Tóth István János

Nyomtatóbarát változat

A késés ténye több szempontból is döntően befolyásolta az szja decemberi parlamenti vitáját. Nemcsak az SZDSZ és a Fidesz vezérszónokai (Soós Károly Attila és Varga Mihály) nehezményezték ezt, és minősítették előkészítetlennek, ad hocnak a törvénytervezetet, hanem (az MDF-es dr. Remport Katalin kivételével, aki a beterjesztett szöveg minden pontjával egyetértett) a kormánypárt képviselőinek állásfoglalásai is a kormány és a kormánypárti képviselők közötti előzetes megegyezés hiányáról tanúskodtak.

A parlamenti vita során – az ellenzéki képviselők koncepcionális kritikáján túl – három ponton érték leginkább támadások a törvénytervezetet: a) az ingatlanok eladásához kötődő adómentesség szigorú korlátozása; b) a mezőgazdasági kistermelők költségelszámolási kötelezettségének bevezetése miatt, és mert c) el akarták törölni a szellemi foglalkozásúak önálló tevékenységénél eddig elismert fix költséghányadot, amelynek köszönhetően ez idáig a szellemiek jövedelmüknek csak 35 százaléka után adóztak.

E kérdések kapcsán – felborítva a parlamenti szereposztást – már az általános vitában három határozott kormánypárti NEM volt a beterjesztett szja-tervezetre a válasz. Elutasító határozatot hozott a gazdasági bizottság (6 igen, 1 nem, 6 tartózkodás) a mezőgazdasági kistermelők költségelszámolási kötelezettsége miatt, Vincze Kálmán a kisgazda 33-ak nevében ugyanezt és a szellemi foglalkozásúakat érintő változtatást bírálta, Csépe Béla (KDNP) pedig az ingatlanforgalmat érintő adókedvezmény jelentős korlátozását tartotta elfogadhatatlannak. Mindez intő jelzésként szolgált a kormány számára. Az szja megtárgyalásánál nem számíthatott (a költségvetési törvény vitájánál már kifogástalanul funkcionáló) kormánypárti szavazógép működésére, és a nagyobb botrány elkerülése érdekében kénytelen volt belemenni a parlamenti vitával párhuzamosan zajló egyeztető tárgyalásokba a kisgazda 33-akkal és a kereszténydemokratákkal. Sőt – mint később a részletes vitából kiderült – jó pár MDF-es képviselővel is egyezségre kellett jutnia.

A kormányzat tehát nemcsak az ellenzékkel találta magát szemben, hanem a „hivatalosan” kormánypárti képviselők többségével is. Az ellenzék és a kormánypártok egyesített kritikája mögött azonban két karakterisztikusan eltérő álláspont húzódott meg. Az ellenzéki képviselők többsége helyeselte ugyan a költségelszámolás szélesítését célzó kormányzati szándékokat, de a késedelmes tárgyalás és az előkészítetlenség (költségkódex hiánya) miatt e lépések elhalasztását kezdeményezték.

A kormánypárti képviselők nagy része pedig – néhány ellenzéki honatyával vállvetve, és különböző szakmai szervezetek nyomásának engedve – a szellemiekre és a mezőgazdasági kistermelőkre vonatkozó szja-módosítások ellen szólalt fel, nyíltan e csoportok számára kívánt kivételeket vagy kedvezményeket kiharcolni. Önkéntelenül is bizonyítva, hogy a törvénytervezet alapkoncepcióját, amelynek jegyében a kormány a normativitás felé kíván lépéseket tenni, vagy nem fogadták el, vagy nem értették meg. A vita üde színfoltja volt Bánffy György MDF-es képviselő, aki többször is azzal utasította el a költségelszámolásnak a szellemi dolgozókra való kiterjesztését, hogy „a tudósok, művészek általában, egyéniségüknél, tevékenységüknél fogva nem ismerik az adminisztrációt, alkalmatlanok arra, hogy könyvelést, nyilvántartást vezessenek”.

Ebben a furcsa felállásban már az sem lephetett meg senkit, hogy az szja alapkoncepcióját elvileg üdvözlők között inkább ellenzéki képviselőket találhattunk (SZDSZ, MSZP). Az elvi elismerés mellett azonban az ellenzék részéről is több síkon kemény bírálat érte a beterjesztett szja-tervezetet.

Először a kormányzati és költségvetési politika összefüggését firtatva többen rámutattak, hogy a beterjesztők továbbra is etatista, a központi irányítást változatlan formában hagyó koncepcióban gondolkodnak, kvázi adókivetési jogot kívánnak a kormánynak biztosítani (Soós Károly Attila), a kormány továbbra is a költségvetés kiadási oldalát tartja szem előtt (Mészáros István), a tervezet nyilvánvaló célja a költségvetés bevételeinek növelése (Békesi László).

Másodszor, az ellenzék élesen bírálta a tervezetet ott, ahol a meghirdetett célok és a törvény egyes pontjai között ellentmondást vélt felfedezni. Ennek szemléltetésére két jellemző példát érdemes megemlíteni. Az egyik a lakosság adóterhelésének növekedése, a másik pedig, hogy részrehajlás enyhíti a mentességek szűkítése terén gyakorolt kormányzati szigort.

Dr. Remport Katalin, az MDF vezérszónoka a törvénytervezetet azon okból is üdvözölte, hogy az csökkenteni fogja az alacsonyabb jövedelműek adóterheit. A Pénzügyminisztérium minden képviselőnek kiosztott anyaga impozáns modellszámításokra támaszkodva próbálja kimutatni, hogy a jövedelemtulajdonosok túlnyomó többségénél, különböző mértékben ugyan, de csökkenni fog az adóterhelés, mivel felemelik az adómentes sávot 100 000 forintra, és kisebb mértékű progresszivitással sújtják a magasabb jövedelműeket. (De még e számítások szerint is azok a nyugdíjasok, akik nyugdíjuk mellett munkát vállalnak, és az így szerzett jövedelmük évi 100 000-180 000 forint körül alakul, nominálisan is több adót fognak fizetni, mint az idén.) A pénzügyminisztériumi kimutatás szépséghibája csak az – mint ahogy erre többen rámutattak az ellenzék padsoraiból –, hogy nem számol azzal az inflációval, ami 1992-ben Kupa miniszter becslései szerint is 20-25 százalék körül fog alakulni. Ha ezt is figyelembe vészük, akkor azonos reáljövedelmek mellett a lakosság adóterhelése 1992-ben jócskán nőni fog 1991-hez képest, mégpedig az alacsonyabb jövedelemkategóriákhoz tartozóké inkább, míg a magasabbakhoz tartozóké kevésbé. (Ld. Rockenbauer Antal számításait a HVG 1991. dec. 7-i számában.)

A másik, kevesebbeket érintő, de jellemző lapszusra Varga Mihály Fidesz-képviselő hívta fel a Tisztelt Ház figyelmét. Eszerint „az egyházi személyeknek egyházi szertartásért magánszemély által adott vagyoni érték” a törvényjavaslat értelmében továbbra is adómentességet fog élvezni. Ha a kormány az adóalap kiszélesítése és a láthatatlan jövedelmek (köztük a paraszolvencia) megadóztatása érdekében kíván határozottan fellépni, akkor mi indokolja az adómentesség fenntartását?

Végül december 28-ra, a törvénytervezet szavazására a parlamenti vita, illetve a kormány és a kisgazda 33-ak, valamint a kereszténydemokraták közötti különalkuk eredménnyel zárultak, minek következtében mindhárom vitás kérdésben Kupa miniszter meghátrálásra kényszerült. Az szja elfogadásának egyik ára a mezőgazdasági kistermelők kedvezményeit tovább növelő Zsíros–Németh-indítvány elfogadása, a költségkimutatás választhatóvá tétele. Továbbá, az ingatlanoknál sikerült elérni a lakásmobilitás megmerevedésével fenyegető eredeti javaslat jelentős „puhítását”, a meglévő adókedvezmények egy részének visszacsempészését (igaz, az infláció semmivel sem indokolható megadóztatása így is felerészben megmaradt, az eladási és a vételár közötti különbség fele számít be az adóköteles jövedelembe). Végül a mellékjövedelmüknél költségelszámolást választó szellemi foglalkozásúaknak be kell érniük azzal (a nyilvánvalóan átmeneti) megoldással, hogy a magántevékenységből származó, költségekkel csökkentett jövedelmük után még max. 100 000 forintig adókedvezményben részesülnek.

Ezek a változtatások ugyan többnyire szemben állnak a tervezetből kiolvasható kormányzati koncepcióval, mégis üdvözlendők, mivel kigyomlálva a nyilvánvaló abszurditásokat, emészthetővé, alkalmazhatóvá teszik az szja-törvényt.

• gazdaság