reallízing szép lassan magánszemélyeknek, többek között a bank alkalmazottainak adogatja el az üzletrészeit, névértéken. Az említett német úrtól az időközben a Realbank által alapított Realbróker majdnem 3 millió forint névértékű részvényt vesz meg 14,5 millió forintért. A brókercég ezután például 1,7 millió forintnyi részvényt elad – névértéken. Nem kell sokáig találgatni: Czakó Andrásnak.

Hogy a mesét ne bonyolítsam túl, 1992 elején a kft. alaptőkéje több mint 14 millió forint; ebből 1992. május 30-i jegyzék szerint Czakó András részesedése 8 millió 730 ezer. (Jól kereshet a vezérigazgató, bizonyára az APEH is a legjobb adózói között tartja nyilván.) Czakó bizalmi embere a bankban Majorosné, az ő részesedése 1,74 millió forint. (A bizalmi emberek is sokat keresnek.)

Már említettük a Realbrókert. Tavaly ősszel alakult, az előírt 50 milliós minimális alaptőkével, s a Realbank alapította. A cégbíróság ez idáig még csak erre az aktusra adta az áldását, pedig sok minden történt azóta, ami alapvetően befolyásolta a bankot is. Fél tucat tulajdonosváltozás is történt azóta.

Első lépésként a Reallízingé lett a brókercég. (Nem árt megismételni, mi történt: a bank által alapított céget eladták annak a kft.-nek, amelynek, nem kis részben a bank segedelmének köszönhetően, a bank vezérigazgatója a többségi tulajdonosa.)

Ezután kusza tulajdonosváltozások történnek. Az Ingatlanbank tartozását a Realbanknak úgy egyenlítik ki, hogy attól a brókercég alaptőkéje nőtt, 82 millió forintra. Ennek révén lesz tulajdonostárs a Realbróker. (Tisztelt olvasó, nem én bolondultam meg.) Később a Reallízing ismét eladja üzletrészét a Realbanknak (?).

A végeredmény a lényeg. Maga a Realbank is segített a brókercégnek abban, hogy megszerezze a bank részvényeinek 25 százalékát. Ez vétójogot biztosít a brókercég számára a Realbank fontosabb döntéseiben. A bank szempontjából ezért alapkérdés, kinek a kezében van a brókercég.

Nos, a közgyűlési viharok idején egy Medián Bt. nevű társaságnak (nem a közvélemény-kutatóról van szó) adtak el névértéken majd 72 millió forintnyi üzletrészt. A betéti társaság alaptőkéje 300 ezer forint. Egy ekkora cégnek sikerült megszereznie a brókercéget s vele együtt a bank 25 százalékát. Mellesleg a bt. 50 százaléka (formailag) német tulajdonban van.

Talán nem lenne tanulság nélkül való egy olyan bankfelügyeleti vizsgálat, amely azt firtatná, hogy a betéti társaság érdekeltségei kaptak-e véletlenül mondjuk kedvezményes hitelt a Realbanktól? Például 70 milliót.

Ez a picinyke vállalkozás döntő befolyással bír a sokmilliárdos Reallízing-kötvények sorsának alakulására. A Bankfelügyelet nem látja akadályát annak, hogy a már megszerzett 25 százalékon túl a vezérigazgató és csoportja megszerezze a bank egyéb részvényeit is. Úgy látszik, a Bankfelügyelet nehezen tanul, de könnyen felejt.

• gazdaság