Liskó Ilona

Nyomtatóbarát változat

Véletlen minta alapján 60 iskolát választottunk ki (30 általános és 30 középfokú iskolát), ahol 1991 tavaszán intenzív módszerekkel (részt vevő megfigyelés, dokumentumelemzés, esettanulmány-készítés) követtük nyomon az igazgatóválasztások folyamatát. Az alábbiakban a kutatás első tapasztalatait foglaljuk össze.

Figyelmező demokrácia

Hogy virágzásnak indult a demokrácia, és az új önkormányzati testületek éberen őrzik demokratikus jogaikat, arra elsősorban munkatársaink hűvös, és bizalmatlan fogadtatása utalt. Többször előfordult, hogy az önkormányzati ülésekre, tantestületi értekezletekre nem engedték be őket, vagy gondosan megszavaztatták a testületeket: engedélyezik-e részvételüket. Ilyesmi a tanácsi irányítás idején nem fordulhatott elő. Akkor egy „felülről” jött „elvtársnak” szabad bejárása volt az ilyen fórumokra. Igaz, azokon a fórumokon nem is igen történt semmi lényeges. Most mindenki résen van, és mindenki kényes a demokráciára.

Ugyancsak az élénkülő demokrácia biztos jele az állandó készenlét és „résenlét” minden hazugsággal és csalással szemben. Ami eddig finoman eltussolható volt, az most rendre kiderül, lelepleződik, sőt botrány támad körülötte. (Azonnal kitudódik például, az egyik igazgatójelölt meghamisította a diplomáját, hogy a másik igazgatónak nincs egyetemi végzettsége, hogy a harmadik pályázó egy negyedik pályázatból másolta ki a vezetői programját stb.)

Megnőtt a nyilvánosság szerepe is. A helyi sajtó mindenütt nagy figyelmet szentel az igazgatóválasztásoknak. Magától értetődővé vált, hogy konfliktushelyzetben a szereplők a nyilvánossághoz (sajtóhoz) fordulnak védelemért, amennyiben úgy érzik, hogy sérelem érte őket. A nyilvánosság hatása azonban kétséges: a legtöbb esetben csak nehezen kiheverhető botrányt kavar.

Az iskolák is és az önkormányzatok is tele vannak várakozással. Mindenütt a tiszteletre méltó, alkalmas és hiteles új vezetőket várják, de azok sehogyan sem akarnak előkerülni. A legtöbb jelöltről kiderül, hogy van valamilyen „pártállami” múltja, s ha nem is kompromittálódott túlságosan, a kompromisszumait azért megkötötte. Úgy látszik, nemigen sikerül csupán a szakmai kvalitások alapján, a múlttól függetlenül értékelni az embereket. Így a vezetők kiválasztását továbbra is ideológiai szempontok uralják.

A pártos múlt döntő szerepe a megmérettetésben arra kényszeríti a jelölteket, hogy ha netán hittek is valamiben, azt most megtagadják, és kétségbeesetten bizonygassák, hogy csak érdekből voltak párttagok. Ezzel a korábban már alaposan megnyirbált emberi méltóságuk maradék morzsáit is elveszítik. Ráadásul, hogy hitelesebben hangozzék múltjuk megtagadása, sokan most újabb hamis ideológiai fogadkozásokba kezdenek. Nem elégszenek meg párttagságuk indokának utólagos átminősítésével, hanem görcsös erőfeszítéseket tesznek titkos vallásos múltjuk feltárására is. (Az egyik volt munkásőrpályázóról például kiderült, hogy apja presbiter volt, ő maga is templomban esküdött, sőt gyerekeit is megkereszteltette titokban.) Ebben a mai elvárásokra kacsintgató ideológiai hadakozásban a szakmai szempontok megint jelentőségüket vesztik. Az iskolavezetői programot ugyan minden pályázó gondosan elkészíti, de ennek ugyanúgy nincs jóformán semmi jelentősége, mint ahogy 1986-ban sem volt.

Jelöltek és győztesek

Országos adatok még nem állnak rendelkezésünkre, de a budapesti adatokból már látszik, hogy az idén sem tolongtak a pályázók. Elsősorban azért, mert a tanítást hivatásuknak tekintő pedagógusok továbbra sem kívánkoznak az igazgatói székbe, hiszen jól tudják: az igazgató munkaidejének legfeljebb 20 százaléka pedagógusi munka, a többi adminisztráció, szervezés és menedzselés. Ráadásul mindezt olyan feltételek mellett kell produkálni, amikor az oktatás irányítása és finanszírozása egyaránt a legteljesebb mértékben bizonytalan.

Nem csoda, hogy a fővárosban meghirdetett 26 igazgatói állásra mindössze 46 pályázat érkezett. Egy igazgatói helyre tehát átlagosan 1,7 fő pályázott. A 46 pályázatból 19-et gyújtott be a „hivatalban lévő” igazgató (47 százalék). A 27 új pályázóból pedig 15 volt a tantestület tagja (56 százalék). A külső pályázókkal szemben a tantestületek éppoly bizalmatlanok, mint 1986-ban voltak. Ha egy külső pályázó egy belsővel áll szemben, a belsőnek van nagyobb esélye, még ha kompromittálódott káder is az illető.

Minél inkább káder volt a régi igazgató, annál több a konfliktus utódja megválasztása körül. Ha viszont a régi igazgató apolitikus szakember volt, nincs felbolydulás, a választás csöndben zajlik, s a régi igazgató mandátumának meghosszabbítása szinte bizonyosra vehető. Megfigyelhető, hogy a volt káderigazgatók közül legelőször éppen a jobbakat, a nagyobb formátumú személyiségeket buktatják meg, akik káderként jó menedzserek voltak, és jó iskolákat csináltak. Róluk tudtak többet, az ő pályafutásuk volt a látványosabb. A jellegtelen, a mindenféle hatalomhoz alkalmazkodó, adminisztrátorigazgatóknak nagyobb az esélyük, hogy átjussanak a mostani választások rostáján. A legsúlyosabb választási konfliktus azokban az iskolákban van, ahol korábban is konfliktus volt a testületen belül az iskolavezetés és a testület (vagy legalábbis annak egy része) között! 1986-ban a tantestületek többsége langyos állóvíz benyomását keltette: az igazgatók és famulusaik uralták az iskolákat, a hatalmon és kedvezményeken kívül rekedtek rezignáltan tűrtek. A makacsul ellenzéki pedagógusok maroknyi csoportja pedig iskoláról iskolára vándorolt. Most viszont szinte minden tantestületben látványosak az ellentétek. A választóvíz többnyire a régi iskolavezetéshez való viszony. Az ellenzék hangos és elszánt, nyíltak a konfliktusok. Az ellenzéki csoportok többnyire a PDSZ köré szerveződnek. Általában kisebbségben vannak, és megszerveződésük óta nem is növekedett a népszerűségük. Többnyire csak ahhoz van erejük, hogy megbuktassák a hivatalos jelölteket, de ahhoz már nincs, hogy saját jelöltjeiknek népszerűséget szerezzenek, és elfogadtassák őket a többiekkel. A tantestületek régi, kommunista vezetői és kegyeltjeik (akik általában a testület idősebb tagjai) többnyire a régi pedagógus-szakszervezetbe tömörülnek, ott próbálják érvényre juttatni érdekeiket. Így a tantestületekben – legalábbis a konfliktusokkal bővelkedőkben – a régi szakszervezetek is soha nem tapasztalt jelentőséghez jutottak.

Aktív és bizonytalan önkormányzatok

Az 1986-os választások idején a választási bizottságokat a tanács, ha nem is jelölte, de vagy javaslatot tett a tagjaikra, vagy sugallta, milyen összetételű bizottságot látna szívesen. Most a bizottságok összeállításához az önkormányzatnak nincs semmi köze. A bizottságok összetétele általában létező érdekcsoportoknak felel meg. (Pl. a régi és az új szakszervezet képviselői vagy az alsó és felső tagozat képviselői stb.) 1986-ban a választási bizottságok elsősorban az oktatási törvényben előírt szabályok betartásán őrködtek, az igazgatójelöltekkel kapcsolatban nem foglaltak állást, sőt hangoztatták „semlegességüket”. Most a nyílt és leplezetlen érdekütközések során nem ritka, hogy a választási bizottságok tagjai maguk is határozottan korteskednek egyik vagy másik pályázó mellett.

Az igazgatóválasztások körüli csatározásoknak azonban csak az első szakasza zajlik a tantestületeken belül. A harcok kimenetelét végül is az dönti el, hogy a testület többségétől bizalmat nyert pályázót kinevezi-e a képviselői testület.

Tapasztalataink szerint felesleges minden olyan aggodalom, amely az önkormányzatok hatalmát (illetve demokratikus jogait) a tantestületektől félti. Több olyan esetet találtunk, amikor az adott pályázót a tantestület többségének egyetértése ellenére sem nevezte ki az önkormányzat, mert nem látta megfelelőnek. Ma sem lehet igazgató olyan pályázóból, akit az önkormányzat nem támogat. Ezt vagy előre közlik, és akkor a pályázó inkább visszalép, vagy megvárják, amíg a jelölt megszerzi a többség támogatását, és akkor közlik vele, hogy nem nevezi ki az önkormányzat. Vagyis a tantestületeknek most sincs több joguk, mint eddig: a tantestület nem érheti el, hogy az legyen az igazgató, akit ő akar, csak azt, hogy az ne legyen, akit nem akar. Márpedig ennyi jogot meg kellene őrizni már csak azért is, mert a testület bizalma és együttműködési készsége nélkül nehezen lehet sikeresen irányítani egy iskolát.

Az 1986-os és az 1991-es választások közötti különbség az önkormányzatok szintjén még látványosabb, mint a tantestületekben. 1986-ban a tanácsok nagyon jól ismerték a választásra vonatkozó rendelkezéseket, sőt azt is pontosan tudták, hogyan lehet kijátszani őket. Az ún. „alaki szabályokat” kínosan betartották, miközben informális eszközökkel a háttérből manipulálták a folyamatban résztvevőket.

Az új önkormányzatok viszont (pártállásra való tekintet nélkül) aggasztóan bizonytalanok. Bizonytalanságuknak három forrása van: az egyértelmű jogi szabályozás hiánya, az érvényes jogszabályok ismeretének hiánya és a jogi szabályozás értelmezésében jelentkező bizonytalanságok.

Olykor olyan régi rendelkezéseket is betartanak, amelyek a rendszerváltozás miatt értelemszerűen érvényüket veszítették. (Pl. a megyei önkormányzatokkal véleményeztetik a pályázatokat, holott az nekik nem „felettes szervük” többé.) Máskor a létező törvényes előírásokat sem tartják be. (Az egyik városban pl. a fideszes önkormányzat nem nevezte ki a megválasztott igazgatókat, mert a törvény felülbírálatára vár.)

A pályázatok korábban előírt „felső” véleményezése pl. a jelenleg érvényes rendelkezések szerint már nem kötelező. Mégis mindenki véleményeztet, mert mindenki bizonytalan saját ítéletében, és nem meri vállalni a felelősséget. Ráadásul mindenki mással véleményeztet, attól függően, hogy kiben bízik jobban, és kit tekint a felettesének. (A gimnáziumok pályázatait pl. a megyei önkormányzatokkal, a szakmunkásképzőkét az ágazati minisztériumokkal és egyik-másik iskoláét a megyei pedagógiai intézetekkel is véleményeztetik.) Természetesen abban sincs semmi változás, hogy ezek a „felülről jött” vélemények a jelöltek személyes ismeretének hiányában ugyanolyan felületesek és semmitmondóak, mint a tanácsrendszer idejében voltak.

Hogy az önkormányzatok részéről egyáltalán ki foglalkozik a választási ügyekkel, az is a legnagyobb bizonytalanságra utal: van ahol a személyzetis, van ahol a művelődésiosztály-vezető vagy helyettese, és van ahol maga a polgármester. Az is nagyon változó, hogy az oktatási bizottságoknak mekkora szerep jut a választásokban: van ahol semmilyen, és van ahol nagyon lényeges.

Az önkormányzatok bizonytalansága valószínűleg nemcsak a jogi szabályozás és a jogértelmezés terén tapasztalható gyakorlatlanságból fakad, hanem a helyi struktúrák átmenetiségéből is. Több választást bonyolító önkormányzatnál éppen most folyik a régi apparátus átalakítása. A régi emberek vagy már nincsenek a helyükön, vagy még ott vannak, és rettegve féltik az egzisztenciájukat. Újak pedig vagy még nincsenek, vagy annyira kezdők, hogy éppen most ismerkednek munkakörükkel. Az egyik városban pl. egy 4 órás állásban átmenetileg foglalkoztatott nyugdíjas (volt személyzetis) bonyolította le a választásokat.

Újdonság viszont, hogy a választások ügyében helyenként a vagyonukat és iskolájukat visszaváró egyházak is aktivizálódtak. Az egyik faluban pl. az iskola hitoktatója biztatta az egyik vallásos tanárt, hogy pályázzon az iskola régi reformkommunista igazgatónőjével szemben. Másutt az egyház menedzselte az egyik pályázót annak reményében, hogy olyan ember lesz a gimnázium igazgatója, aki majd nem gördít akadályokat az iskola visszaegyházasításáért vívott harcban. Az egyházak aktivitása ugyancsak az ideológiai szempontokat erősíti a választási küzdelmekben, és növeli a szakmaiság háttérbe szorulásának esélyét.

Megüresedő helyek

Ezzel szemben a szülők, vagyis az iskolai szolgáltatás „fogyasztói” részéről szinte alig tapasztalható aktivitás a választási folyamatokban. Szinte teljesen hiányoznak még azok a szülői szervezetek, amelyek beleszólási jogokat érvényesíthetnének. Ahol kezdeményezés történik a szülők aktivizálására (pl. aláírásgyűjtésre), ott az mindig a tantestületekből indul, és szinte mindig a korábbi kommunista káder igazgató megbuktatása céljából.

Látványosan és sok konfliktussal zajlik tehát a rendszerváltás az iskolákban. Az eredmény nem kétséges: a káder igazgatók napjai meg vannak számlálva. A heves csatározásokban sokan szereznek sebeket, és sok jobb sorsra érdemes volt párttagigazgató is áldozatul esik. A jövő azonban még felettébb bizonytalan. Nemcsak azért, mert egyre több az olyan helyzet, amikor az egymásnak feszülő iskolán belüli és iskolán kívüli érdekcsoportok ahhoz már elég erősek, hogy egymás terveit meghiúsítsák, de ahhoz még nem, hogy saját jelöltjeiket juttassák pozícióhoz, vagy az ellenfeleikkel konszenzusra jussanak, és így egyre több iskola marad igazgató nélkül, hanem azért is, mert egyelőre még nem látszik feltűnni semmiféle garancia arra, hogy a káderek megüresedő helyét szakmailag felkészült és kompetens szakemberek veszik át.

A szerző az Oktatáskutató Intézet tudományos munkatársa.

• Oktatás