Liskó Ilona

Nyomtatóbarát változat

A beiskolázott tanulók számának az elmúlt 3 évben bekövetkezett változásai alapján az egyes szakmacsoportokat négy kategóriába soroltuk:

1. erősen növekvő: a növekedés mértéke meghaladja a 10%-ot;
2. enyhén növekvő: a növekedés mértéke nem éri el a 10%-ot;
3. enyhén csökkenő: a csökkenés mértéke nem éri el a 10%-ot;
4. erősen csökkenő: a csökkenés mértéke meghaladja a 10%-ot.

(Forrás: Tanévnyitó Statisztikai Tájékoztató)

Csökönyös tendenciák

Ha figyelmesen megvizsgáljuk a létszámváltozások irányát és mértékét, akkor meglepetéssel kell tapasztalnunk, hogy ezek számos esetben egyáltalán nem követik a gazdasági szerkezetváltozás tendenciáit és a munkaerő-piaci kereslet alakulását, sőt gyakran kifejezetten ellentétesek azzal. Érthetetlennek tűnik például, hogy a gépgyártás miért tartozik az enyhén növekvő létszámú csoportba, arról nem is beszélve, hogy a kohászat miért szerepel az erősen növekvő létszámú képzési ágazatok között, hiszen nem kétséges, hogy az ezekhez az ágazatokhoz tartozó munkahelyeken az elkövetkező években csökkenni fog a munkaerő és ezen belül a szakmunkások iránti kereslet. Az építőipar az oktatási statisztikában az enyhén növekvő szakmacsoportok közé tartozik, miközben a munkaügyi statisztikák szerint az elmúlt három évben 19%-kal csökkent az ebben az iparágban foglalkoztatottak száma. A szakmunkásképzőkben mindössze 2,7%-kal csökkent a növénytermesztő szakmákat tanulók aránya, a mezőgazdaságban foglalkoztatottak létszáma viszont 34%-os csökkenést mutat. (Forrás: KSH Munkaügyi statisztika, 1992)

Arra is nehéz feleletet találni, hogy vajon miért tartozik a műszeripar az erősen csökkenő, a villamosipar pedig az enyhén növekvő létszámú ágazatok közé, vagy hogy miért csökkent az elmúlt 3 évben a kereskedelmi és vendéglátó-ipari szakmákra beiskolázott tanulók száma, amikor az ezeken a területeken foglalkoztatottak aránya ugyanebben az időszakban 8%-kal emelkedett. Ezek a szakmák részben a technikai modernizációhoz, részben a szolgáltatáshoz kapcsolódnak, ennél fogva a közeljövőben minden bizonnyal erősen növekvő kereslet mutatkozik majd irántuk.

A szakmunkásképzés rugalmatlan viselkedésének ékes bizonyítéka az is, hogy a szakmacsoportok nagyobbik felében (a 22-ből 13-ban) a beiskolázási létszámok változása az elmúlt 2 évben nem haladta meg a plusz-mínusz 10%-ot. Általánosságban is elmondható tehát, hogy a radikális gazdasági szerkezetváltást nem követi a képzési struktúra hasonló ütemű átalakulása. A képzési rendszer továbbra is őrzi a hagyományokat, és a korábbi szerkezeti arányokat konzerválja.

Tehetetlenségi nyomaték

Ennek valószínűleg, több oka is van. Az első a nagy rendszerek általánosan tapasztalható tehetetlenségi nyomatéka. Az iskolarendszer természeténél fogva nehezen változik, és ez alól még egy olyan, a gazdaság által szigorúan determinált képzési forma sem kivétel, mint a szakképzés. Egy-egy képzési szakasz 3 évig tart, a már beiratkozott gyerekek képzését akkor sem lehet megszakítani, ha közben kiderül, hogy az adott szakmában jelentősen csökken a kereslet. Egy-egy új szakma oktatásának a bevezetése pedig csak fokozatosan történhet, mert a megfelelő tárgyi és személyi feltételeket nem lehet egyik napról a másikra megteremteni.

A másik ok valószínűleg az egyes intézmények szintjén keresendő. A szakképző iskolák némelyike olyan értelemben is a régi reflexek szerint működik, hogy a megváltozott helyzetben is „felsőbb” utasításra, illetve kezdeményezésre vár. De miután az oktatásirányítás új szakképzési koncepciója még csak az általánosságok szintjén került nyilvánosságra, és az új közoktatási törvénnyel együtt az új szakképzési törvény megalkotása is késik, a várakozási idő egy kissé elhúzódott.

Más iskolákban éppen ellenkezőleg, az intézményi szintű változtatási készség dominál. Az iskolák egy része éppen a gazdasági szerkezetátalakítás hatására önálló fejlesztési programokba kezdett, amelyek keretében új képzési formák és a korábbitól eltérő szakmák bevezetésével próbálkozik.

Mindemellett az intézmények, illetve az ott dolgozó pedagógusok érdekei érthető módon a meglévő képzési arányok megőrzését diktálják (ehhez köti őket képzettségük és eddigi gyakorlatuk), és „védekező mechanizmusokat” léptetnek életbe a túlélés, illetve az egzisztenciális biztonság megőrzése érdekében (például a nagyvállalatok bezárása miatt megszűnt régi gyakorlóhelyek helyett ugyanazoknak a szakmáknak az oktatása céljára új tanműhelyeket bérelnek, építenek stb.).

A régi szakképzési szerkezet továbbélésének következő magyarázata a szakmunkástanulók hagyományos iskolai helyzetével kapcsolatos. Bármilyen gazdag formáit tapasztaljuk is ezekben az iskolákban az átalakulásnak, egy nagyon lényeges szempontból szinte semmi sem változott. A szakmunkásképző iskolák valószínűleg most is ugyanolyan személytelen munkaerő-újratermelést folytatnak, mint eddig, és ugyanúgy nem gyerekközpontú iskolák, mint ahogy hagyományosan sem voltak soha azok. Erre utalnak empirikus szociológiai kutatásunk frissen szerzett tapasztalatai is. A szakmunkásképző iskolákban készített esettanulmányokból az derül ki, hogy az iskolák alig tudnak valamit a gyerekek társadalmi hovatartozásáról, családjairól és mikrokörnyezetéről. De ugyanígy nem tudnak semmit arról sem, hogy mi lesz az iskolát befejező gyerekek további sorsa. Arra a kérdésre, hogy a tavalyi végzősök milyen arányban és hol tudtak elhelyezkedni, az iskolák döntő többsége nem tudott érdemi választ adni.

Az elmúlt években, amikor ezeknek az iskoláknak az volt a legfőbb céljuk, hogy mechanikusan kiszolgálják a szocialista nagyipar munkaerőigényeit, és amikor a teljes foglalkoztatottság körülményei között a szakmunkás-bizonyítványt szerzett gyerekek egzisztenciája szinte garantáltan biztosítva volt, az iskoláknak ezekkel a kérdésekkel nemigen kellett foglalkozniuk. A helyzet azóta alapvetően megváltozott, de a gyerekekhez való viszonyukat illetően az iskolák ma is ugyanolyan személytelenek és közömbösek, mint korábban. Lényegében nem is kíváncsiak arra, hogy mit kezdenek a náluk megszerzett végzettséggel. Úgy vélik, ez nem tartozik a kompetenciájukba, a gyerekek további sorsáért a családok viselik a felelősséget.

Szülő! Dönts!

A liberális oktatásirányítás is igen komoly szerepet szán a gyerekek iskoláztatásában a szülői döntéseknek. A fejkvótás finanszírozási rendszer minden korábbinál hatásosabb beleszólási joggal ruházza fel a szülőt (ha nem tetszik neki az adott szakma, nem íratja oda a gyerekét, és akkor az iskola nem kapja meg az adott szakma oktatásához szükséges fejkvótát), mondván, hogy így a kereslet-kínálat piaci szabályai szerint alakul át a képzési struktúra. Ez a mechanizmus azonban éppen a szakmunkásképzés esetében működik a legkevésbé. Köztudott, hogy a szakmunkásképzők hagyományosan az alsó társadalmi rétegek gyerekeinek iskolái. Ezekben a társadalmi rétegekben a szülők nem rendelkeznek határozott iskoláztatási stratégiával, és a gyerekeknek nincsenek konkrét pályaelképzeléseik. Ráadásul az egyre erősebben szelektáló iskolarendszerben kellene versenyképesnek maradniuk gyenge tanulási motiváltsággal és ennek megfelelően rossz általános tanulmányi eredményekkel. Ha ehhez még hozzászámítjuk a tájékozottság hiányát is, ami az alsó társadalmi rétegekre iskoláztatási kérdésekben jellemző, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a fejkvótás finanszírozási rendszerrel kapott szülői jogosítványok éppen ezekben a társadalmi rétegekben töltik be a legkevésbé funkciójukat. Itt élnek a legkevésbé a szülők a szakmák közötti racionális választás lehetőségével, és így éppen itt képesek a legkevésbé megfékezni azokat az intézményi érdekekből fakadó túlélési stratégiákat, amelyekkel az iskolák a hagyományos szakmastruktúrát konzerválják.

A liberális oktatásirányítási elképzelések szerint az iskolák autonóm szakmai törekvéseinek másik korlátját az önkormányzatok oktatáspolitikai (illetve szakképzési) koncepciói jelentenék. Esettanulmányaink tapasztalatai szerint azonban ezek a korlátok a gyakorlatban szinte alig működnek. A szakképző iskolák és az önkormányzatok együttműködése a legtöbb esetben problematikus. A problémák részben abból fakadnak, hogy a szakképző iskolák egy része a megyei önkormányzatok irányítása alá tartozik, amelyek túlságosan távol vannak az iskoláktól, és gyenge irányító apparátusokkal rendelkeznek. Az iskolák másik része helyi önkormányzatok irányítása alatt áll ugyan, de igen gyakran megyei, sőt országos beiskolázási feladatokat is ellát. Márpedig egy-egy települési önkormányzattól nemigen várható, hogy más települések szakmunkásigényeit is felmérje, és ennek alapján készítsen szakképzési koncepciót.

Ily módon a legtöbb esetben az a jellemző, hogy az iskolák magukra maradnak fejlesztési koncepcióik kidolgozásával, vagyis legfőképpen saját intézményi érdekeiknek megfelelően készítik el azokat. A fenntartó önkormányzatok többsége nem tud és nem is akar élni a beleszólás vagy a korlátozásirányítás lehetőségével.

A legtöbb szakképző iskola korrekt távolságtartással viszonyul fenntartó önkormányzatához és viszont, legfeljebb az anyagiak tekintetében vannak konfliktusaik. A vita többnyire arról szól, hogy megkapja-e az iskola a neki járó teljes fejkvótát, mikor kapja meg, és esetleg kap-e valamilyen céltámogatást vagy többletfinanszírozást is. A legtöbb esetben természetesen nem kap, hiszen az önkormányzatok szegények, és a finanszírozás legfőbb szempontjának azt tekintik, lehet-e valamit spórolni e szűkös esztendőkben ezeknek az iskoláknak a költségvetéséből. Márpedig a szakképzési szerkezet átalakítása jelentős beruházásokat, illetve többletfinanszírozást igényelne. És ezzel elérkeztünk a szakképzési struktúra átalakításának legfőbb akadályához, a pénzhiányhoz. Ennek feloldása azonban már nem intézményi és nem is önkormányzati szintű feladat. Ezen a téren csak akkor remélhetünk megoldást, ha a rendelkezésre álló központi pénzforrásokat az oktatásirányítás azokra a területekre koncentrálja, ahol a képzési szerkezet átalakítása a legsürgősebb változtatásokat igényli.

• Oktatás