Liskó Ilona

Nyomtatóbarát változat

Az elmúlt 10 évben két alkalommal volt lehetőségem empirikus kutatásokkal kontrollálni a szakmák hierarchiájának létezését, és mindkét alkalommal arra a következtetésre jutottam, hogy legalábbis az általunk annak idején „belépő” szakmáknak nevezett (mert a szakképzetlenek gyerekeinek itt volt alkalmuk belépni a szakképzettek rétegébe), alacsony presztízsű, nehézipari, építőipari, textilipari szakmákat oktató iskolák tartósan és szinte kizárólag az alsó társadalmi rétegek gyerekeinek iskolái, akik társadalmi származásuk és szocializációjuk által szigorúan determinálva tanulnak éppen ezekben az iskolákban.

1982–83-ban a középfokú iskolákból lemorzsolódó gyerekekről folytattam szociológiai vizsgálatot. Akkor azt tapasztaltam, hogy az ilyen szakmákról általában kétszer annyi gyerek marad ki, mint a szakmunkásképzőkből.általában, szoros összefüggésben azzal, hogy az ide beiskolázott gyerekek többsége nem érdeklődésének vagy hajlamainak megfelelően választja, hanem kényszertényezők hatására jobb híján tanulja a szakmáját. Ekkor már szinte minden ebbe a kategóriába sorolt szakma „hiányszakmának” számított, ami azt jelentette, hogy az előre meghatározott képzési keretszámokat csak a gyerekek más szakmákról való átirányításával vagy szabályos toborzásával lehetett teljesíteni. Ekkorra már ezek az iskolák olyan mértékig leszállították igényeiket, hogy felvették az általános iskolák bukott tanulóit, a kisegítő iskolát végzetteket és a 8 osztályt be nem fejezett túlkorosokat is. Toborzással és átirányítással természetesen csak azokból a társadalmi rétegekből lehetett elérni gyerekeket, amelyekben a gyerekek mögött nem állt iskoláztatási stratégiával vagy pályaválasztási ambíciókkal felvértezett család. Így kerültek be ezekre a szakmákra tömegesen a testileg gyenge, szellemileg felkészületlen, érzelmileg labilis állami gondozott, cigány és szegény gyerekek, akik tökéletesen alkalmatlanok voltak a rájuk váró munkákra, mert sem motiváltsággal, sem fizikai erővel, sem kitartással, sem tűrőképességgel nem rendelkeztek. Ők voltak az általános iskolai oktatás „selejtjei”, akiket az ekkor már egyre inkább differenciálódó általános iskolák közül az ún. „hátrányos helyzetűek” (az elsorvasztott kisközségek bekörzetesített iskolái, a leromlott külvárosi iskolák és a városszéli lakótelepek mamutiskolái, ahova soha nem jutott elég pénz, megfelelő épület, elegendő taneszköz és megfelelően képesített pedagógus) a 8 éves kötelező tanulmányi idő alatt nem tanítottak meg jóformán semmire. Továbbtanulásra kizárólag ezekben a „hiányszakmákat” oktató szakmunkásképzőkben volt esélyük, amelyek azonban oktatásra és nevelésre részben tradícióik, részben képzési szerkezetük, részben oktatási és nevelési módszereik, részben pedig alacsonyan kvalifikált tantestületeik és nem kismértékben a velük szemben támasztott gazdasági és társadalmi igények következtében tökéletesen alkalmatlanok voltak.

Egy-egy ilyen iskolába a gyerekek 70%-a jött elégséges osztályzattal az általános iskolából, 80%-uk mögött iskolázatlan szülők álltak, és 40%-uk mögött deviáns vagy felbomlott család. A pedagógiai és pszichológiai problémáknak olyan tömegével kellett volna az őket oktató iskolákban a pedagógusoknak megbirkózniuk, ami még az ilyen feladatokra speciálisan felkészített iskolákat is próbára tette volna. Erre a próbára azonban soha nem került sor. A „belépő” szakmai iskolák alkalmazkodtak tanítványaikhoz, minimálisra szállították le tanulmányi követelményeiket, és minőségi szempontból tökéletesen igénytelen munkaerő-újratermelést folytattak. A legfőbb nevelési cél a munkamegosztási hierarachia alsó pozícióinak elfogadtatása, ill. az alattvalói helyzethez való alkalmazkodás besulykolása volt. A jellemző nevelési eszköz pedig a munkával való „leterhelés”, a kemény bánásmód, a parancsuralom és a büntetés.

Ez természetesen nem történhetett konfliktusok nélkül. 1984–86-ban a fegyelmi helyzetet vizsgáltam a középfokú iskolákban. Azt tapasztaltam, hogy a fegyelmi vétségek 73%-át ilyen típusú szakmunkásképzőkben követték el a gyerekek, az igazolatlan hiányzásoktól kezdve a tanárverésig. Amelyik gyerek nem teljesítette a tanulmányi követelményeket, de alkalmazkodónak bizonyult, az minden nehézség nélkül szakmunkás-bizonyítványt kaphatott, de akik a fegyelmi szabályokat megszegték, azoknak szinte sorozatban rendezték a fegyelmi tárgyalásokat, hogy bűneiket megtorolják, és büntetéseikkel a többiek számára is példát statuáljanak. Vagyis az idekerült gyerekeknek a szó hagyományos értelmében vett oktatását és nevelését ezek az intézmények ugyanúgy képtelenek voltak megoldani, mint korábban az általános iskolák. A gyerekeket pedig tobzódó pedagógiai dilettantizmus elszenvedéséért a konformitás jutalmául elnyert szakmunkás-bizonyítvány kárpótolta, mert szakképzetlen szüleikhez képest viszonylag biztonságos egzisztenciához juttatta őket. De mint utóbb kiderült, csak átmeneti időre.

A rendszerváltás után ugyanis, amikor a szocialista nehéziparra, az alacsony színvonalú technikára és az ezt működtetni képes alacsonyan képzett munkaerőre alapozott gazdaság kártyavára összeomlott, éppen az ezekben az iskolákban képzett szakmunkások váltak egyik napról a másikra tömegesen munkanélkülivé, és ezek az iskolák váltak gyakorlóhelyek híján működésképtelenné. Míg a 70-es, 80-as években a szocialista nagyüzemek ezekben a szakmákban versengtek a szakmunkás-utánpótlást biztosító tanulókért, és kedvező ösztöndíjakkal próbálták magukhoz kötni őket, most, hogy az üzemek tönkrementek vagy magánkézbe kerültek, igényeikkel, eszközeikkel és pénzükkel együtt egymás után vonulnak ki a szakképzésből.

Szorult helyzetükben a gyakorlóhely nélkül maradt iskolák a legkülönbözőbb kényszermegoldásokkal próbálkoznak: Egyes iskolákba már csak azzal a feltétellel veszik fel a gyerekeket, ha előbb gyakorlóhelyet szereznek maguknak. Ennek következtében virágzik a gyakorlóhelyek feketepiaca, ahol egy-egy élelmesebb vállalkozó több százezer forintot is elkér a szülőtől annak fejében, hogy elvállalja a gyerek szakmai oktatását. Más iskolák az üzemi tanműhelyek bezárását követően saját szűk kapacitású iskolai tanműhelyeikbe zsúfolják a gyerekeket, ahol a szakma megtanulása tökéletesen lehetetlenné válik. Megint mások bevezették a két műszakos gyakorlati képzést, vagy szakmai gyakorlat címén olcsó bérmunkát vállalnak a gyerekek munkaerejére alapozva. Valamennyi megoldásról elmondható, hogy nyilvánvalóan tovább csökkenti a szakmai képzés amúgy sem magas színvonalát, és növeli a gyerekek kihasználását és kiszolgáltatottságát.

Hogy az alulfejlett szocialista állami nagyiparra alapozott szakképzés nem felel meg a privatizáció útjára lépett magyar gazdaságnak, az a kormány számára is nyilvánvaló. Éppen ebből a megfontolásból indított el 1990-ben világbanki kölcsönnel (36 millió USD és ugyanennyi Ft a költségvetésből) és a Munkaügyi Minisztérium irányításával egy ifjúsági szakképzési fejlesztő programot. A program célja az, hogy a korábbi túlspecializált, rugalmatlan és alacsony hatékonyságú szakképzést széles alapozású, rugalmas alkalmazkodást biztosító, színvonalas képzéssé alakítsák át. A fejlesztési programban a szakmai képzés „elitje” (61 szakközépiskola) vesz részt, és a minisztériumnak távlatilag is az az elképzelése, hogy a világbanki segítséggel kidolgozott új modellt ebben az új iskolatípusban tegye általánossá. Az általunk annak idején „belépőnek” nevezett szakmák tanulói tehát ebből a programból is kimaradnak. Olyannyira, hogy a képzés irányítóinak nemcsak a szakmunkásképzők legalsó szakmáiról, de általában a 3 éves szakmunkásképző iskolák jövőjéről sincs határozott elképzelésük. Egyik (még nem „hivatalos”) javaslatuk szerint távlatilag a jelenlegi szakmunkásképzők egy részét (azokat, amelyekben már jelenleg is folyik szakközépiskolai képzés, tehát a magasabb presztízsű szakmákat oktatókat) ugyancsak át lehetne alakítani a világbanki kölcsönnel kikísérletezett új típusú intézményekké. A másik felét pedig (amelyek az alacsony presztízsű szakmákat oktatják) össze lehetne vonni a felnőttképzéssel, és 1-2 éves, kizárólag szakmai tárgyakat oktató intézményekként működtethetnénk tovább. Ha ez az elképzelés megvalósulna, a szakképzés fejlesztésére fordított sokmilliós befektetés azt „eredményezné”, hogy egy-egy korosztály durván 20–25%-a még a jelenleginél is igénytelenebb és alacsonyabb színvonalú képzettséggel lépne ki a munkaerőpiacra.

Ilyenformán nem lenne kétséges, hogy az alacsony presztízsű hiányszakmák alsó társadalmi rétegekből származó tanulói nemcsak a szocialista iskolarendszer vesztesei voltak, hanem a demokratikus átalakulásé is ők lesznek. Nagy az esély arra, hogy az iskolarendszer felső régióiban, a gimnáziumi oktatásban már érzékelhetően erősödő szelekció legyűrűzik a szakmunkásképzőkig, és a korábban hiányszakmákat tanulók mai utódai előbb-utóbb teljesen kiszorulnak a középfokú oktatási intézményekből, azoknak a szakképzetleneknek és marginálisoknak a számát gyarapítva, akiknek felnőttkori segélyezése, büntetése és ápolása egyre többe fog kerülni az alsó rétegek oktatási szükségleteivel szemben évtizedek óta következetesen közömbös és szűkmarkú magyar társadalomnak.

• Oktatás