Eörsi János

Nyomtatóbarát változat

A feltétel nélküli hit úrrá lett a koalíciós partnereken, mihelyst némi egyház- és agrárügyi engedményeket juttattak neki. Így aztán nem is nagyon hallgatta végig az ellenzék ellenvetéseit, úgy szavazta meg, a december 30-ról 31-re virradó éjt nappallá téve, pénzügyminiszteri vezényszóra, az 1992. évi büdzsét.

Hitkérdés volt már a Kupa-féle prognózis is, amely a ’92-ben várható költségvetési bevételek, s ebből egy lépéssel levezethetőleg az elkölthető összpénzek előrejelzésére szolgált. Amint ismert, a prognózis szerint az idén már, ha lassan is, de növekedésnek indul a nemzetgazdaság (a bruttó hazai termék 1-2 százalékkal gyarapodik), és a tavalyi 35-37 százalékról 20-25-re mérséklődik az infláció. E számokat novemberben független intézmények (Kopint, Gazdaságkutató) is, és most, az általános vitában Tardos Márton és Békesi László ellenzéki vezérszónokok is túlzottan optimistának ítélték meg. De hogy borúlátóbb előrejelzést vegyen bárki is elő, arról már végleg nem lehetett szó, ezt az ellenzék se forszírozta. Inkább a rossz struktúrát vette össztűz alá Tardos Márton és Gaál Gyula: szűkül a nemzetgazdaság, csökkennek az adóbevételek, takarékos költségvetést kellene készíteni. De ez nem megy a régi, órendszerbeli módszerrel, államháztartási reformra volna szükség, amit a Megújhodás programjában meg is ígértek, pontosan meg kell határozni, mely feladatok hárulnak az államra és ez mibe kerül, még ha ez nem is kedvez némely kedvezményezett rétegeknek. A költségvetés arról tanúskodik, hogy a kormány nem akarja meghozni a reformhoz szükséges népszerűtlen intézkedéseket. Ha pedig nem vállalkozott rá eddig, eztán sem fog, mivel az 1993-as költségvetés már választási költségvetés lesz.

A kincstár optimista, mondván, hogy mélyponton vagyunk, ennél mélyebbre már nem süllyedünk. Lecsitítása ez azoknak a kormányzaton belülről is, a koalícióból pedig különösképp kihallatszó hangoknak, amelyek a monetáris-fiskális terror ellen lázadozva, „gazdaságélénkítést” követelnek. Ami az inflációt illeti, csakugyan okos dolog mérsékeltebb árdrágulást hirdetni kincstári tekintéllyel, hátha tényleg bejön belőle valami. Tavaly az inflációra vonatkozó előrejelzés teljesült, ami csakugyan komoly eredmény; a gazdasági visszaesesés azonban felülmúlta a kincstári jóslatot. Emiatt a tavalyi törvényben előrejelzett 79 milliárd forintos hiány 114 milliárdra duzzadt (ami 56 milliárdra rúgó bevételkiesésnek és 20 milliárdos kiadásbeli megtakarításnak tudható be). Érdekes módon ezeket az adatokat a mostani költségvetés megszavaztatása után egy héttel hozták nyilvánosságra, a képviselők még „csak” 102 milliárdos deficitről értesülhettek és 12 milliárdos megtakarításról. Könnyen meglehet, hogy 8 milliárd megtakarítást átgörgetnek erre az évre… Szerencsére a lakossági megtakarítások váratlanul megugrottak tavaly, és ennek köszönhetően a hiány még nem terheli meg a Köztársaság fizetési mérlegét; emiatt döngette is a mellét Kónya Imre frakcióvezető a költségvetési vita alatt, mintha a sok megtakarítás is a koalíció érdeme lett volna. Hát, igen: amely gazdasági folyamat kedvező, az kormánypárti is egyben.

Az elfogadtatott törvény szerint közel 69,8 milliárd forint lesz a költségvetési hiány az idén. Még expozéjában Kupa Mihály pénzügyminiszter kérlelte a képviselőket, vegyék komolyan a hiány előirányzatát, ne próbálják tovább növelni módosítványaikkal. Az államadósság-törlesztés a behajtandó követeléseket meghaladólag is több mint 130 milliárdba kerül – érvelt –, ami nem kevés az 1051 milliárdos kiadási főösszeghez képest. Azonban – állította az ellenzék – a valóságosnál jóval alacsonyabb hiányt mutatnak ki! Az igazi mérleg Orbán Viktorok számítása szerint 40-50 milliárddal rosszabb, mint amit meghirdettek, Gaál Gyula pedig kétszeres hiányt emlegetett, részint amiatt, mert idén először teszi rá a kezét a központi költségvetés a privatizációs bevételek nagy részére, részint pedig az elszámolási szabályok változása miatt, aminek mérlegjavító hatását, számvevőszéki információt idézve, 20-40 milliárd forintra taksálta a szónok 30-án déltájban, a megüresedett kormánypárti padsorok előtt.

A ködfátylat, amely a valóságos folyamatokra borult, tovább vastagította, hogy a költségvetés bázisszemlélettel készült, vagyis a ’91-es kiadásokból indult ki ahelyett, hogy az ellátandó feladatokból, „alulról építkezve” vezette volna le a szükséges költségeket. Ekképpen először is a múlt a kész tények erejével szabja meg a prioritásokat, és igen szűk tér nyílik a legfőbb népképviseletnek a fontossági sorrendek megváltoztatására. A múlt azáltal válik jelenné, hogy a „báziselőirányzatokat” megszorozzák az úgynevezett bér- és dologi automatizmus 10, illetve 5 százalékával (ennyivel növelhetik a költségvetési intézmények működési kiadásaikat), más tételeknél pedig szövegesen, ám igen homályosan indokolt változtatást irányoznak elő. Ebből ered a képviselő másik hátránya az apparátusokkal szemben: nem lehet ellenőrizni az egyes kiadások tartalmi helyességét. Nemzetbiztonsági bizottsági tag főszerkesztőnk kérdéseire például készséggel válaszolt Gálszécsy miniszter úr, így megtudhatta, hogy hány autót használ a Nemzetbiztonsági Hivatal; de ki tudja megmondani, hogy tényleg kell-e ennyi autó? (Független szakértőt főszerkesztőnk nem alkalmazhatott, mivel a bizottság ülései titkosak.) A legtöbb esetben a kormányzat képviselőinek szakszerű válaszai is elmaradtak a bizottsági üléseken, majd pedig – apparátusi javaslatra – futószalagszerűen ítélkezett a kormánytöbbség a képviselői indítványok fölött. Pedig a liberálisok igen komolyan vették a költségvetési vitát, többnyire forrást kerestek, fölöslegesnek ítélt kiadásokat pécéztek ki. De még az egyszerűbb összefüggések is szétmállottak a papírkásahegyben. Példaképpen emeljünk ki találomra egy papírt e hegyből: Rózsa Edit (SZDSZ) meg kívánná szűntetni a biztonsági szolgálatoknál, a honvédségnél és az igazságügynél előirányzott lakástámogatást, hogy a felszabaduló összeget koncentrált alapokba helyezve lehessen segíteni a fiatalok lakástámogatását és a magánerős lakásépítkezést. Ám a házbéli ügymenet sajátságánál fogva e javaslat elemei külön-külön sorolódtak be a többi biztonsági hivatali, honvédségi stb. módosítvány közé, úgyhogy egyenként szavazták le őket, fél usque tíz óra eltéréssel.

Persze, hogy bázisszemléletű a költségvetés – magyarázta a pénzügyminiszter –, hiszen az állami feladatok pontos meghatározásához törvények kellenének. Nincsenek törvények, mert a koalíció adós a megfelelő politikai döntésekkel, és ekképpen Kupa Mihály – látszólag – a technikus hálátlan szerepére van kárhoztatva. ’91 elején, a négyéves program megírásakor nyitva kellett hagynia a politikusi kérdést, lesz-e vajon Expo és kárpótlás. Lett. A kárrendezési hivatalok támogatása a tavalyi 651 millióról 1 milliárd fölé ugrik (ezenkívül a politikaiak kárpótlására a törvényjavaslat szerint 6 milliárdot, a végleges törvényváltozat szerint 5,4 milliárdot különítenek el); az Expóra 2 milliárd forint rendkívüli kiadást terveznek, a Világkiállítási Programiroda normális 28 millióján felül. (A főváros ezenkívül még 1,8 milliárdot szeretett volna a Lágymányosi híd építésére, de csak egyharmadnyi hídravalót, 600 milliót szavaztak meg neki.) Hátramaradt az idei évre a szociális törvény, ez a körülmény viszont arra késztette a költségvetési bizottságot (név szerint az MDF-es Markó Istvánt), hogy e törvény meghozataláig zároltassa a rehabilitációs programokra, az idősek, fogyatékosok klubjaira és még kilencféle szociális célra szánt 1,5 milliárd forintot. Igaz, a szociális bizottság elérte, hogy – a társadalombiztosítás profiltisztítása, azaz feladatoktól való megszabadítása jegyében – 3,6 milliárd forintot segélyezésre fordítson a magyar állam. (A más ügyekben eléggé kisemmizett bizottság ezúttal arra a megtakarításra csapott le, amely a betegszabadságról szóló törvény tervezettnél kisebb költségvetési terhe miatt állt elő; ezt a törvényt a költségvetés részletes vitáját megszakítva szavazták meg.) Most terítékre kerül a nemzetiségi törvény, de nincs pénz annak végrehajtásához, a kisebbségi önkormányzatok megalakításához. A kisebbségi választásokat némely képviselők 2, mások 2,5 milliárddal szerették volna támogatni; emellett többen szorgalmazták – szintén eredménytelenül – a kisebbségi szervezetek támogatására előirányzott 220 milliárd megemelését.

Van viszont két terület, ahol egyelőre nincs törvény, mégis előrébb lopakodott a gazdasági csúcsminiszter. Az egyik a privatizáció: az új rendszer vagyonpolitikai irányelvei többek között azért váratnak magukra ’90 ősze óta, mert nem sikerült a kormánynak dűlőre jutnia abban a kérdésben, mi legyen a privatizációs bevételekkel: a korábbi kormány filozófiáját követve, az államadósság csökkentésére fordítsák-e , vagy a privatizáció kockázatait finanszírozzák-e vele, ahogy az ÁVÜ szeretné? Azáltal, hogy most a költségvetési törvény megelőzte a privatizációs szabályozást, és hogy a 20 milliárd forint a központi büdzsét illeti meg a 45 milliárdos tervezett privatizációs bevételből, föltétlenül tovább növekszik a csúcsminiszter befolyása a magánkézbeadás ügyeiben.

A másik kódexhiányban szenvedő terület: az államháztartás. Júniusban beterjesztettek egy törvényjavaslatot, amely előírta volna, hogy az idei évtől fogva a költségvetéskészítés terminusait: nyújtsa be a kormány a költségvetési irányelveket augusztus végéig, a törvényjavaslatot pedig október 15-ig nyújtsa be, a parlamentnek pedig november 30-ig meg kellene határoznia a bevételi, kiadási főösszeget és a hiányt, ezután már csak e főszámokon belül mozoghatnak a képviselők módosítványaikkal. A mostani költségvetés enyhén szólva nem így készült, és a pénzügyminiszter, azok után a szemrehányások után, amelyekkel határidőügyben illették, mindennemű jövőre vonatkozó ígéretet megtagadott a tévé jóindulatúlag érdeklődő riporterétől. Ellenben átemelt néhány eljárásbeli szabályt az államháztartási törvénytervezetből a költségvetésbe, amelyek, néhány továbbival megtoldva, jócskán erősítik a kormány hatalmát a parlamenttel és az önkormányzatokkal szemben. Például a kormányzat – néhány kiemelt tétel kivételével – a parlament hozzájárulása nélkül átcsoportosíthat kiadási forrást egy költségvetési fejezeten (minisztériumon) belül. Szerette is volna törölni Wachsler Tamás (Fidesz) ezt a szabályt, amely leapasztja az apparátusok abbéli késztetését, hogy valóságos és ellenőrizhető költségvetést készítsenek. Az SZDSZ-esek azt a szakaszt támadták, amely felhatalmazza a kormányt arra, hogy összegszerű korlátozás nélkül vállaljon kezességet olyan hitelszerződésekre, amelyeket három nemzetközi bank, illetve egy ismeretlen, Exportgarancia Rt. nevű intézmény vállal, nem tudni, kikkel szemben. Wekler Ferenc nehezményezte, hogy a kormánynak csak a jegybanki kamatot kell megfizetnie, ha késlekedik az önkormányzati támogatás kiutalásával, viszont dupla kamattal büntetik azt az önkormányzatot, amelyik nem költi el időben a rendelkezésére bocsátott állami pénzt.

Bírálta Wekler az önkormányzatok személyi jövedelemadó-kiegészítésekor alkalmazott nagymérvű különbségtételt is a város és a falu lakossága között. A település állandó lakosai által bevallott szjá-t (de nem ennek tavalyi, hanem a kisebb tavalyelőtti összegét) fele-fele arányban megosztják a kormány és az önkormányzatok között; utóbbi összeget azonban kiegészítik akkor, ha a városon élők esetében a 6000 forintot, községbelieknél a 4300 forintot nem éri el. Weklerék szerint csak az lenne igazságos, ha a községek szja-bevételét is a 6000 forintnak megfelelő összegre egészíttetné ki az állam, ez azonban több mint 6 milliárd forintot emésztene fel, így 5050 forintot javasoltak (viszont mindenképpen kiiktatták volna a szabályozásból azt a megkötést, hogy egy városnak legföljebb 25 millió szja-kiegészítés adható).

Bírálta az SZDSZ a dekoncentrált és más felsőbb igazgatású szervek gyors terjeszkedését az önkormányzatok és a kormány között húzódó régiókban. TOK-ok (területi oktatási központok) költségeire 250 milliót szán a kormány, holott – világított rá Bretter Zoltán – nincs is oktatási törvény, amely meghatározná, a TOK szerepét. Havas Gábor pedig akkurátusan levezette 30-án, a részletes vita egyik kora reggeli órájában, hogy a 850 millió forint helyett, amelyet a kormány a köztársasági megbízottak hivatalainak fenntartására szán, elég volna 371 millió is, mivel e hivatalok 861 fős összes (megyénként átlag 43 fős) létszáma túlságosan nagy a rájuk rótt feladatokhoz képest.

A kmb-hivataloktól Havas Gábor – Solt Ottiliával együtt – szociálpolitikára spórolta volna el a pénzt. Szociálpolitikai csomagjuk középpontjában egy Szociális Alap létrehozása állott, ebből támogatták volna alanyi jogon a nyugdíjaskorúakat, akik állampolgári minimumot kapnának, az alacsony jövedelmük miatt gyermekek utáni adókedvezményben nem részesülőket, a járadékban nem részesülő fogyatékosokat, a szociális vagy egészségügyi rehabilitációra szorulókat, a segélyben nem részesülő munkanélkülieket, és azokat, akik nem részesülnek társadalombiztosítási ellátásban a félévtől életbelépő új szabályok szerint. A segélyezéshez szükséges 16,2 milliárd forintot részint a népjólét különféle segélyezési kereteiből vitték volna át az Alapba, részint az önkormányzatok szociális normájának csökkentése révén, mivel – érveltek – csak egy központilag kezelt alappal lehet garantálni az alanyi jogú segélyezést. És ha hozzávesszük, hogy a családi pótlékot is ebbe az alapba vitték volna, két szerkesztőtársunk nem kevesebb, mint 108 milliárd 589 millió forintot mozgatott meg. Illetve mozgatott volna, ha kormánypárti lett volna.

De, mint már írtuk, párthíveik is, a fiatalabb liberálisok is derekasan, jóllehet gyakorlati eredmény nélkül munkálkodtak a fontosság-átrendezés fáradságos műveletén. A fideszesek közül Ungár Klára az önkormányzatoknak korábban juttatott, de tavaly megszüntetett bölcsődei norma visszaállítását sürgette, miközben kemény támadást intézett az államapparátusok magas költsége ellen, Sasvári Szilárd pedig az iskolatípusok támogatásának reális arányaira, az alapítványjelleggel működő kutatás előnyben részesítésére, az egyetemi oktatás bővítésére tett javaslatokat. Mégiscsak abszurd dolog – érvelt Sasvári –, hogy a művelődési tárca 120 milliót irányoz elő az egyetemisták, főiskolások számának növelésére, miközben csak minisztériumi garázsra 30 milliót, minisztériumi üdülőkre pedig 50 milliót költ.

Miközben kemény kézzel fogja a költségvetés az önkormányzatokat, az oktatást, a kultúrát, meglehetősen kíméletes az államapparátusokkal szemben – hangzik a legfőbb ellenzéki bírálat. Végül a kormány éppen ez előtt volt kénytelen meghajolni. Ugyanis a koalíciós módosítványok (amelyek szintén önkormányzati feladatokat, továbbá az egyházi ingatlan-visszaadás és maguk az egyházak támogatását részesítették előnyben), továbbá az szja-törvényben megkötött kompromisszum lerontotta volna a költségvetés egyenlegét. Emiatt bele kellett mennie a pénzügyminiszternek az általános tartalék és más, tárcáknál elrejtett tartalékok csökkentésébe, és ígéretet tennie arra, hogy április 30-ig egy 1,2 milliárdos tervet terjeszt be a központi szervek kiadásainak „differenciált” csökkentésére.

• gazdaság