Eörsi János

Nyomtatóbarát változat

Beszélő: Miért készítettetek válságkezelő programot?

Greskovits Béla: Egy kormányzásra készülődő ellenzéki párt jól teszi, ha időről időre föltérképezi az ország állapotát, és végiggondolja, hogy ő mit tenne, ha a kormányban volna, és mit képviseljen a már megszerzett politikai-hatalmi pozíciókban. A magyar gazdaság válságban van. A miniszterelnök úr azt állítja, nincs is válság, mint ahogy a 80-as évek elején-közepén sem szerették hallani ezt a szót. Azt is mondják (itthon is, külföldön is), hogy a többi kelet-európai országhoz képest még mindig mi állunk a legjobban, nekünk vannak a legjobb esélyeink. De ez nem igazi érv (Ausztria is előbbre tart, mint mondjuk Bulgária); helyzetünket elsősorban saját magunkhoz képest kell megítélnünk.

A kormányzat késlekedik a válságkezelő lépésekkel, vagy olyan lépéseket tesz, amelyekkel csak fokozza a bizonytalanságot az országban. A bizonytalanság a munkásoktól kezdve a vállalatvezetőkig mindenütt érzékelhető, bedugulhat a legfontosabb energiaforrásunk, amire pedig számítani lehetne: hogy az emberek maguk próbálnak javítani a helyzetükön. Ha nincsenek világos keretek a cselekvésre, akkor túl sok várakozás hárul vissza a kormányra – oldja meg ő a problémákat! Ez egy saját farkába harapó kígyó. A bizonytalanság persze természetes kísérője a mostani hatalmas gazdasági átalakulásnak, de okkal hiányolhatjuk azokat a kereteket és föltételeket, amelyek között az emberek pragmatizmusa és találékonysága egyéni és intézményi megoldást ad a válsághelyzetekre.

Beszélő: Melyek a válsággócok?

G. B.: Szerintünk a válságnak négy fontos összetevője van. Az egyik a recesszió, a termelés folyamatos csökkenése, amely most tovább súlyosbodik a keleti piacok összeomlása miatt. A másik az infláció. Bár nincs vágtató infláció, de a pénzromlást már nem lehet eléggé kordában tartani, az ellenőrizhetetlenség határára jutott, számolni kell sajnos a robbanás veszélyével. Harmadszor, bármilyen vitézül menedzseli is a Magyar Nemzeti Bank az ország eladósodását, mégsem múlt el a fejünk fölül a fizetőképtelenség veszélye. Negyedszer, a lakosság egyre szélesebb rétegeit érinti a lecsúszás, az elnyomorodás és a munkanélküliség.

Beszélő: E jelenségcsoportokról a Kupa-programban is olvashatunk. Mi újat mondotok a helyzet megítélésében?

G. B.: A Kupa-féle válságkezelő tervvel ellentétben (amely nem rangsorol a kulcspontok között) mi határozottan az inflációellenes politikát emeljük ki. Ezt tette már az SZDSZ választási programja is (Gazdasági és szociális program, Beszélő-melléklet, 1990. március 15.). Most azonban messzebb jutottunk az infláció okainak elemzésében, úgy látjuk, mély összefüggés van a gazdaságunkban uralkodó állami tulajdon és az infláció között. Amíg az állami tulajdon meghatározó, és átszövi a gazdaságot, addig sikeres inflációellenes fellépésre nem számíthatunk. Ezért az infláció megfékezésének szempontja is a privatizáció felgyorsítását követeli meg. A Kupa-program nem számol ezzel az összefüggéssel, és merőben konjunkturális (számunkra egyébként megalapozatlannak tűnő) előrejelzésekből vezeti le, hogy ’94-re az infláció egyszámjegyűre apad.

Beszélő: Mi köze van a túlsúlyos állami tulajdonnak az inflációhoz?

G. B.: Ezt megérthetjük, ha végiggondoljuk már régebb óta folytatnak antiinflációs szándékú gazdaságpolitikát Magyarországon, ez fut monetáris és fiskális restrikció (a kibocsátott pénzmennyiség és a költségvetési kiadások visszafogása) címszó alatt, mégis egyre gyorsabb lett az infláció. Az alapkérdés az, miért nem működnek ezek az eszközök, amelyekhez alapjában véve hasonlókat a nyugati országokban is bevetnek. Szerintünk nem elvben van baj ezekkel az eszközökkel, hanem azért, mert semlegesíti hatásukat a fejlett piaci intézmények hiánya és az a közeg, amelyben az állami tulajdon dominál. Van két másik inflációgerjesztő tényező is: az adósságszolgálat, ez ugyanis folyvást arra kényszerít, hogy külkereskedelmi és idegenforgalmi bevételre tegyünk szert, így viszont olyan jövedelmek is keletkeznek, amelyeknek nincs meg az árufedezete a belföldi piacon; szerepet játszanak továbbá az inflációs várakozások, tehát hogy a gazdaság szereplői eleve drágulásra számítanak, és e számításukat érvényesítik kalkulációikban.

Beszélő: Mit lehet kezdeni ezekkel az inflációs várakozásokkal?

G. B.: A központi intézkedések meghozatalakor mindenesetre figyelni kell rájuk. A háztartási energia árának mostani, drasztikus emelése például elhibázott dolog volt, olyan pillanatban táplálta az inflációs várakozásokat, amikor éppen fékeződni látszott az infláció üteme (márpedig az is komoly eredmény, ha nem gyorsul a pénzromlás).

Beszélő: Elterjedt felfogás szerint úgy kapcsolódik össze az állami tulajdon és az infláció, hogy a nagy állami vállalatok monopolhelyzetben vannak, módjukban áll továbbhárítani a költségek emelkedését, és sorba állítani szállítóikat, amikor fizetésre kerülne sor. Elvileg ezt a felfogást osztják a kormánypártok is, bár a gyakorlatban (a Németh-kormány által megkezdett importliberalizáláson kívül) nem sokat tesznek a monopóliumok felbomlásáért. A másik, ehhez szorosan kapcsolódó vita: szükség van-e továbbra is az állami szektorban a béremelések szabályozására. Az Érdekegyeztető Tanács tárgyalásain (az MSZOSZ és a munkaadók nyomására) a kormány is hajlik a bérfékek megszüntetésére.

G. B.: Szerintünk az állami szektorban szükség van a szigorú bérszabályozásra, de, mivel a bérverseny árfelhajtó hatású, kívánatos lenne, ha a magánszektorban is kiépülne a bértarifa-megállapodások rendszere. Ehhez viszont erős szakszervezetek is kellenek.

Ami az infláció magyarázatát illeti, még egyszer hangsúlyoznám: a legsúlyosabb gond az, hogy az állam és a jegybank nem elég erős ahhoz, hogy az inflációfékezés igényével lépjen föl a kilencven százalékban állami tulajdonban lévő gazdasággal szemben. A nagyvállalati érdekcsoportok ki tudják vonni magukat a kiadáscsökkentésre törekvő költségvetési politika hatóköréből. Bár a Magyar Nemzeti Bank szerencsére a parlamentnek és nem a kormánynak tartozik felelősséggel, mégsem oly önálló, hogy kizárólag a szükséges mennyiségű pénzforgalom követelményeit tartsa szem előtt. A kereskedelmi bankok pedig csínján bánnak a hitelmegtagadás, szigorítás vagy csődindítás eszközeivel, több tízmilliárdos nagyságrendű kétes kinnlevőségeik szintén fölös pénzmennyiséget jelentenek. Ugyanilyen hatású az általad említett banki sorban állás is; a fizetési fegyelem e fellazulása jellemzően az állami tulajdon működésével függ össze, egy polgári világban elképzelhetetlen volna az ilyesmi.

Ráadásul a túlnyomórészt állami tulajdonú közegben az inflációellenes lépéseknek is van inflációs hatása. Ugyanis az ilyen intézkedések (pl. támogatásleépítés, kamatemelés) költségnövekedést idéznek elő a vállalatoknál, amelyeknek jó része viszont monopolhelyzetben van, így könnyűszerrel védheti ki áremeléssel a monetáris szorítást. Ezt nevezzük másodlagos inflációs hatásnak. És ha meg akarjuk tömi a monopóliumokat, felléphet a harmadlagos hatás is: a vállalatfelszabdalás költséges dolog, az importliberalizáció nyomán felesleges kapacitások keletkeznek, ezeknek felszámolása szintén költséges, árufedezet nélküli többletkeresletet teremt.

Beszélő: Mit lehet tenni e reménytelennek tűnő helyzetben?

G. B.: Azzal az állításunkkal, hogy az adott közegben az inflációellenes fellépés nem érheti el a kívánt hatásfokot, nem akarjuk azt sugallni, hogy fel kell hagyni a szigorú pénzügypolitikával és a takarékos költségvetési politikával.

Szerintünk nem következetes ebben a kormányzat, ami abból is kitetszik, hogy a világkiállítás és egyes külföldi befektetők kedvéért vállalt horribilis állami garanciák miatt, a kárpótlás és az egyházi reprivatizáció kapcsán több százmilliárd forintnyi kockázat nehezedik a költségvetésre. Holott a kormánynak ellenállást kell tanúsítania mind a nagy állami megrendelések és támogatások iránti igények, mind az állami szektorban felmerülő bérkövetelések elbírálásakor. Kiadáscsökkentő programokra van szükség, fel kell tárni, milyen költségvetési tartalékokat rejtegetnek a fegyveres erők és az államgépezet, mely utóbbinak létszáma jócskán növekszik az Antall-kormány alatt. Átfogó reformra szorulnak a nagy ellátó rendszerek (nyugdíjrendszer, egészségügy, családi pótlék, oktatás), bár hogy e téren mit kell tenni, arról az SZDSZ-es szakértők között is vita van, és a programtézisekbe végül is kompromisszumos megfogalmazások kerültek be. A jegybanknak meg kell kapnia a teljes önállóságot, az államháztartást teljesen el kell választani a pénzellátás feladatkörétől.

Beszélő: Az államháztartási törvény tervezetében az alsóbb szintek (az önkormányzatoknál) felé haladva, egyre szigorúbbak a pénzügyi előírások. A kormánynak még arra sem akarnak határidőt szabni, mikor terjessze elő a költségvetést.

G. B.: Ez csakugyan visszatetsző. De a pénz világában is fokozni kell a szigort, a jegybank nem finanszírozhatja az állam fedezetlen kiadásait, szűkítenie kell a kereskedelmi bankoknak automatikusan folyósított refinanszírozási hitelkereteket, és – szerintünk – csökkenteni kell némelyest a kamatlábkedvezmények körét is. A kereskedelmi bankok bukott követeléseit fel kell számolni, hadat kell üzenni a sorban állási jelenségnek, figyelve természetesen a probléma „menet közbeni” kezelésére is (például a vállalati követeléseket megvásárló banktevékenységek kiépítésével). Nem riadnánk vissza az adminisztratív monopóliumfelszabdaló intézkedésektől sem, bár ennél hatékonyabbnak tartjuk a versenyösztönzést, a további fokozatos importliberalizálást, valamint a deregulációt (azaz a felesleges szabályozások megnyirbálását), amely téren Némethék óta nem történik több a feladat puszta emlegetésénél. Programunk fölsorolja, mely területeken maradt fenn még mindig az indokolatlan túlszabályozás.

Beszélő: Az inflációellenes politikáról való gondolkozás sokat nyújthat a szakértőknek. De mit nyújthat a választóknak és a szabad demokrata tagságnak? Hol nyílik itt számukra cselekvési tér? És hogyan nyeljék le, hogy a szakértők elég kemény intézkedéseket helyeznek kilátásba?

G. B.: Ez nagyon fontos kérdés! Megpróbálok egyszerű szabad demokrataként válaszolni rá (hiszen a programkészítésben nem politikusként, hanem szakértőként vettem részt). Szerintem a pénzromlás elleni harcból – ahogy először Kornai János írta meg Indulatos röpiratában –, igenis lehet politikai tőkét kovácsolni, az infláció mindenkit sújt (elsősorban a szegényeket és a fix jövedelműeket). Ez persze vélhetően nem elég azok számára, akik veszítenek ebben a küzdelemben, akik például utcára kerülnek. Mivel sokan veszíthetnek, a kemény lépések népszerűtlenek. De: egy politikai párt bizonyos alapvető pontokból nem engedhet. Az SZDSZ nagyon helyesen kimondta, hogy ellenzi a világkiállítást, bár ez (legalábbis az Expo-hívek állítása szerint) népszerűtlen dolog volt. De ezzel nem állítom, hogy mindenben pontosan meg lehet rajzolni a határt, amitől fogva nem engedünk. A határ alku kérdése is, és ezt az alkut nem lehet szakértői gondolkodással lejátszani.

Mégis: válságkezelő programunkba bele van rejtve a lehetősége annak, hogy a mögé sorakozó tábor keresse ezeket a fontosnak tartott határokat. Van, aki úgy látja: ellentmondás van a gazdasági és a „Ne legyen két Magyarország…” című, szociális rész között, nehéz összeegyeztetni egymással a szigorú inflációellenes lépéseket és a munkanélküliség, a lecsúszás és a szegénység kezelését. Ha van ilyen ellentmondás, én akkor sem tartom bajnak; nem tudományos dolgozatot, hanem programot írtunk. A program nem egy emberé, hanem egy párté, amelyben vannak a központi hatalomba bekerülni vágyók is, olyanok is, akik vállalkoznának, és olyanok is, akik fenyegetett munkavállalói pozícióban vannak. Szerintem mindegyikük törekvését tolerálni kell, és így meg kell tűrni az ellentétet is a törekvéseik között. Sőt, kívánatos is, hogy meglegyenek ezek az ellentétek. Én viszont közgazdász vagyok, nem mondjuk szakszervezeti ember; én a szakmám szerint gondolkodom, a szakszervezet meg gondolkodjon a képviselt munkavállalók fejével. Ez egy válasz lehet arra is, hogy hol van itt cselekvési tér. Ezenfelül látni kell azt is, hogy válságkezelő programunk kifejezetten vállalkozáspárti – mert monopólium- és túlszabályozás-ellenes – program.

Beszélő: Köszönjük, és a jövő héten folytatjuk.

• gazdaság